A Teremtmények című előadás kialakítása azért is érdekes, mert a színpad magasabban van, mint a nézőtér. Így könnyen asszociálhatunk egy hajó fedélzetére, és gondolhatunk a közönség soraira úgy, akárcsak a tenger hullámaira. A történetnek ez is a kiindulópontja.
Mary Shelley Frankensteinjének az adaptációjáról van szó, így itt is egy kutatóhajó vesztegel az Északi-tenger jégtáblái között. Az időjárás mostoha, hóvihar, szél, ítéletidő. Érkezik egy szán, egy ember van rajta. Megmentik, a hajóra kerül ő is. A kapitány (Elek Ferenc) és az idegen, aki nem más, mint Victor Frankenstein (Bányai Kelemen Barna), találkozását láthatjuk, a lázálmokat, amelyek az idegen férfi beszédéből elevenednek meg.
A rendező, Tárnoki Márk jól döntött, amikor összekeverte az idősíkokat, ezzel bemutatva az idegen lázálmainak összevisszaságát.
De nem csak az idő zavarodik meg, a látás is megváltozik. Több jelenet is van, amikor a teremtmény (Rába Roland) megjelenik a színpadon, de a szereplők nem látják őt. A néző számára ezáltal az egymásra rakódó különböző valóságok válnak láthatóvá. Például az egyik jelenetben a két matróz, Tom (Bezerédi Zoltán) és Mike (Szécsi Bence) beszélgetnek, a saját valóságuk azonban nem engedi látni az idegen lényt, pedig a nézők számára az egyértelműen ott van körülöttük. Így reprezentálódik, hogy a teremtmény, vagyis az átlagtól elütő egyén és az átlagember valósága eltér egymástól, és ezek csak nagyon ritkán vannak fedésben. Amikor viszont épp igen, akkor a Másik láthatóvá válik, és különbözősége félelmet szül. Sok jelenetben lefegyverző az a megdöbbenés, hogy másikként abban a valóságban is lehet élni, amely távol áll a sajátunktól.
Megdöbbentő az is, amikor a teremtmény az emberi beszédet és szavakat utánozza. Ezzel feszültséget, baljós felhangot kap a színpadi jelenléte, amely egy idő után parodisztikussá válik. Nem lenne rossz, ha el tudná dönteni a néző, hogy a címszereplőtől most félnie kell-e, vagy épp az a cél, hogy megszeresse őt. Parodisztikus az a jelenet is, amelyben Victor Frankenstein feleségét, Elizabeth-et (Pálos Hanna) a teremtmény megkörnyékezi. Pálos színészi játéka itt túl mesterkélt, úgy látszik nem tudta jól megfogni a szerepet, így a kettejük találkozásában annak ellenére sincs feszültség, hogy a teremtmény a nő nyakát fogja. Komolyan vehetetlen, de szerethető figurának hat Rába karaktere.
A figura kettőssége öncélúvá válik, egyetlen nézőpontból eredményesebben lehetett volna megmutatni,
és csak az egyik oldalát kihangsúlyozni. Persze, a regényben is ilyen a karakter, de én pont azt a pluszt hiányoltam, amely következtében ez az előadás több lenne egy adaptációnál.
Nagyon hangsúlyos az előadásban a szexualitás kérdése. Elsőnek azzal találjuk szembe magunkat, hogy a szörny egy nő és egy férfi közötti együttlétet hallgat ki. Jól bemutatja a rendező, hogy az átlagember csak így tud életet teremteni, a teremtmény pedig az élő példa arra, hogy lehet másképp is.
A főszereplő ezáltal még idegenebb lesz,
és a jelenetek közötti feltűnése azt ábrázolja, hogy nem tud beilleszkedni az embertársai közé, mert még az idegennél is idegenebb, hiszen őt más aktussal alkották. A teremtmény születésének vagyunk szemtanúi. Rába alakítása félelmetes, és még az sem zavaró, hogy egy meztelen testet látunk a színpadon, hiszen így még baljósabb, sőt kissé szürreális a jelenet.
A jelmeztervezőnek (Böhm Katalin) nem sikerült túl érdekes darabokat választania, és a szegényes díszlettel együtt ezek nem igazán adnak hozzá az előadáshoz. A villámlás az egyedüli, amely miatt úgy érződik, hogy egy hajó fedélzetén játszódik az darab. Tény, hogy a hajóra került idegen beszédével színpadra vitt emlékmozaikok fontosabbak, mint hogy pontosan meghatározzuk, hol is játszódik a cselekmény, de így
az egyébként érdekes színpadi kialakítás kárba megy.
Hiszen bele lehetett volna vinni esőt, vagy több fényjátékkal érzékeltetni, hogy jégtáblák közé ragadtunk, és amikor kiszabadulunk, akár egy kicsit megmozgatni a színpadot. Úgy gondolom, a hajó fedélzetén zajló izgalmas jelenetekből keveset kapott a néző.
Az utolsó jelenetek egyikében viszont a teremtő megbánása nagyon jól átjön. Frankenstein átöleli a teremtményt, és próbálja vigasztalni, hogy nem szörny, hogy nem is olyan csúnya. Mintha csak magát akarná felmenteni a bűnössége alól.
Az pedig egy nagy kérdés, hogy mennyiben tekinthető gyilkosságnak egy olyan gyilkosság, amit a másik fél is akar.
Hiszen a teremtmény itt már kifejezi saját magányosságát, hogy mindenki csúnyának látja, és így nincs értelme az életnek. És minden más lenne, ha Frankenstein teremtene neki egy feleséget vagy megölné. Nem könnyű belegondolni, hogy mi, a nézők hogyan döntenénk ebben a helyzetben.
Kérdés az is, hogy miért van többes számban a cím. A néző nagyon hamar megkapja a választ: mindannyian teremtmények vagyunk. Az előadás így is felhívja a figyelmet arra, hogy az idegentől, a másságtól való félelem létező probléma, hogy kezdeni kell vele valamit. De mégsem tud átütő lenni a produkció. A mondanivaló megvan hozzá, a színpadi játék még csak-csak, a rendezés úgy-ahogy. Mégis elég a zöld fényben a teremtmény, és mégsem tudunk semmit érezni a közönyön kívül.
Teremtmények (Mary Shelley regénye alapján). Rendezte: Tárnoki Márk. Játsszák: Bányai Kelemen Barna, Rába Roland, Pálos Hanna, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán, Szécsi Bence, Tóth Zsófia. Katona József Színház, Budapest, 2022. február 19.
A fotókat Horváth Judit készítette.
