Leon Battista Alberti 1436-ban a festményt nyitott ablakként határozza meg, amely nem csupán egy másik világba enged ki- vagy bepillantani, hanem kitüntetetté teszi a művész tekintetét, illetve a nézőben megszülető illúziót a keretben szemlélhető világról. Látszólag a festmény létrehozása a cél, ugyanakkor a kép a világ megismerésnek eszközévé is válik, sőt, a legfontosabb nyomok egyikévé az utókor számára a reneszánsz világkép megértéséhez.
Ugyanakkor Alberti ablaka – mint tükör, mint kicsinyítő tükör, mint átjáró – egy nagyon összetett módszertani metaforaként is érthető, amely sokaknak adott már fogódzót valamely kérdéskör feldolgozásához, jelenségek szemléltetéséhez oly módon, hogy egy jól kiválasztott kép segítségével alapot adjon a képzeletnek egy korszak megértéséhez. A módszer persze bizonyosan tele van buktatókkal, a képleírás gyanút kelthet a mediális átfordítás veszteségei, a szubjektív értelmezések látszólagos gyengeségei miatt. Az ekphraszisz-viták, a médiaelméleti kutatások eredményei meglehetősen veszélyes terepnek mutatják az átjárás terét. Ugyanakkor mindezzel együtt is kiváló vezérfonal lehet egy gondolatmenetet képleírásra építeni, amelynek elágazásait, strukturálását, szálainak összesodrását bizonyosan segíti a középpontba emelt műalkotás.
Földényi F. László a Newton álma: William Blake Newtonja című legújabb kötetében az angol költő és festő-grafikus-nyomdász Newtont ábrázoló színes nyomatát elemzi, de mintha inkább ennek apropóján nyitna ablakot egyrészt Blake művészetére, költészetére, tudományos és látomásos világképére, másrészt pedig a nagyromantika világszemléletére.
Egy képen keresztül közelebb lépni Blake-hez annál is inkább motivált választás, mert Blake maga illusztrálta versesköteteit,
maga készítette el különleges nyomdai tárgyként könyveit, színezte metszeteit, így egyetlen kép is érthető rejtélyes művészete egyfajta ígéretes metonímiájaként. Kép és szöveg összetartozása, párbeszéde persze erősen túlmutat nála a hagyományos, kiegészítő és magyarázó funkcióban értett illusztráción, továbbá versesköteteitől független metszetei és festményei is jellemzően szövegekhez, történetekhez, irodalmi művekhez kapcsolódnak. Földényi F. László egyszerre esszéisztikus (asszociatív gondolkodást tükröző, személyes kíváncsiságot átszivárogtató, hálózatszerűen strukturált felépítésű) és értekező (hatalmas szakirodalmi bázist megmozgató, interdiszciplináris eszköztárral mesterien bánó, értelmezését meggyőző felépítménybe rendező) módszere egyébiránt nem ismeretlen a köteteit olvasóknak, ugyanakkor mintha Blake megértéséhez, vagy legalábbis különösségének felismeréséhez mintha kifejezetten erre a kettősségre lenne szükség.
A kötet mint könyvtárgy visszafogottan gyönyörű, és bár a Newton-metszeten túl említett számos más Blake-metszet és -illusztráció akár az albumformátumot is indokolná, az elmélyedést éppen a kézre álló kis méret, a Newton-metszet árnyalatát idéző halványsárga puha papír és a jól követhető széljegyzet-utalások (a szövegtestben és a mellékletben tanulmányozható illusztrációkra) segítik.
A Bevezetés előtti két oldalon a kötet címének kommentárjaként olvashatunk egy részletet Blake Thomas Buttsnak írt verses leveléből (1802. november 22.), amelyben a következő intés olvasható: „Egyszeres látástól, / S Newton álmától tartson Isten távol.” („May God us keep From Single vision & Newtons sleep.” [5.]) Az alvás és az álom, az ébrenléti álom, az alvás mint eleve álmodás, az ész által megálmodott szörnyek és az ész tudatvesztése idején előbújó szörnyek változatai keverednek Newton álmának értelmezési lehetőségeiben. Ezek a termékeny bizonytalanságok nyitják meg az 1795 körül keletkezett híres Newton-metszet interpretációját, amely intellektuális bolyongásként, módszeres nyomozásként, heurisztikus kalandként egyaránt leírható.
A Newton-nyomatot pragmatikusan ismertető Bevezetés a Blake-filológiába és -mitológiába kíséri be az olvasót,
pontos műtárgyleírással és a keletkezéstörténet lényeges részleteivel. A metszet egy tizenkét képből álló sorozat része, amely azért tekinthető fordulópontnak Blake életművében, mert míg a korábbi képek kis példányszámban kiadott versesköteteiben kaptak helyet, és a szövegekkel voltak erős fúzióban, addig az általa freskóknak nevezett, versektől független metszetek méretben is nagyobbak, és szélesebb nyilvánosságnak szánta őket alkotójuk.
Blake Newtont tartotta az újkori civilizáció egyik legkártékonyabb figurájának Bacon és Locke mellett,
holott Newton hasonlóképpen „elkötelezett híve volt a tradicionális tudásnak, a Bibliának, az egyházatyáknak, a rabbinikus hagyománynak, az alkímiának, mint Blake” (13.). Vagyis Blake az emberi képzeletre szerinte végzetes csapást mérő angol fizikust a tiszta ész filozófiájának megkonstruált fantomjaként, a bűnbeesés következményeként értett tudás reprezentálójaként használja fel saját gondolkodói rendszerének megerősítéséhez, amelyben a 18. század végére egyre nagyobb hangsúlyt kapott a teremtés elhibázottságának és gonoszságának gondolata. Éppen emiatt érthető meg, ahogyan erre Földényi F. László a Bevezetés végén rámutat, hogy Blake gondolkodói radikalizmusa nem a társadalmi ember, hanem az emberi egzisztencia felszabadítására irányult, amelynek érdekében (és következtében) az európai kulturális hagyományt radikálisan átértékelte.
Newton időskori feljegyzésének idézésével indul a nyolc elemző fejezetből a legelső, amely A tudás megszületése címet viseli: „Nem tudom, milyennek lát a világ; én azonban csupán olyannak látom magam, mint egy kisfiút, aki a tengerparton játszadozik, s örül, ha olykor rábukkan egy simára koptatott kavicsra vagy egy szebb kagylóra, miközben az igazság hatalmas óceánja ott terül el előtte fölfedezetlenül.” (21.) Gondolhatnánk úgy is, hogy a Newton bölcsességében rejlő melankólia jelenik meg Blake metszetén, aki ugyanakkor feltételezhetően nem ismerte ezt a kései önreprezentációt. Földényi F. László elemzésében így szükségképpen egy olyan minuciózus képleírás bontakozik ki, amely Blake filozófiája, versei és próféciái felől próbálja a metszetet értelmezni. A szikla, a test és a papír anyagisága, valamint a zöld, a fekete és a sárga árnyalatai által szervezett kompozíció analízisében a mérés,
a megismerés, az egyetemes ráció általi teremtés kap hangsúlyt, vagyis mindaz, ami Blake számára elítélendő.
A kiüresedett égbolt, a végtelen fenyegetése, de akár a mérés általi megismerés és világ(újra)teremtés matematikai, filozófiai és teológiai jelentőségének hangsúlyozásához érdemes lett volna esetleg Blaise Pascal téziseire is hivatkozni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem lehetséges számon kérni vagy hiányosságként látni azoknak az asszociációknak a meg nem jelenését az értelmezésben, amelyek az olvasás során bomlanak ki a képet szükségképpen folyamatosan ellenőrző befogadó fejében. Éppen ez adhatja az olvasás örömét,
a hálózatszerűen építkező elemzéshez az olvasó saját gondolattársításaival is tud kapcsolódni.
A magam részéről például a klasszikus emberábrázolási hagyomány winckelmanni értelmezése felől egyáltalán nem tartom abszurdnak Newton meztelenségét a metszeten, hiszen az akt – bármilyen idegen is ez a mai gondolkodás számára – éppen a szellemi szép birodalmába emel fel az idealizálás eredményeként, ráadásul a férfialak biografikusan egyáltalán nem azonosítható. Vagy éppen a test és a szerkesztés tükörszerű viszonyának szemlélésében a vitruviusi embertanulmány fontos kontextus lehetne, ugyanakkor az első fejezet egy olyan következetes képleírást visz végig, amely mindenekelőtt Blake látásmódját rögzíti, és visszavezeti azt a Newton-ábrázolás részleteibe.
A második fejezettől (A körző) kezdődően kiemelt képrészletekre irányul Földényi F. László figyelme, elsőként a Blake által elutasított újkori tudáseszmény metaforájaként is érthető körzőre. Illetve kiemelten fontos a reneszánsz művészettől kezdődően a körzőhöz kapcsolt ikonográfiai hagyomány, amelynek az építészetre korlátozottságát Blake felszabadítja, hiszen a teremtést, a pusztítást, az emberi képzeletet, a végítéletet (stb.) rendeli hozzá. A harmadik fejezet (Urizen) Newton, illetve egyáltalán a körzővel szerkesztő, limitáló férfi elő- és utóképeivel foglalkozik Blake vizuális alkotásaiban és verseiben.
A negyedik fejezet a címébe emelt mértani ábra jelentéseit tárja fel geometriai-matematikai-építészeti kontextusban,
euklidészi és nemeuklidészi vonatkozásban a nyugati kultúrában betöltött jelentőségét felmutatva, amelyet összekapcsol az ábrában és Newton profiljában is hangsúlyos szem- és látásábrázolással. A Newton, az építész című ötödik fejezet az építészet utópiájával, így többek között a piramis, a templom, a színház, a parlament, a gyár, a könyvtár és a börtön formáival vet számot, amelyek a körzővel szerkesztett rajzból kibonthatók, és a modernség építészetének zsarnoki látásmódját villantják fel. Emellett itt tanulmányozhatjuk azt a meghatározó tézist, miszerint Newton mint építész tekintete kontrasztba állítható a Blake-féle négyes látás rendszerével, amely a megváltásról szól, és az Elveszett paradicsom inspirálta Milton című költeményben kap ábrázolást.
Kifejezetten revelatív a mitológiai látásmód megkonstruálásának végigkövetésében az a megállapítás, hogy Blake „ahelyett, hogy az egyetemes lázadást gyakorolva szilánkjaira hasogatta volna a létezést, úgy kezdett megtervezni és felvázolni egy új Jeruzsálemet, mint Newton: átgondoltan, néha ijesztően racionálisan.” (173.) Az önmagát az ábrában fel nem ismerő Newton-alak Narkisszosz-szerűsége vezeti át az olvasót a hatodik fejezetbe (Narkisszosz), amely az európai kultúrában rendkívül nagy hatástörténetű mitológiai alakkal foglalkozik, azzal együtt, hogy a szerző hangsúlyozza (és ez kétségtelenül nagy találata az elemzésnek),
a Newton-metszet értelmezéstörténetében korábban nem jelent meg a Narkisszosz-mítosz.
Földényi F. László szerint az önmagát a képben fel nem ismerő Newton az „egyszeres látást” jeleníti meg, amelyben elsorvad a képzelőerő és a vágy, így az ember csupán önmaga árnyékává válik Blake víziójában. A hetedik fejezet (Newton sziklája) a sziklára irányítja a tekintetet, és újra láthatóvá teszi a testet, amely a szfinx hibriditását felidézve kapcsolódik össze a kőtömbbel.
A zárófejezet – Newton teste – ismét a Blake fantáziája által megteremtett aktot tanulmányozza, de már az előző hét szakasz belátásainak irányából, azt is felvillantva, hogy az európai kultúra történetében milyen jelentősége van a testnek, milyen narratívákhoz kapcsolódik, mi a jelentősége Jézus, Frankenstein teremtménye vagy éppen a király testének, hogyan válik a test egyre inkább a magára hagyatottság helyévé. A 18. századi képzőművészeti, antropológiai, filozófiai, természettudományos testkoncepciók számbavételével ebben az összegző-lezáró fejezetben Földényi F. László
a Blake-univerzum Newtonját egy csattanószerű lezárásban meggyőzően jelöli ki az emberről való gondolkodás és egy világlátás korszakhatáraként.
Bár a bevezetőben és a fülszövegben nagy hangsúlyt kap Blake hatása az avantgárd művészekre, vagy éppen Allen Ginsberg és Jim Morrison gondolkodásmódjára, illetve Nietzsche és Freud „előfutáraként” is megnevezi őt a szerző, számomra nem emiatt érdekes Blake, nem ezek a kijelentések győztek meg a Newton-metszet és alkotója jelentőségéről. Hanem sokkal inkább az, ahogyan a kulturális hagyományokhoz való kapcsolódáson keresztül azok lebontása és víziószerű újjáteremtése válik megtapasztalhatóvá, s ez mintha segítene átélni ugyanazt az otthonos otthontalanságot, amely Blake számára a kora újkor és a modernség határán fontos alapélmény lehetett.
Földényi F. László: Newton álma: William Blake Newtonja, Budapest, Jelenkor, 2021.
A borítófotót Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
