Civil tél
Tudnak rólam Fantáziában. Meg az illatos nőkről mögöttem,
állnak egy sorban, arcuk bohócosra festve. Csóknyomot hagytak
a családfán. Pirosat és lilát. Karjukon foltok.
Haragudni sem tőlük tanultam, ettől ne tarts, ezek csak
mellékletek. Élet helyetti sorsok. Bergman-filmek.
A megvetés helyett kellene valami frappánsabb, ne én legyek,
aki majd épp nem üt vissza.
Északkeleten nem volt hely a megértésre. Állunk egy halom
körül, december közepe, összefog egy pálinkás-gyógyszeres lehelet,
de már nem az enyém. A búcsúztató bla-bla-bla. Hatból kettő jövőre
már nem él. A toron sötétfőzelék.
A rokonok a koporsót dicsérik, meg apám humorát. A torokba költözött
húszévnyi csöndet elegánsan locsolgatják. Hipót rá.
Tanult söprögetők.
Bennem itt ez a lógós lény, lassan kinövi az elmét. A fejből kifut.
Gombjait hátra hagyja, koppannak a pepita köveken.
Kop-kop, ez a sír nyitva vajon? Ez nem visszavonulás,
ellenkezőleg. Leszámolok.
Valaki vár már a tisztaszobában. Elnyalja a fejem,
mint egy bambi.
A hagyatéki tárgyalás üzemszerű. Számok futnak több soron,
valaki a végén elnyeri egyik szülőm eltékozolt éveit.
Az ügyintéző bírót játszik, rám semmi nem marad. Csak egy exit.
Nem játszani többé otthonost, kád vízben
áztatni a bánatbordó színeket. Szívem lucskos.
Ne nyíljon virág értetek.
A hidegség végül anyai ágon nyargal felém.
A háborúból visszamaradt egy bőrönd, Tóth oldalról.
Papa abban rejtegette ütéseit, a ködbe leadott lövést, harci mámort,
visszakívánt pontosságot, német márkát, PTSD-t. A lánya meg rátalált.
Megmondták neki, hogy ne nyissa ki. Megmondták, hogy sétáljon el.
Hogy erre nem hallgatott, magára vessen. Meg én rá.
Elszabadított valamit.
Papa aztán hét évig a Holdon élt. A teste ott maradt a panelház
ötödik emeletén, ott mosdatták, öltöztették, de valójában
rég a Föld körül úszkált, kis béka. Hatalmas sisakkal gömbfején:
űrözött a papa.
És jött a többi fejnehéz év, rám sült a rivaldavilág.
A könyörtelen, a fenség, a nagyszabás. Mint egy családi mozi.
Szabályozót raktak belém, meg se kellett vágniuk,
bőröm sima, egyenletes, puha. De a jeleket tűpontosan veszem.
Bip-bip-bip. A művészet eredetileg a rossz, kártékony erők
elleni misztikus harc eszköze volt.
A tudatelőtti felnőtt a gyerekkort bábozza vissza. Visszabánt.
Mosd ki hát hipóval a méhedet. Legyen belül végre csönd.
Legyen itt a kezdet lánya.
A miskolci kocsonyában az a pislogó béka az anyám.
Féloldalast sütünk ebédre, legalább a gyomor maradjon forró.
Ott az akarat: sárga a színe, a fejé a kék. A homloklebenyek mögött
tágas csarnok nyílik, hollók laknak benne és kiáltásaim.
Nővérem közben fiút szül, kiszedik belőle az ellenállást.
Felfalja egy idegen akarat. A lázadás alakot ölt, nem része már
egy lüktető családi sejtkazalnak. Eloldódik, kiválik.
Jele lakatlan sziget, a Tűzmajom köpte ki.
Sejtenként pucolom a mérgeket. Oldalágról szüremlett
szokásokat mosok el. Precíz szortírozás. Génfrissítés.
Mimikák, gesztusok: mennek a levesbe. Csupaszítsam le
ezt a márkás korpuszt. Szívjam ki a hagyományt, a mákonyt.
Végül marad a lélegzet.
Táncolj, medve, táncolj.
Borítókép: PxHere
