Régiségek
Legalább egy tucatnyi, fekete zsákkal
letakart festmény porosodik a nappaliban,
ugyanaz van az arcodon, mint az eladónőnek:
elfecsérelt idő és szenvedély.
Aztán óránként úgy érzed, a katedrálist melletted építik,
emlékeztet a régi állóóra a sarokban.
A cégértábla a kezedben himbálódzik.
Te sem vagy több, mint egy elkopott arcú porcelánbaba,
amiről sem a mocskot, sem a könnycseppeket,
de még a mosolyt sem lehet lemosni.
Nem működik.
Eltört, vagyis inkább kitört, mint a gramofon tűje.
A szürke, festett csészéből se iszol kávét reggelente.
Csődbe ment a szalon.
A szalon, ami az emberi közelségről volt híres.
Az intim beszélgetések színhelye. Vele együtt
az a melegség is, ami a cserépkályhákból áradt.
Miközben odakint szakadt a hó. Most is szakad, de
ez a képzeletbeli szalon bezárt, kiürült.
A szürkeség süvít be minden ablak helyén.
Ott ülsz a régi asztalnál, türelmesen vársz,
hátha belép valaki,
akinek az arcáról nem a rettegést olvasod le,
akit nem tett tönkre az új rend,
aki nem csak szorongatja a könyvet a kezében,
hanem aki el is olvassa azt.
Borítókép: PxHere
