Miről, kiknek és legfőképpen mit – néhány kérdőszóval így lehetne összefoglalni a KULTopik rendezvénysorozat legutóbbi, február 16-án megrendezett, filmkritikával kapcsolatos eseményét. Az est végére minden kérdésünkre választ kaptunk, még ha ezek nem is mindig mutattak egy irányba.
Ha valaki egy szférában dolgozik, nehezen ítéli meg, hogy objektíven mennyire jelentős az adott terület. Ebből a szempontból minden résztvevőt kellemes meglepetésként érhetett, hogy az események otthont adó Kis Présházban szépszámú érdeklődő volt kíváncsi a rendezvényre. A vendégek különbözősége már önmagában izgalmas beszélgetést ígért, mégpedig azért, mert
a három résztvevő a kulturális újságírás más és más szegletét világíthatta meg.
Baski Sándor a Filmvilág régi motoros szerzőjeként a klasszikus filmes sajtó, Pauló-Varga Ákos a Kortárs Online filmrovatának vezetőjeként az összművészeti portálok, míg Kovács Bálint a HVG (korábban az Origo és az Index) munkatársaként a közéleti sajtók kultrovata felől érkezett.
Már a beszélgetés elején világossá vált tehát, hogy a filmkritika, melyre egy homogén, egyértelmű fogalomként tekintünk, valójában milyen sok jelentésréteggel bír. A KULTer.hu főszerkesztője, Váradi Nagy Péter moderátorként egy ezzel kapcsolatos kérdéssel is indított: mi nevezhető kritikának, mi választja el ezt a műfajt az egyszerű véleményektől? Kovács Bálint szerint ez elsősorban a közlő médiumon múlik, hiszen ha egy olyan lapban jelenik meg a cikk, amely egyébként is szokott kritikákat közölni, joggal nevezhetjük a szóban forgó írást is annak. Kovács emellett azt emelte ki, hogy bár a kritika is vélemény, feltételezzük, hogy a szerző olyan háttértudás birtokában van, amely miatt az ő meglátásaira inkább adhatunk. A másik két vendég is elsősorban a tudást emelte ki. Baski Sándor szerint
elengedhetetlen, hogy a kritikus képes legyen kontextusba helyezni a művet a rendező életművében, a műfaj történetében.
Baski a kérdés jogosságát egy hétköznapi példával illusztrálta, mely szerint az olvasók és sokszor bizonyos lapok szerkesztői is azt hiszik, hogy filmről bárki tud írni. Ha gazdasági témájú film érkezik, írjon kritikát a gazdasági újságíró, ezzel szemben már a felvetés is mennyire abszurd, hogy a filmkritikus szakértsen a tőzsdéről.
A film tehát szintén egy sajátos szaktudást igénylő részterület.
Pauló-Varga Ákos azzal egészítette ki a korábban elmondottakat, hogy a tudásanyag a szöveg felépítésén, strukturáltságán is meglátszik, hiszen ezáltal lesz képes a cikk világosan, érvekkel építkezni.
Felvetődött az a kérdés is, hogy mindez megtanulható-e autodidakta módon. Kicsit egyszerűbben fogalmazva: lehet-e valaki jó filmkritikus, ha klasszikus akadémiai keretek között soha nem tanult filmről? Pauló-Varga Ákos szerint ma már nincs értelme eszerint kategorizálni a szerzőket, hiszen kellő alázattal a tudás bárhonnan megszerezhető, a kritikus jelző használata talán inkább attól függ, hogy hol publikál az újságíró, hiszen ha annál a néhány nívós lapnál jelennek meg szövegei, akkor ő bátran nevezheti magát kritikusnak. Kovács Bálint visszautalva a korábbiakra hozzáteszi, hogy
a jó kritika az eredeti látásmódtól és az íráskészségtől is függ,
hiszen fontos, hogy a szöveg ne csak akkurátus elemzést tartalmazzon, hanem legyen benne valami plusz, ami miatt olvasmányként is megállja a helyét. Az sem gond, ha a cikk képes túlmutatni a filmen, és valamilyen tágabb társadalmi kontextust vázol fel. Az pedig a beszélgetés több pontján, jóformán minden szereplő részéről elhangzott, hogy aki ezt a szakmát jól akarja csinálni, annak rengeteg filmet kell néznie. Baski Sándor szerint semmiképpen sem szabad végzettséghez kötni a kritikaírást, megemlítette Varró Attilát, aki bár angol szakon végzett, ma az egyik legkiválóbb hazai kritikusként tartjuk számon.
Az előzőhöz hasonló technikai kérdés, hogy hányszor kell megnézni egy filmet a releváns vélemény kialakításához. Némileg teoretikus felvetés ez, hiszen a gyakorlatban – főleg premierfilmek esetében – a kritika megírásáig legtöbbször csak egyszer tudja megnézni a szerző az alkotást.
A három beszélgetőpartner alapvetően egyetértett abban, hogy elég egyszer megnézni egy filmet,
bár Kovács lábjegyzetként hozzátette, hogy egy rutinos szerző érzi, ha szükség van az újrázásra, bár ilyenkor az a kérdés is felvethető, hogy ha elsőre nem gyűlt össze egy cikknyi gondolat a műről, érdemes-e újrapróbálkozni. Pauló–Varga Ákos nem vitatkozni szeretett volna a többiekkel, de hozzátette, teljesen más írni egy olyan filmről, amelyet már sokszor láttunk.
A következő blokk nagyrészt arról szólt, hogy kiknek, milyen olvasói rétegnek szól a filmkritika. Egyáltalán mikor olvasnak, ha olvasnak az emberek kritikát? Kovács szerint nagyon összetett a kérdés. Egyrészt van egy jelenség, amelyet a filmipar demokratizálódásának nevezhetünk, ennek következtében
sokkal több tartalom érkezik nap mint nap a különböző platformokra, ezzel azonban elveszik az egyes alkotások eseményjellege,
amely nyilván kihatással van arra is, hogy mikor üti át egy mozi az olvasó ingerküszöbét. Példaként említette egy közelmúltbéli „harcát” az egyik szerkesztőjével, amely Az elveszett lány című netflixes film körül alakult ki. Ezért is nagyon fontos egyébként, hogy többféle sajtóterméktől érkeztek a vendégek, mert egy művészeti portál esetében ennek a filmnek szinte bérelt helye van, a HVG munkatársait azonban meg kell győzni arról, hogy miért írjunk egy olyan filmről, amelynek alig van összefoglalható cselekménye, és bár kiváló, de a nagyközönség számára ismeretlen színészek szerepelnek benne.
Baski szerint jórészt a filmtől függ a kritika sikere,
ő is egy közelmúltbéli Netflix-premiert említett, a Ne nézz fel!-t, amely rengeteg olvasót tudott megmozgatni. Pauló-Varga szerint főként a film után érdekes a kritika (ehhez egyébként hozzájárul a magyar olvasók spoilerérzékenysége), bár Kovács megemlítette, hogy létezik az a fajta fogyasztási stratégia is, mikor a vélemények alapján választjuk ki, hogy mit nézünk meg a moziban.
Eddig a pontig egy valami talán mindenki számára világossá vált: megannyi dilemma nehezíti a kritika adaptálódását a kor elvárásaihoz. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ilyen körülmények között lehet-e kultúrmisszióról beszélni. Abban egyetértettek a felek, hogy épp a korábban említett tartalomdömping miatt a kritikusok egyik fontos feladata az iránymutatás, annak az egyértelművé tétele, hogy mire érdemes áldozni az egyre szűkülő időkeretünkből. Szóba került például, hogy összművészeti portálok esetében már a kiválasztás is egyfajta indikátor, hiszen ezek a médiumok igyekeznek minőségi filmekről írni.
Fontos gondolatként fogalmazódott meg, hogy bizonyos kompromisszumoktól nem kell tartani a kritikaírás során.
Hiszen a cél mégiscsak az, hogy minél többen olvassák az írást, ehhez pedig sokszor kattintékony címekre, leadekre van szükség. Bár Kovács Bálint később eloszlatott egy sokszor hallott közhelyet: nem igaz, hogy a negatív kritikát szívesebben fogyasztják az olvasók. Állítása szerint ha már a cikk elején kiderül, hogy egy rossz filmmel van dolgunk, senki nem érzi szükségét az írás végigolvasásának.
Szó esett még a különböző kritikakultúrák különbségeiről is. Az angolszász kritikában sokkal hangsúlyosabb a történet ismertetése, ezt itthon általában rövidebben letudják, és szintén pozitívum, ha már ez a néhány mondatos ismertető is élvezetes. Épp a bátrabb történetkezelés miatt egyébként az angol nyelvű kritikák sokkal gyakrabban spoilereznek, még a magyar olvasó – ahogy korábban is szóba került – erre nagyon érzékeny. Megjelentek alternatív platformok is, például a Letterboxd nevű szolgáltatás, ahol egyes szerzők több tízezres követőtáborra tudnak szert tenni. Szóba kerültek a videókritikák is, amelyekkel kapcsolatban a legfontosabb elhangzó kérdés az volt, hogy az egyébként kritika iránt kevéssé fogékony közönséget rá lehet-e venni a fogyasztásra.
„Küzdeni kell a kritikáért” – fogalmazott Kovács Bálint,
Pauló-Varga Ákos pedig az eddigiek summázataként szomorú látleletet adott: maga a filmkultúra is hanyatlik, egyre inkább visszaszorul a minőségi tartalomfogyasztás, ennek nyomán kialakul egy kultúrát támogató, de nagyon szűk réteg.
Idővel mindig ugyanazt a kritikát írjuk? – tette fel a kérdést Váradi Nagy Péter, a vendégek pedig abban reménykedtek, hogy nem. Kovács Bálint szerint a legfontosabb, hogy meg tudjuk őrizni a lelkesedésünket, ezzel együtt egy kritikusnak persze lehetnek olyan állandó attitűdjei, amelyeket mindig képvisel.
Pauló-Varga Ákos szerint elengedhetetlen, hogy képesek legyünk új nézőpontokat találni.
Sokszor elfelejtjük, de a kritikus is ember, épp ezért jogosan vetődött fel a kérdés, hogy volt-e olyan kritika, amelyet utólag megbántak a felek. Erre talán kevés példa van, bizonyos filmekről azonban idővel megváltozhat a véleményünk, Pauló-Varga Ákos példaként említette a Kaliforniai álom című Damien Chazelle-rendezést, amely neki a bemutató idején egyáltalán nem tetszett, évekkel később azonban más élethelyzetben, más lelkiállapotban magával tudta ragadni. Arra viszont nagyon figyelni kell, hogy külső tényezők lehetőleg ne befolyásolják az illető véleményét. Gondolhatunk itt más kritikusok álláspontjára, vagy éppen a hype-ra, mely könnyen elviheti még egy rutinos szerző fókuszát is.
Ahogy Baski Sándor zárásként felelevenítette, már 1990-ben született szöveg a filmkritika halálával kapcsolatban. Az apokalipszist tehát idestova harminc éve várjuk, reméljük mindhiába. Hinnünk kell abban, hogy a filmekről született minőségi szövegeknek mindig helyük lesz a nyilvánosságban. Épp ezért fontosak az ilyen beszélgetések.
KULTopik: Filmkritika, Kis Présház, Budapest, 2022. február 16.
A fotókat Bezzeg Krisztián készítette.
