Holtág
Hozzád viszonyítunk.
Vágyódás két szóban:
Agyonvert lázadás.
Látszólagos igazságokban
fürdetsz meg minket:
Testek, célok, elnyúló szalagok
egy felszabadult lejátszóban. Peregve
szalad el súlyod alattunk. A végsőt
tágítod, mi meg csak szűkölünk benne:
Körkörösen folyik egymásba minden
harmadik nap. Köveid sugároznak felénk
elrohadt hegyeket, körmünk alá szoruló,
visszatartott mondatokat. Boldog
az a szöveg, ami nem ide születik:
Lassú hordalék vagyunk, iskola előtt kicserélt
bőrönd, artikulálatlanul integetünk, mint akit
elkerülnek az állóvizek. Két csomagtartó közé
szorul a sötétségünk. Kilapított unokák vagyunk
az országúton, tünetegyüttes, buszos kiránduláson kioldódó
ősi főnevek. Pislogunk, hogy lehetünk ilyen sokan:
Eltűnnek a függönyök, a némaságban csöndet
színlel a köszönet. Tükrünk divatos fekete lyuk,
tátong, foszlik, a tudatot csalja, elemészti a kizökkenőt,
mi meg ide születtünk, de nem helyre tolni azt.
Azt mondod, most kapaszkodjon helyettünk valaki más.
A kijavított vesszőhiba vagyunk a wc falán, használt
nyugati halottaskocsiban behozott, használt rokonok
biciklije. Beletekeredünk tény nélkül kapható dózisaidba.
Borítókép: Piqsels
