Bergman Japánba hajt

A legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat bezsebelő Vezess helyettem témája és hangvétele alapján akár Ingmar Bergman filmje is lehetne, bár Hamagucsi Rjuszukét azért még ne kiáltsuk ki japán Bergmannak!

Ugyan az Oscar-díj presztízse régóta nem az igazi, de mégis ez az a nagy filmes díj, amire a rangos fesztiválok (Berlin, Sundance, Toronto, Cannes, Velence) kitüntetései mellett mindenki felkapja a fejét. Az pedig figyelemreméltó, hogy az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia az utóbbi években rendre teret adott nem amerikai filmeknek és rendezőknek is a legjobb nemzetközi film kategóriáján kívül, elég csak a dél-koreai Pong Dzsunho elsöprő sikert aratott „legjobb film”-jére, az Élősködőkre gondolni. Az idei szezonban elismert Vezess helyettem, Hamagucsi Rjuszuke (A szerencse és a képzelet kereke) legújabb filmje, ami egy magánéleti traumája miatt alkotói válságba került színházi színész-rendező történetét meséli el. Hamagucsi műve négy jelöléséből végül a legjobb nemzetközi film díját vitte haza, de vajon tényleg érdemes arra, hogy „a legjobb”-nak tartsuk?

Az biztos, hogy témája és hangvétele miatt a Vezess helyettem a legnagyobbak közé pályázik. Egyrészt története a színház világával gyakran foglalkozó

Ingmar Bergman munkásságát (különös tekintettel a Börtönre, A nap végére, a Personára és a Rítusra) idézi,

másrészt a sztori centrumában Anton Pavlovics Csehov klasszikus drámája, a Ványa bácsi áll, harmadrészt a világhírű japán író, Murakami Haruki kötetében, a Férfiak nő nélkülben olvasható néhány novella (köztük az azonos című alkotás) feldolgozása. A Vezess helyettem főhőse Kafuku Júszuke, a negyvenes évei közepén járó befutott színész és színházi rendező, aki feleségével, az Kafuku Oto nevű drámaíróval szenvedélyes szeretkezéseik közepette „szüli meg” közös történeteiket. Júszuke egy nap rajtakapja feleségét, amint az a Takacuki Kódzsi nevű fiatal, feltörekvő színésszel létesít szexuális kapcsolatot. De nem szembesíti ezzel Otót, sőt szó szerint csak kerülgeti a forró kását, mert amikor párja egy komoly beszélgetésre invitálja, ő csak köröz a városban vörös Saab 900 Turbo márkájú veteránautójával.

Ám már soha nem tudja meg, mit akart tőle szerelme és kreatív partnere, mivel hazatérve összeesve találja meg az agyvérzést kapott nőt, aki bele is hal az agyi traumába. A férfi a temetést követően – akár Bergman Personájának Liv Ullmann által játszott színésznője a film elején –

leblokkol a színpadon, a Ványa bácsi előadása közben, amelynek a főszerepét játssza.

Két évvel később újra „megkísérti” a darab Hirosimában, ahol felkérésre a dráma többnyelvű előadását készíti elő. Itt találkozik a hozzá kirendelt fiatal sofőrrel, Vatari Miszakival, akinek megvannak a saját, kibeszéletlen traumái. A hirosimai színházi producerek kérésére (mivel az a tradíció a környéken) ő vezeti a cselekmény során Júszuke veteránautóját, munkakapcsolatuk során pedig lassan kiöntik egymásnak a lelküket, ami a japán normák miatt a szigetországban különösen nehéz feladat.

Hosszúra sikerült a Vezess helyettem cselekménye bevezetőjének ismertetése, ami nem véletlen. Ennek a cikknek nem az a célja természetesen, hogy elriassza az olvasót ettől a különleges hangulatú és összességében szívmelengető „mentális road movie”-tól, de kivételesen a film egyik nagy problémájával érdemes kezdeni a kritikát.

Hamagucsi Rjuszuke műve indokolatlanul hosszú, majdnem három órás film.

Nem abban az értelemben hosszú, ahogy az Ozu Jaszudzsiró-filmek (Tokiói történet) direkt lassúak és cselekménytelenek, vagy ahogy a Tarr Béla-filmek elidőznek a trivialitásoknál (például a Sátántangó a tehenek vonulásánál). Mivel az említett alkotásokban komoly funkciója van annak, hogy rendezőik hosszan kitartanak egy jelenetet, mindkét klasszikus szerzőnél fontos, hogy a néző más tudatállapotba kerüljön a lassúság révén. A Vezess helyettemnek viszont az arányai nem jók. Már-már megmosolyogtató, hogy Hamagucsi mindenféle főcím és stáblista nélkül kezdi a filmet, ami nem véletlen, mert

nagyjából 45 perc után eszmélünk rá, hogy addig csak a prológust láttuk.

Ezt követően ugyan beindulnak az események, de a rendező túl sok időt pazarol el a Ványa bácsi-darab szereplőválogatásának bemutatására ahelyett, hogy arra koncentrálna, ami a film lényege: Miszaki és Júszuke kapcsolatának kibontása, valamint Júszuke és Kódzsi konfliktusa. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor azt állíthatjuk, hogy a Vezess helyettem cselekményének sava-borsát az utolsó egy–másfél órában kell keresni, az valóban lenyűgözheti a nézőt, mert bergmani magasságokat ostromol.

A prológusból mindenképp ki kellett volna vágni legalább fél órát, mert sok az üresjárata, Júszuke és Oto szálán sok az önismétlés, sőt Hamagucsi összességében feleslegesen időzött el egy autóbalesetnél és annál, hogy a hősnek glaukómája van. Kap egy szemcseppet, de a továbbiakban csak egy-két jelenetben, elvétve láthatjuk, amint cseppent belőle. Egyébként nincs különösebb funkciója, kiaknázatlan marad ez a probléma, hogy a lassan romló látása veszélyezteti, hogy ő maga vezesse a kocsiját. Lehetett volna ez egy vezérmotívum is, de azáltal, hogy úgyis sofőrt rendelnek ki hozzá Hirosimában, feleslegesnek hat, hiszen így vagy úgy, de elveszíti a kontrollt autója felett.

A baleset és a szembetegség semmit nem tesz hozzá Júszuke karakteréhez,

ellenben Hamagucsi Rjuszuke elpazarol rá nyolc–tíz percet a játékidőből. A néző türelmével pedig a későbbiekben is hasonló módon játszik, legyen szó a már említett próbáról vagy az egyik producerrel közös vacsorajelenetről. Félreértés ne essék: e sorok írója nagy híve a lassú tempójú „zen-filmeknek”, amelyek kellő időt szánnak a karakterek vagy a táj bemutatásának, mint például Ozu vagy Jim Jarmusch alkotásai. Azonban különbséget kell tenni a lassúság és a vontatottság, azaz a tudatos művészi lassítás és az aránytévesztési problémák között, amelyek a Vezess helyettemet is jellemzik.

Kár lenne azonban a cselekmény arányproblémái miatt elmeszelni Hamagucsi drámáját, mivel

összességében értékes, érdekes alkotás, ami kellő türelem mellett megmutatja zsenialitását és erényeit.

Formanyelvét a bergmani minimalizmus, karaktereit a bergmani lélektan jellemzi, és a rendező ügyesen fésülte össze a filmet a Ványa bácsival, amit nem egyszerűen leutánoz, nem pusztán felhasználja motívumait, nem kizárólag parafrázisa annak. Csehov színművét a modern drámák egyik alapvetésének tartják, ami a Vezess helyettemhez hasonlóan epizodikus, „cselekménytelen” vagy inkább drámaiatlan alkotás. Mind a dráma, mind a film fő motívuma a mozdulatlanság abban az értelemben, hogy miként a cselekmény, úgy a főhősök élete is szürkévé, eseménytelenné, üressé vált.

Ez a mozdulatlanság éles kontrasztban áll persze azzal a ténnyel, hogy Júszuke folyamatosan úton van,

a játékidő nagy részében a városok utcáit rója tűzpiros autójával. Ám ez az ő sorstragédiája, hogy fizikai értelemben hiába mozog egyik helyszínről a másikra, a hotelből a színházba vagy Hokkaidóba, sofőrje otthonába, valójában nem halad előre, mivel a felesége elvesztésének traumája lehorgonyozta és kiüresítette őt.

Júszuke és Ványa bácsi, azaz Vojnyickij és a Csehov-drámában feltűnő többi negyvenes–ötvenes éveiben járó értelmiségi is idős koruk, életük alkonya felé közelednek, ez köti össze őket, valamint az elszalasztott lehetőségek. Ebből a szempontból a szintén Csehov-műből készült Nyikita Mihalkov-féle Etűdök gépzongorára Platonovja is eszünkbe juthat Júszukéről, hiszen a Csehov-hősöket és a Vezess helyettem színész-rendezőjét egyaránt az jellemzi, hogy kritikus fontosságú dolgokat szalasztottak el életükben, így arra összességében kudarcként tekintenek. Persze Júszuke élete nem lenne kudarc, sőt Otóval sikeres párost alkottak. A férfinél a feleség elvesztése blokkolja le a kreativitást, a színpadi szereplést. Pontosabban Júszuke, a sofőrje és a fiatal színész esetében is

a múlt kibeszéletlen, kimondatlan traumái gátolják meg abban a hősöket, hogy a jelenben létezve, a jövőre gondolva produktívak legyenek.

Ugyan a Vezess helyettem nem direkten erre koncentrál, de Júszuke és társai problémája a japán kultúrából, illetve normákból fakadnak. A szigetországban a nem baráti társas érintkezésekben a formalitás jellemző, valamint tradicionálisan az érzelmek visszatartása, megzabolázása, tehát az elfojtás szinte társadalmi elvárás. Ez természetesen a Meidzsi-restauráció, vagyis az 1860-as évek óta sokat lazult, de Ozu vagy Takesi Kitano filmjei (leginkább a Bábok) is bizonyítják, hogy ez a modern japán kultúrában is jellemző. A Vezess helyettem az újabb bizonyíték, minthogy még Júszuke és Oto kapcsolatában,

aktív szexuális életük ellenére is sok a kimondatlan, meg nem vallott érzelem és a szőnyeg alá sepert probléma,

amelyeket Hamagucsi zseniális módon a szerető, Kódzsi egyik, a főhőssel folytatott beszélgetésében exponál. Azaz kiderül, hogy bár a fiatal színész csak rövid ideig volt a szeretője Otónak, a nő valami miatt vele őszintébb volt, elmondott neki végig egy olyan borzalmas parabolikus történetet, amelyet Júszuke csak egy bizonyos pontig ismert a feleségétől. Mi lehet szörnyűbb a szerettünk elveszítésénél? Pontosan ez, ha kiderül, hogy valójában előttünk is voltak titkai, amelyeket nem akart vagy tudott közölni.

Júszuke alkotói válságának kulcsa is ez a problémakör, hogy az érzelmeket nem tudja, nem meri vagy nem akarja megvallani. Ezért volt szükség a Ványa bácsira, ami végső soron lehetett volna akármelyik színdarab is, mert

a lényeg itt nem annyira az, hogy miről szól a Csehov-mű, hanem inkább az, hogy Júszuke képtelen azt színészként előadni.

Kódzsinak is hasonló természetű a problémája, ezért is kerül egy hullámhosszra a főhőssel. A remek, improvizációkra épülő meghallgatása után az éles próbák formális keretei között már nem tudja kihozni magából a legjobbat. Júszukét, Kódzsit és Miszakit az köti össze, hogy mindhárman elszigetelten, traumáikat, félelmeiket és titkaikat magukba fojtva próbálták élni életüket. Legyen szó családi konfliktusokról, a titkos szeretői viszonyról vagy egyéb bűnökről. Márpedig ez a mentalitás éles kontrasztban áll azzal, amit a klasszikus nyugati (és nem a tradicionális japán) színművészet elvár a színésztől. Azzal, hogy azonosuljon karakterével és adja át annak szövegén keresztül az érzelmeit és mindazt, ami a figura lelkét nyomasztja a fiktív történet szerint. Ám ha az érzelemkifejezést valami leblokkolja a színész hétköznapi életében, akkor meglehetősen nehézzé válhat a fiktív hős megformálása a színpadon.

A vezetés szerencsésen megválasztott, szép és összetett motívum, amely mind Júszuke, mind a fiatal kora egy részét gyakorlatilag kóborlással, céltalan bolyongással és alkalmi munkákkal töltő Maszaki életében is hasonló szerepet tölt be.

Az autó, kiváltképp a személygépkocsi tökéletes szimbóluma általában a modern társadalmaknak.

Az emberek ezekben a fémdobozokban (ahogy Paul Schrader, a Taxisofőr forgatókönyvírója jellemezte őket: „fémkoporsókban”) közlekednek nap mint nap, egymástól elszigetelve, sokszor magányosan, utastárs nélkül. Mindkét főszereplő számára a tudatos elszigetelődést jelenti a kocsi, csak más-más apropóból menekülnek nem annyira a többi ember, hanem saját maguk elől, minthogy mindketten magányosak már egy ideje.

A Vezess helyettem esetében sokan emlegették, hogy mint például Bergman A nap vége című klasszikusa, úgy ez is inkább mentális utazásfilm.

Ám valójában nem az, éppen ellenkezőleg. A fizikai utazás a főhősök számára gyakorlatilag remek ürügy vagy kibúvó, hogy ne kelljen mentálisan, pszichésen elmozdulniuk a múlt nyomasztó traumáitól a jövő felé vezető útra. Lehet itt ingázni a hirosimai színház és Hokkaidó között, de a hősök azt vétik el, hogy hiába irányítói járművüknek, a saját életüket nem uralják, csak sodródnak benne. Ezzel szembesíti Júszukét az az új szituáció, amikor megkapja sofőrként Miszakit, aki átveszi az irányítást autója felett. Zseniális húzás ez Hamagucsi részéről, hiszen

a színész-rendező abban a hitben élt, hogy a vezetés által valóban kezében van a „kormány”,

de amikor fizikai értelemben is elveszíti az irányítást és rákényszerül, hogy egy utastárssal beszélgetve kitárja a lelkét, ráébred, hogy valójában nemcsak a gépjárműnek, hanem életének sem ura már régóta. A közös traumafeldolgozás és gyógyítási folyamat tehát a kulcs „az élet kocsijához”.

A Vezess helyettem ugyan nem ér fel Ingmar Bergman veretes klasszikusaihoz, örökzöld és kemény lélektani drámáihoz, még ha több ponton kapcsolódik is hozzájuk. Mégis egy remekül eljátszott, gondolatébresztő és megindító film, amelynek egy erénye mindenképp van Bergman depresszív alkotásaival szemben:

rendkívül pozitív üzenettel és útravalóval engedi el a nézőjét

(ezzel persze nem állítjuk azt, hogy egy Bergman-filmből ne lehetne sokat tanulni!). Kár azokért az aránytalanságokért, amelyek a cselekményt jellemzik és a játékidőt feleslegesen meghosszabbítják, mert így lehet, hogy keveseknek lesz türelmük végigülni, sőt a három óra sokakat el fog riasztani, illetve már el is riasztott, mert magyar bemutatója után sajnos nem sokan voltak rá kíváncsiak. Pedig érdemes beszállni Hamagucsi Rjuszukéék „kocsijába”.

Vezess helyettem (Doraibu mai kâ), 2021. Rendezte: Hamagucsi Rjuszuke. Írta: Murakami Haruki novellái alapján Hamagucsi Rjuszuke és Óe Takamasza. Szereplők: Nisidzsima Hidetosi, Miura Toko, Kirisima Reika, Okada Maszaki, Csin Szejon, Yoo-rim Park. Forgalmazó: Mozinet.

A Vezess helyettem a Magyar Filmadatbázison.