Julie nem volt se jó, se több minálunk

Az életet szeretni kell, még akkor is, ha beledöglünk. Ezt mondja nekünk Joachim Trier legújabb filmje, amely e keserédes üzeneten kívül számos kérdést felvet generációs problémákról, szerelemről és arról, szabad-e a boldognak lenni egy pusztuló világban.

Vége az egyetemnek, de a munka még várat magára, az egyéjszakás kaland már nem elég, az összeköltözés még rémisztő, ami pedig a gyerekeket illeti, lehet, hogy egyelőre inkább azonosulni tudunk velük, minthogy gondoskodjunk róluk. Az áhított egyensúlyt az életünk ezen szakaszában maximum az képezi, hogy a modern idők szabadelvűsége paradox módon pont ugyanakkora nyomást gyakorol ránk, mint az előző generációkról ránk maradt elvárások. Erről a köztes, felszabadítóan fojtogató állapotról beszél A világ legrosszabb embere, amely nem kis kihívással néz szembe, hiszen számtalan film és sorozat készült már a témában.

Olyan módszerre volt tehát szükség, amely kiemeli az alkotást az önkeresős szerelmes filmek áradatából.

Erre a lehetetlennek tűnő vállalkozásra kevesen lennének ideálisabbak, mint Joachim Trier, aki ezeket a szélsőségeket bravúros módon – az Oslo-trilógia korábbi Szerzők és Oslo, augusztus című darabjaihoz hasonlóan – a leghétköznapibb miliőbe rejtve dolgozza fel. Így a klisék, a túlzások és a banalitás aknamezején is sértetlenül célba tudott érni különleges hangvételű új filmjével.

Julie (Renate Reinsve) egy húszas évei végén járó nő, aki orvosnak tanul, majd ráébred, hogy őt valójában nem a test, hanem a lélek érdekli. Illetve nem is a lélek, hanem a világ önmagában, ezért a sebészi pályáról pszichológiára, majd a fotózásra, illetve az írásra vált. Minden életszakaszhoz új partnert választ magának, végül egy nála több mint tíz évvel idősebb képregényművész mellett látszik megállapodni, aki – ahogy az lenni szokott – Julie tökéletes ellentéte. Míg a lány kóborló tekintetű, végtelenül idealista és kétségekkel teli, addig Aksel (Anders Danielsen Lie) indokolatlanul nyugodtnak és stabilnak tűnik. A nő egy bulin megismerkedik a korban és habitusban sokkal inkább hozzá illő Eivinddel (Herbert Nordrum), akivel kölcsönösen megkísértik egymást.

Ez ahhoz ugyan kevés, hogy bűnbe essenek, ahhoz viszont bőven elég, hogy elültessék egymásban az újdonság lehetőségét,

amely az állandó változásra éhes léleknek különösen nagy kockázat. Az ekkor még óriásinak tűnő esemény végül megtalálja helyét a több évet felölelő történetben, amely így ítélkezés nélkül mutatja be az ember életének ezen különös szakaszát.

Trier filmje jókora elismerésnek örvend, tavaly Cannes-ban Reinsve a legjobb színésznőnek járó díjat kapta, de a nézők többsége is szuperlatívuszokban beszél róla, az efféle rajongás pedig gyakran az átélhetőségen alapszik. És valóban, a kezdetektől szimpatikus, tökéletlenségeivel árnyalt nő bármelyikünk lehetne. Ugyanakkor

alaposabban vizsgálva a természetét, világossá válik, hogy Julie a toxikus személy mintapéldája.

Bár az érzékeny és empatikus ember látszatát kelti, hiszen mély érzésű és társadalmi problémák foglalkoztatják, de a nemes gondolatok aligha fajulnak tettlegességig, épp csak arra elegendőek, hogy elcsitítsák a nő lelkifurdalását. Azonban valódi döntéseit végül mindig saját érdekei, sőt az annál is profánabb jólléte motiválja. Faképnél hagyja partnereit, amikor ő maga akar változni, Eivindben is leginkább a felelősség nélküli élet lehetősége vonzza, majd ugyanezért is hagyja el őt. A narratíva mégsem követeli meg, még csak nem is sugallja az ítélkezést. A befogadó többnyire Julie oldalán marad és nem tud haragudni rá, amiért annyi lehetőség közül mégsem a társadalmi nyomás, az elnyomott feministák vagy a veszélyeztetett teknősök javára dönt, hanem a saját boldogságát választja.

Ennek metaforája a nő jellegzetes dohányzása is, amely remekül összegzi a karaktert,

aki tudja, hogy káros, amit csinál, mégis minden életet igyekszik magába szippantani.

Műfaját tekintve romkomnak „csúfolják”, de félrevezető lehet a besorolás, mert bár valóban szerelmesek vicces történetein át vezet az út, közben mégis egy egész nemzedék elveszettségéről és megrekedtségéről beszél az alkotás.

Trier nagyon alaposan körbejárja az Y generáció életét és problémáit,

és már azzal állítást tesz, hogy kis túlzással egy coming of age filmet hoz (miközben a kapunyitási pánikról beszél – a szerk.), de nem tinikről, hanem felnőtt, meglett emberekről. Ráadásul norvégiai szemszögből közelít, márpedig, ami itt problémaként jelentkezik, az máshol már csak rosszabb lehet. (Innen is az elmarasztaló cím, amely jelzőt a norvégok saját önmarcangolásukra használják, amiért tudják, milyen kivételesen szabad és jó életet élhetnek, mégsem tudnak elégedettek lenni.) Megjelenik minden szociális színtér, ami a tudatosság jegyében már nem a segítség, inkább a felelősség különböző rétegeiként van jelen. 

A továbbtanulási tanácstalanság, a gyermekvállalás nyomasztó kényszere, a tudat, hogy anyáink és nagyanyáink ennyi idős korukra már több gyereken és talán a megözvegyülésen túl voltak, miközben mi elakadunk abban is, hogy egymás könyvespolcait belakjuk. Nem is beszélve az olyan társadalmi problémákról, mint a metoo vagy a klímaszorongás. Természetesen minden korosztály megharcolja a maga háborúit, de hogy mennyi bizonytalanságot okoz mindez, az Aksel karakteréről tükröződve mutatkozik meg igazán. A kontrasztként működő férfi egy másik kor lenyomata, amely

abban különbözik leginkább, hogy nem keresi folyton az újabb válaszokat,

megelégszik azzal, ami van – amely kijelentés Julie számára lefordíthatatlan szójáték. A készültekor még viccesnek és gondolatébresztőnek tartott képregénye mostanra bizonyos körök számára sértő és szégyellnivaló olvasmány, amely szemléletes – bár talán egy kissé didaktikus – bizonyítása annak, mennyit is változott a világ az elmúlt röpke tíz évben.

Az alaposság ellenére végtelenül könnyed Trier rendezése, mert ezt a fullasztó falatot jól működő humorral tálalja és nem szándékozik erőszakkal lenyomni a torkunkon. Olyannyira, hogy mindezt a generációs nyomort bizonyos nézők akár egyszerű kontextusként is értékelhetik, így ők egy tartalmasabb romkomot, a súlyosabb műfajok kedvelői pedig egy társadalmi dramedyt kapnak.

Miközben a tartalom ennyire magával ragadó, a forma sem okoz csalódást.

Egy-egy izgalmasabb megoldás, mint például a főhőssel együtt kontrollt vesztő apró kameramozgások, a megállított világ vagy az animációs betétek éberen tartják a nézőt, ha elkalandozna a figyelme, amiért úgy érzi, hogy mindezt az útkeresést és évődést számtalanszor látta már. És igaza van. A világ legrosszabb embere nem tud, de nem is akar újat mondani. Viszont nagyon emberi és szerethető, ezzel eléri, hogy inkább nevessünk, mint szörnyülködjünk azon a képen, amelyet az általa állított görbe tükörben látunk magunkról. 

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske), 2021. Rendezte: Joachim Trier. Írta: Joachim Trier, Eskil Vogt. Szereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Maria Grazia Di Meo, Herbert Nordrum, Hans Olav Brenner. Forgalmazza: Mozinet.

A világ legrosszabb embere a Magyar Filmadatbázison.