Krulik Zoltán legújabb prózakötete, az Anyakönyv önéletrajzi ihletésű, a gyermek- és ifjúkor meghatározó élményeit tematizálja. A nyolc fejezet olvasása során bepillantást nyerhetünk a gyermek, majd kamasz Zolti hajdani mindennapjaiba, családjának életébe, valamint ezeken keresztül az akkori politikai rendszerek, a Rákosi- és a Kádár-korszak működésrendjébe. A történetek lejegyzése egyfelől lehetővé teszi a múltbeli mikrovilág konzerválását, ezáltal megelőzve a feledésbe merülést, ugyanakkor a különféle politikai, kulturális, zenei utalások lehetőséget biztosítanak egy egész generáció korhű megformálására.
A cím többféleképpen is megközelíthető. Ha az összetett szó elsődleges jelentését vesszük alapul, akkor a kötet tulajdonképpen Zolti és családja részletgazdag anyakönyve, melyben a születésre, házasságkötésre, halálozásra vonatkozó alapadatok rögzítése mellett egyéb, az elbeszélő számára fontos események személyes hangvételű leírásai is szerepelnek. Ugyanakkor a paratextus alapján egy anyáról szóló történetet is várhatnánk. Noha az első fejezet az elbeszélő édesanyjának feltűnésével indul, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a központi szereplő Zolti, pontosabban a felnőtt, visszaemlékező elbeszélő gyermekkori énje. Tagadhatatlan, hogy a kisfiú életében meghatározó az édesanya figurája: ő az, aki elkíséri az óvodába, dönt a továbbtanulásáról, olykor még arról is, hogy kivel barátkozhat. Viszont hasonlóan fontos szerep jut Zolti személyiségének formálásában a család többi tagjának is.
Nevelődése egy többgenerációs közegben történik: az apa, a nagymama és a nagyapa világszemléleti modelleket nyújtanak számára.
Jól követhető, ahogy a kisgyermek kezdetben csak az anya világával azonosul, de ahogy kitágul számára a világ, újabb és újabb mintákat talál és kezd követni. A családtagok hatása abban is látható, hogy Zolti átveszi szavajárásukat és gondolkodásmódjukat: „Micsoda alak! Nagyanyám beszél belőlem. […] De apám szava is ott motoz, aki a tréfát magas szinten műveli. Békítgettem őket magamban.” (19.) Mivel a felnőttek is különbözőképpen szocializálódtak, így mindannyian máshogyan szemlélik a világot.
Elgondolásaik nem feltétlenül egyeztethetők össze egymással,
ezért Zolti kénytelen választani, hogy mit épít be a saját életszemléletébe és mit nem. Az apa és a nagyapa leginkább az általános műveltségre, a mindennapi élethez szükséges tudásra, kisebb munkák elvégzésére, a rendszerben való túlélésre tanítják a fiút. Meghatározó az is, hogy mindketten szabadon kinyilvánítják véleményüket a családi körön belül.
Egyikük sem hódol be az éppen hatalmon lévő pártnak,
de amíg az apa humorral próbálja tompítani az események komolyságát, addig a nagyapát félteni kell, mert egy rossz időben és helyen tett megjegyzés esetén elvihetik és/vagy megverhetik, mint ahogy arra volt is példa a családban. Az anya és a nagymama – szembehelyezkedve a kommunizmus vallásellenességével – a hittel kapcsolatos dolgokat igyekeznek átadni a kisfiúnak. Előbbi a család felekezeti hovatartozását hangsúlyozza („A római katolikust többször is elmondatta velem anyám, felhívva figyelmemet a római fontosságára.” [87.]), utóbbi viszont a babonák világában él, ragaszkodik hozzájuk, szabálynak tekinti őket, sokszor ezért nevetségessé válik („– Pókot nem bántunk! Szerencsét hoz! Ez szentencia!” [39.]).
Az elmesélt történet komikumát fokozza, hogy a gyermek Zolti ki is figurázza a felszólítást:
„– Melyik imakönyvedben olvastál róla, nagyi? – Kiről, fiam? – Szent Enciáról!” (39.) A pók egyébként visszatérő motívuma a könyvnek. Nemcsak a babonaság miatt, az elbeszélő önmagát is az állathoz hasonlítja: „[…] az átélés pillanatában remegni kezdett mindenem, mint a kaszáspók lábai.” (55.)
A mottó a Pannonhalmi zsoltároskönyv 102. zsoltárának részlete („Ráfú a szél, és már nincsen többé. / Elfedi a hely is, ahol állott.”) az élet pillanatszerűségét, mulandóságát hangsúlyozza. Krulik prózakötetében a múltból megőrzött töredékek az idő előrehaladtával halványulnak, vagy más, fontosabbnak vélt események veszik át a helyüket, míg végül elfelejtődnek. Viszont a szél nemcsak a dolgok eltüntetésére, hanem azok felkavarására is képes, tehát egy dinamikus erő, amely az emlékezés mechanizmusának a színrevitelét segíti.
A visszaemlékezéseket olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy fotóalbumot nézegetve tárulnának elénk a különböző események:
a rövid történetek nem feltétlenül kapcsolódnak szorosan egymáshoz, sorrendiségük esetlegesnek is tűnhet, mégis felfedezhetünk összefüggéseket közöttük. Az első fejezetben az elbeszélő felidézi, hogy az édesanyjának volt egy fotója Donáth Gyuláról, a tatabányai turulszobor megalkotójáról, akinek látszólag semmi köze nincs a családhoz, mégis ennek a hatására jut eszébe édesapjának születése. „Őrizett anyám egy képet. […] háttérben Európa legnagyobb madárszobrával, a pozsonyi csata évfordulóján, mikor ezer kilométerre nyugatra, amerre koronás fővel az ősmadár tekint, Vesztfália egyik nagyvárosának peremkerületében világra jött apám.” (14.) A következő két emlékfoszlány viszont már a nagyapáról szól, akinek kiemelt szerepe volt a turulszobor felújításában: „Még szerencse, egy kép nagyapáról is megmaradt.” (14.) Donáth Gyula képéhez ezáltal két személy is köthető.
Tehát legtöbbször asszociációs logika szerint, nem pedig kronologikusan követik egymást a történetek,
ami a múltban való elmerülés aktusának sajátossága. Maga a szerző is reflektál erre a könyv hátoldalán lévő szövegben: „Olyan ez az emlékezés, mint az örvény, ahogy már-már magatehetetlenül sodródom…” A narrátor az illatok, illetve szagok emlékezetre gyakorolt hatásával is számot vet, ezeknek tulajdonítja a legnagyobb asszociatív erőt. A történetek egymásutániságát tekintve ez az egyik leghangsúlyosabb tényező. Például a szovjet kölni illatához köti a hittanórán megjelenő orosz hölgyet, a Tangó pasztához pedig, amivel a padlót fényesítették, az ünnepekre való készülődést.
Ha a fotóalbum analógiáját követjük a könyv struktúráját illetően is, akkor az iménti okok miatt is véletlenszerűnek tűnhet az elrendezés. Ugyanakkor azokon belül megfigyelhető egyfajta tematikus-motivikus koherencia, illetve nagyjából az idő múlását is követik a részegységek, hiszen az első fejezetben Zolti még óvodás, az utolsóban pedig már érettségiző diák.
Azonban a részeken belül az időbeli síkok szerteágaznak, egymásra csúsznak:
bár jellemzően a lineárisan vezetett történet jelenében vagyunk, olykor visszatérünk a Zolti születése előtti évekbe, valamint arra is akad példa, hogy az elbeszélő a jövőre tesz utalást. A fejezetek nagy részében a gyermeki én nézőpontja dominál, aki békaperspektívából figyeli a körülötte lévő világot, néhol kiegészítve a felnőtt elbeszélő reflexióival. A nyolcadik fejezetben ez az arány felcserélődik, és az utóbbi kerül túlsúlyba.
Az éppen regnáló rendszerekről is az egyéni emlékeken keresztül kapunk képet. A narrátor hitelesen adja vissza, hogy milyen lehetett gyerekként az ’50-es, ’60-as években élni, nem játssza el, hogy mindent megértett akkoriban. Sőt, gyermeki őszinteséggel ki is emeli a hiányosságait, így
összekeveredik az elbeszélt gyermek és a felnőtt elbeszélő nézőpontja.
Zolti például nem értette, hogy mit jelent a köpönyegforgatás, a nagymamájának kellett neki elmagyaráznia: „Így együtt a kettőt, köpönyegforgatás, nem értettem, de megjegyeztem. Kádár neve is felmerült. Marosáné is. Üvöltött a rádióban: mától lövetünk! Kádár visszafogottabban, elnyújtott szóvégekkel beszélt, zárt á hangokkal, elvtarsak, barataim. Tudjuk, látjuk. Nem úgy ejtette, ahogy kell, ahogy tanultunk, hasonulva: tuggyuk, láttyuk. […] Röhögtünk.” (92−93.) Nincs konkrétan megnevezve, hogy ezt a szót az ’56-os forradalommal kapcsolatban használták az emberek, a nevekből és az idézetekből azonban következtethetünk az eseményekre.
A narrátor nem árul el annál többet, mint amennyit akkoriban tudott.
Mindazonáltal közbevetésekkel, zárójeles megjegyzésekkel is találkozhatunk, amelyek kiszakítják az olvasót a múlt világából és felhívják a figyelmet az elbeszélői pozícióra. Például amikor a narrátor felidézi, hogy milyen volt megkapni az első szemüvegét, felrémlik előtte egy mondás, mely akkoriban népszerű volt a gyerekek között: „Szemüveges pápa, menjen a picsába!” Erre következik a már felnőtt, tapasztalt ember reflexiója: „Gyerek ilyeneket honnan szed? Feltételezem, a nomenklatúra propagandistáinak boszorkánykonyháján alkották termékeny agyak.” (37.) Ezzel a gyakorta oszcilláló nézőpont- és idősíkváltással próbál folytonosságot teremteni a jelen- és a múltbeli énje között,
ugyanakkor egyfajta törést is generál, olvasóként nem tudunk teljesen elmerülni az emlékekben.
Amint a kisfiú kikerül a család szocializációs közegéből, az anyai, nagymamai intések hatástalanokká válnak. Fontosabbak lesznek számára az óvodai, iskolai kortársak elvárásai, megítélései. Szókészletében megjelennek a szleng kifejezések, trágárságok, humoros mondókák. Mindkét intézménynek nagy szerepe van: az egyén szintjén a személyiségfejlődésben, a közösség szempontjából pedig a politikai rendszer fenntartásában, hiszen a gyerekeket már óvodás koruktól kezdve arra nevelik, hogy tiszteljék a kormányfőt, a párttagokat. Mindazonáltal gyerekekről van szó, tehát hiába mondja az óvónő Rákosi Mátyásra, hogy „Ő a ti édesapátok”, számukra akkor is csak egy „fénylő kopasz fejű emberként” fog megmaradni, hiszen az otthonról hozott kritikus gondolkodásmintázatok erőteljesen élnek bennük. (11.)
Viszont a propaganda és az akkori politikai események tudat alatt kifejtik hatásukat,
beleivódnak az egymással folytatott beszélgetésekbe és játékokba. A gyerekek folyton háborúsdit játszanak, ami nem meglepő, hiszen fiúkról van szó, viszont a játék mögötti gondolatok annál inkább, mert az akkori politikai feszültségeket tükrözik: „Talán a sok háborús film izgatott fel, s hogy az imperialisták fenik a fogukat ránk, élünkön a Szovjetunióval. És küzdenünk kell, a múltat végképp eltörölni és vasat gyűjteni, ez a mi dolgunk, és nem is kevés. És holnapra megforgatjuk az egész világot. Munkás ököl vasököl, oda csap, ahova köll!” (62.) Máskor viszont Zolti szovjet-dán harcokat rendez meg a játékkatonáival, amelyben a dánok valójában a magyarokat szimbolizálják, és mindig ők kerülnek ki győztesként.
Tehát egyszerre aktiválja a rendszer által elvárt szemléletet és a család kritikus véleményét, melyeket nem feltétlenül tud összeegyeztetni.
A kamaszkor beköszöntével viszont már a „züllés” lesz jellemző a viselkedésére: olyan dolgokat csinál, amelyeket nem néznek jó szemmel, amelyek által szembehelyezkedik az elvárt normával: cigarettázik, könnyűzenét hallgat (Rolling Stones, Omega), mindezt egy katolikus gimnáziumban. Már maga a tény, hogy vallásos iskolában végzi a tanulmányait, egyfajta lázadásnak, a rendszeren való kívülállásnak tekinthető. Ebben a közegben lehetősége nyílik önmaga kifejezésére, felfedezésére, még akkor is, ha ez sok esetben az atyákkal való összetűzésbe torkollik. Itt ismeri meg azt a szubkultúrát, amely a későbbi életét meghatározza, és bekapcsolja őt a művészek világába. A klasszikus irodalom mellett titokban kortárs műveket is olvas, például Kerouactól az Útont, emellett szabadverseket ír, tehát ilyen módon is igyekszik kikerülni a szabályokat.
„Belátom, be kell látnom, bármennyire is igyekszem tárgyilagossággal leírni négy év tucatnyi fényképének szikár történetét, ügyelve a mellékszálak tömegére, fajsúlyára – szinte lehetetlen, hogy szemembe ne vágjon egy emlékszilánk csalóka villanása, magához ne rántson a függöny mögül kinyúló kar.” (118.) Az elbeszélő ugyan csak a gimnáziumi éveket érinti a kiemelt részben, de ez a gondolat tökéletesen illik a kötet egészére:
egy mondatban megragadja, milyen nehézségei vannak a visszaemlékezés-írásnak −
mindig valamilyen szubjektív nézőpontból értékelünk egy-egy eseményt fontosnak vagy kevésbé annak. Ahogy fogalmaz, maga az emlékszilánk is félrevezető lehet, hiszen nem biztos, hogy valóban úgy történt, ahogy az emlékező azt rekonstruálja. Leírásában ezt erősíti a függöny képe, mely a színházat, a színpadot idézi. Az elbeszélés is tekinthető egyfajta szerepjátéknak, hiszen a narrátor belehelyezkedik a múltbeli énjének nézőpontjába, és onnan próbálja hitelesen bemutatni az egykori valóságot. A villanás pedig a történetalakítás asszociatív módját és a vakuemlékeket juttathatja eszünkbe. A könyvben rögzített események mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy Zolti az anyától függő kisgyermekből saját identitással rendelkező fiatal felnőtté válhasson, aki felvállalja művész mivoltát, és kimondja: „Költő vagyok” (126.).
Krulik Zoltán: Anyakönyv, Kortárs, Budapest, 2021.
A borítófotót Bach Máté készítette.
