Réthesy-Máz Andor, Dumpf Endre, Törecsek és Pestiessfijjú. Ők Mesterházy Balázs legújabb, Penészes isten című kötetének főszereplői. Azonban nem négy különböző személyről van szó, hanem csak kettőről – de az is lehet, hogy csupán egyről. A verses regény ugyanis többféle értelmezést is megenged Réthesy-Máz Andor személyét illetően, emellett számot vet az egzisztenciális szorongás, a reménytelen istenkeresés dilemmáival és a művészet világteremtő szerepével.
A történet a töröcskei Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetben játszódik, ahová a fiatal értelmiségi narrátor egy kábítószer hatása alatt elkövetett baleset következményeként kerül. A kokainról való leszokás folyamatának ábrázolása mellett a kötet hangsúlyos részét képezi a függőség lelki okainak feltárása is, amelyek az egzisztencialista filozófiából ismert fogalmakkal kerülnek leírásra.
A beszélő már az első részben megadja tetteinek mozgatórugóját, amely nem más, mint a halálfélelem:
„És azt is világosan / tudom, akkor is tudtam, hogy minden vackot, / baromságot lehámozva a dologról, / az okoskodó dokikról, diagnózisokról, / én igazából csak a halált akartam feledni.” (Burn out). A halál felé tartó lét ténye gyerekkora óta meghatározza a narrátor gondolkodását, rendhagyó módon egy népszerű film, a Volt egyszer egy Vadnyugat egyik jelenete vezeti el a felismeréshez: „és megértettem akkor valamit, annál a / résznél, ahol a kisfiút is kivégzik, és ezzel kiürül / a birtok, meghal az egész család. (…) Akkor értettem meg, hogy a halál végleges. / Öröklét nincsen, csak föld van, / kukacok, só és elmúlás.” (Volt egyszer egy Vadnyugat).
Később már tudatosan érdeklődik az egzisztencializmus iránt,
a filozófusok gondolatait próbálja összefüggésbe hozni saját életével: „apám, / földhözragadt kis paraszt, mondta erre, jobb volna, / könnyebb, néha bután. Valami hasonlóról volt szó / filozófián is. Hogy ez a ráhanyatlás a létre. / Heidegger. Vagy talán Kierkegaard.” (Ráhanyatlás). Látható, hogy az egzisztencialista problémák nem elvont okoskodásként épülnek be a történetbe, hanem a beszélő által naponta megélt, egész életét átható szorongások formájában.
A tudatos narrátor látszólag reménytelen helyzetében azonban nemegyszer felvillan a boldog, értelemmel megtöltött élet, a létszorongástól való szabadulás lehetősége is, amiben Réthesy-Máz Andornak, a narrátor kaposvári szobatársának is fontos szerepe van. Az idős, Töröcskéről származó férfi a verses regény legkomplexebb alakja, már Mesterházy 2019-es, RANDOM című verseskötetében is megjelenik. Réthesy-Máz mindkét műben Dumpf Endrének képzeli magát, akit azonban tisztább időszakaiban csupán pesti ismerőseként emleget.
Dumpf Endre neve a Parti-Nagy Lajos köteteiből ismert „létiparos” alakját idézi,
akit a karakter tévképzetein kívül a kórházban töltött tapasztaltok versbe foglalása és a formabontó, rontott nyelvet termékenyen használó stílusa is összeköt Réthesy-Máz alakjával. A tévképzeten kívül a férfi egyedi szóalkotásokban bővelkedő megnyilatkozásai is kapcsolatot teremtenek a két Mesterházy-kötet között, ráadásul a RANDOM-ban közölt Réthesy-Máz-versek közül több darab is változatlan formában átkerült a verses regénybe. Ezen szövegek a narrátor kommentárjainak köszönhetően újabb jelentésárnyalatokkal gazdagodnak, a 2021-es kötet tehát egy korábban felvetett karakterábrázolás kibontásaként is olvasható. Fontos azonban, hogy a RANDOM-ban szereplő leírás alapján Réthesy-Máz a Penészes isten narrátorával azonos, mivel a „töröcskei Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet személyiségzavarral kezelt, 34 éves, az ELTE BTK filozófia-esztétika szakán végzett író-esztéta foglalkozású” betegeként kerül bemutatásra (Mesterházy Balázs: RANDOM, Kalligram, Budapest, 2019, 53.).
Az idős férfi, aki állítólag még a megyehatárt sem hagyta el soha, látszólag nagyon különbözik a pesti életet élvező, értelmiségi beszélőtől: míg a halmozottan hátrányos helyzetű Réthesy-Máznak nincsenek rokonai vagy barátai, idejét kizárólag a töröcskei intézetben és a kaposvári kórházban tölti, addig a narrátor próbál minél több élvezetet belesűríteni az életébe.
Azonban a történet előrehaladtával egyre több hasonlóságra derül fény Réthesy-Máz és az általa Pestiessfijjúnak nevezett narrátor között.
Ezek közül a legfontosabb a nyelvi játékokhoz és az egyedi szóalkotásokhoz való vonzódásuk. A narrátor például a kaposvári kórház előtt próbálja ilyen módon oldani a feszültségét: „anyum az automatához ment jegyért, / én addig fejben játszottam lázas nyelvi játékaimat: / bolondokháza, pláza, jólfésült álca, bárca, / mindegyiknek ember a tárgya. Beregisztrálva.” (Nyelvi játékok). Réthesy-Máz azonban egy lépéssel továbbmegy, dőlt betűvel szedett verseiben a rímek és a hangalaki hasonlóság mellett a szavak átalakítása, szokatlan rövidítése vagy éppen összevonása és túlképzése is előfordul: „Emerájomasszonta / Andorka agya ronda / ellágy borultra derüllök, / fellegek, szárnyalok, / hintalok, / palinta, ebédlőm / tojás közepén sárga / lekváros palacsinta.” (Gyógyszerosztásos).
Réthesy-Máz nemcsak verseiben, hanem a mindennapi kommunikációban is e sajátos nyelvet használja,
amelyet a narrátor a következőképp jellemez: „Van egy teljes, saját, / különös nyelve. Még éppen érthető marad, de énekel, / mintha félig finnül vagy madárcsicsergésül lenne, / mintha kacagna a szavakban, mintha dalolna, / miközben mondja, néha trillaszerű, néha hablatyolás” (Disszonancializál). Réthesy-Máz legfontosabb tulajdonságai tehát az egyedi nyelvhasználat és a töröcskei intézethez kötöttség, amelyek a narrátor által alkalmazott Törecsek elnevezésben is kifejeződnek: „belépett / szobatársam, a jó Törecsek. Merthogy végül ez lett, / megtaláltam neki a nevet. Azt mondta ugyanis / egyszer, amikor arról faggattam, honnan származik, / hogy hova valósi. Ő meg így mondta Töröcskét, / ahol, állítólag, született és lakik.” (Boltbólos)
Azonban a férfi helyhez kötöttségének ellentmond az, hogy olyan helyekről is meglepően alapos a tudása, ahol állítólag sohasem járt. Réthesy-Máz például a főváros utcáit is részletesen ismeri, ez pedig elbizonytalanítja a közte és a narrátor személye között húzódó határt: „Hogy milyen részletesen / kidolgozott tévképzeteket produkál! Szinte / felfoghatatlan. Sőt, ebben a Pest-Buda dologban / vannak olyan kijelentések, amelyekkel egyetértek / magam is.” (Csoportfoglalkozások (2)).
Ezen kívül Réthesy-Máz megszólalásmódja fokozatosan beépül a narrátor közléseibe,
az utolsó előtti részben például számos szokatlan szóalkotással találkozhatunk Réthesy-Máz rosszullétének elbeszélése során: „Állítólagony a vesével van megint a gond. / Nem is kicsi. Leállíta mindakét veséje. / (…) Gondolom, / csomagolnak neki, fogkrémet, fogkefét, a ruháját. / Pizzamát, gondolatolom, valami ennivalót” (A nyugtalanság, a mozgás). Ez egyrészt felfogható a két férfi közeli kapcsolatának eredményeként, de Réthesy-Máz alteregóként való értelmezését is alátámaszthatja. Annál is inkább, mivel a férfi kórházba szállítását követően a narrátor hiába érdeklődik utána, Kaposváron „nem tudtak róla semmit, hogy / akár csak ott lenne.” (A nyugtalanság, a mozgás). Az alteregó-toposz huszadik századtól kezdődő népszerűsége miatt azonban ez az értelmezési lehetőség már nem tud igazán meglepő hatást gyakorolni az olvasóra, a szöveg erre utaló, sejtető mondatai is elcsépeltnek hatnak: „Andor cetlijeivel az én feljegyzéseim / nagyon eggyé, közössé váltak. Egyik nélkül / a másik nem is tudom mennyi. Szobatársam / megteremt majd engem? Vagy én teremtettem őt?” (Haraglajstrom).
A kötet felépítésére és konstruáltságára vonatkozó, önreflexív megjegyzések szintén túlhangsúlyozottnak érződnek,
a narrátor ugyanis részletesen leírja a kötet keletkezésének folyamatát, amelyet az olvasó is könnyedén kikövetkeztethetne: „Címet is én adtam / a szövegcsomagnak: utolsó, ágyamon hagyott cetlije / alapján az lett a cím, hogy penészes isten. / Bár az egész nem hosszú, de kiegészíthetem esetleg / feljegyzésekkel, saját emlékekkel az intézetről.” (penészes isten). Sokkal izgalmasabbak azok a szövegrészek, amelyek egy-egy látszólag esetleges, mégis elgondolkodtató párhuzamot felvillantva árnyalják Réthesy-Máz személyiségét, illetve a versírás, az alkotás intézetben betöltött szerepét.
Első találkozásukkor a narrátor egy szobájukban lévő Caspar David Friedrich-kép alakjához hasonlítja Réthesy-Mázt:
„Állítólag büszkén mondtam, / hogy hátát mutató alak ül rajta, mint a szobatárs / az ablakban, fura, feszes, ideges pózban.” (Kétágyas). Később pedig Petőfi és a forradalom kerül párhuzamba a szobatárs felfokozott hangulatával: „szerintem ilyen tekintettel csinálták meg / másnaposan a forradalmat negyvennyolcban / Petőfiék, ebben a szemben lángolás van, tűz ég, / ezt láttam, miközben csöndben lepakoltunk / anyámmal a másik ágyra” (Isten a kertben). Míg Réthesy-Máz alakjára egyrészt az ideges Friedrich-alak magánya vetül, alkotóereje a forradalmi hevülethez válik hasonlóvá, amelynek csak a kötet végén ismerjük meg az árnyoldalait. A narráció ugyanis szinte végig azt sugallja, hogy az intézetbe zártság fizikai korlátain a férfi az egyedi nyelvet használó versek segítségével képes áttörni, az alkotás tehát a szabadulás egyik formájává válik – ez magyarázhatja az állandó szorongással küzdő narrátor vonzódását is az eleinte furcsának tűnő szobatárshoz.
Ezzel függ össze az istenkeresés, a transzcendencia iránti igény, amely szintén fontos része a beszélő karakterrajzának. Bár a téma a kötetcím által kiemelt pozícióba kerül,
a szövegen belül viszonylag kevés, de annál hatásosabb rész foglalkozik az istenkérdéssel.
Már az első részben megtudjuk, hogy a narrátor egzisztencialista beállítottságának megfelelően önbecsapásnak tart mindenfajta vallást, isten mégis megjelenik: először Réthesy-Máznak, majd a narrátornak. Bár ezek a találkozások bizonyítják a kilátástalanságot, a romantikus kiválasztottságtudat értelmében nem véletlen, hogy éppen ők válnak méltóvá a fájdalmas, mégis revelatív tapasztalat megélésére. A narrátor a következőképp közvetít Réthesy-Máz élményeiről: „és látta istent a kertben, / ahogy oson, gúnyos mosollyal surran a falnál, / hogy a bőrét fehéres penész lepi, haja is / alig van már, és hogy kacag.” (Isten a kertben).
Az elbeszélőnek pedig a fenyegető isten jelenik meg:
„a plafon helyén, / ’hol nemrég’ még egy folt volt, megnyílik a menny, / és rátelepszik izzadó orcámra. / Majd isten szól ki belőle nagy hetykén, / de nem segít, óv, hanem grimaszol nekem, / és fenyeget, hogy felfal nemsokára.” (Megnyílik a menny).
A negatív tapasztalatot ellensúlyozza, hogy később a faluszéli kereszt (amelyet többek között egy szintén Andor keresztnevet viselő személy állíttatott) és a piéta látványa reményt keltő elemmé válik: „Soha nem hittem / nem gondoltam, hogy ennyi idősen, pont anyámba / karolva egy vallásos műtárgy véletlen adatai, / összefüggései közben érzem majd újra azt, hogy igen, / van és rendben van az élet.” (Amikor egyágyas lettem). A narrátor inkább műtárgyként, mint keresztény jelképként szemléli azt, a kétfajta minőség összekapcsolása mégis azt sugallja, hogy a sokszor hiába keresett transzcendenciaélmény a művészet által tapasztalható meg. A depresszív állapotból való ideiglenes kilábalás is az alkotás, a terápiás napló vezetése és a rajzok készítése által valósul meg: „Olyan érzés, ha ránézek az esztétikai produktumra, / hogy vagyok! Nosza, lám, mégis vagy! Létezel.” (Haraglajstrom).
A művészet apoteózisát azonban briliánsan bizonytalanítja el a szöveg,
amikor a narrátor váratlan állapotromlásának jeleként teljes mértékben átveszi a Réthesy-Máz által használt beszédmódot a Senem távolközel című darabban: „Nemeim jutottam senem távolközel. / Töröcsegen szöppedek meg el.” Az új világokat teremtő nyelv tehát egyrészt kitörési lehetőséget biztosíthat a szorongásból, másrészt viszont a szubjektum önmagába záródásával is fenyeget, fenntartva a pszichés betegség diagnózisát.
A Penészes isten komplexitását mutatja a többféle szövegtípus és a kiterjedt utalásrendszer alkalmazása is. A terápiás napirend és szabályzat, a kórkép-leírások, valamint a függőségről szóló, nagyobb terjedelmű szakszövegek beemelése hatásosan teremti meg a pszichiátriai intézet légkörét.
A filozófiai és irodalmi allúziókon kívül pedig számos filmes és zenei utalás is található a kötetben,
a kórház felé vezető 67-es út például a jól ismert Republic-számot juttatja a narrátor eszébe, az elmaradott kórházi állapotokat szemlélve pedig akaratlanul az Orion űrhajó fantasztikus kalandjaira gondol. Mindez a narrátor kidolgozott személyiségét mutatja, valamint a karakter könnyebb befogadhatóságát segíti.
Összességében egy jól felépített, összetett szövegről van szó, melynek atmoszféráját Károlyi Zsuzsa illusztrációi kiválóan ragadják meg. A többféle értelmezés lehetősége újraolvasásra sarkallhatja az olvasót, s bár a szöveg nem mindig kerüli el a túlmagyarázás csapdáját, így is képes váratlan és elgondolkodtató összefüggések felmutatására, folyamatosan figyelmeztetve az Ebéd-létben felidézett mondásra a „bolond, a zseni meg a hajszál” viszonyáról…
Mesterházy Balázs: Penészes isten, Kalligram, Budapest, 2021.
A borítófotót Tihanyi Anna készítette.
