Hogyan lehet régi vágású krimivel moziba csalni a mai nézőket? Sztárparádéval! Ez volt Kenneth Branagh sikerének titka a Gyilkosság az Orient expresszen esetében, és ezt a receptet alkalmazta a Halál a Nílusonnál is, amely mérföldekkel jobb film lett.
Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a után a populáris kultúra legnagyobb detektívhőse egyértelműen Hercule Poirot és persze Miss Marple, akiket Agatha Christie teremtett meg. A brit írónő kicsit másképp közelített a krimi műfajához. Egyik hőse sem volt olyan, szinte szuperhősszerű figura, mint Holmes, mindkettő inkább csak éles eszével emelkedett ki a tömegből, ez tette őket alkalmassá arra, hogy bűnügyeket oldjanak meg. Persze Christie műveiben sokszor háttérbe szorulnak a nyomozók, amíg meg nem történik a gyilkosság, mivel
regényeinek különlegessége, hogy zsánerükhöz képest meglepően összetett korrajzot vagy társadalomrajzot vázolnak fel,
legyen szó a Tíz kicsi négerről, az Öt kismalacról, A ferde házról, a Gyilkosság az Orient expresszenről vagy a Halál a Nílusonról. Ez utóbbi kettőből születtek eddig talán a legismertebb adaptációk Albert Finney-vel (az 1974-es Gyilkosság az Orient expresszen), Peter Ustinovval (Halál a Níluson 1978-ból) és David Suchet-vel (Agatha Christie: Poirot, 1989–2013) mint Poirot-val a főszerepekben. Pár évvel ezelőtt a William Shakespeare-adaptációiról elhíresült brit színész-rendező, Kenneth Branagh is belevágott a Gyilkosság az Orient expresszennel Agatha Christie műveinek a megfilmesítésébe, és bár külsőségeiben mindenképp sajátos megközelítése pénzügyi sikert aratott, vegyes fogadtatásban részesült teatralitása és a túl mechanikus, szolgai adaptálás miatt.
A folytatás sem mer túlzottan eltérni az alapregénytől, de Branagh ebben már sokkal jobban ráérzett Christie alkotásainak az ízére.
Nagy meglepetésekre ne számítsunk a Halál a Nílusontól sem, ugyanis ez is szinte betűről betűre adaptálta az 1937-es krimit,
az a néhány hozzátoldás pedig inkább megosztó lehet, semmint működőképes. A történet centrumában Gal Gadot gazdag Linnet Ridgewayének, valamint újdonsült férjének, az Armie Hammer által játszott Simon Doyle-nak és Emma Mackey bosszúszomjas Jackie de Bellefortjának a szerelemi háromszöge áll. Jackie ugyanis egykoron Simon párja volt, de (ex)barátnője, Linnet elcsavarta a férfi fejét. Csakhogy Jackie továbbra is őrülten szerelmes Simonba, így mindenhová követi a párt részint a bosszú végett, részint annak reményében, hogy visszahódíthatja Simont. Linnet egyre frusztráltabb az ex-menyasszony miatt, így azt gondolja egyiptomi nászútjuk során, hogy ha egy gőzhajóra menekül az éppen arra vakációzó Hercule Poirot-val a fedélzeten, megszabadul üldözőjüktől. Azonban amikor a nászút végre felhőtlenné válhatna, gyilkos tűnik fel a hajón, aki sorra szedi áldozatait, úgyhogy Poirot-nak bőven akad munkája.
Agatha Christie két klasszikusát egyaránt nagyra tartják a krimirajongók, főleg a fifikás, megdöbbentő végkifejletű Gyilkosság az Orient expresszent, tehát nem az alapmű problémái miatt ment félre a 2017-es adaptáció. Attól, hogy regényként jól működik valami, az filmen nem feltétlenül fog. Az írónő stílusa nélküli, mintegy „lecsupaszított” történetet Kenneth Branagh nem tudta kellőképp érdekessé tenni, valamint Poirot-ja a borzasztó, illetve borzasztóan művi bajusszal és arrogáns, sznob, ellenszenves attitűdjével inkább elidegenítette a nézők jelentős részét. A Halál a Níluson szerencsére éppen ezeket a hibákat igyekezett korrigálni, valamint az alapanyagot is hálásabb feladat volt feldolgozni, mivel
sokkal klasszikusabb krimitörténet, mint a Gyilkosság az Orient expresszen,
még ha meglepő fordulatokat tartogat is. Kezdettől világos, hogy Jackie-nek jó oka van megölni legalább Linnetet, mert fűti a szenvedély és a férfi iránti vágy. Ez hagyományosabb motiváció, így zsánerfilmként feldolgozhatóbb történetet ígér. A Gyilkosság az Orient expresszennel elsősorban azért nem tudott megküzdeni Kenneth Branagh, mert ott az áldozattal és az elkövetőkkel kapcsolatos súlyos morális kérdések okán kulcsfontosságú lett volna, hogy elmélyüljön a karakterekben, de erre az alig két órás játékidő nem volt elegendő, főleg nem úgy, hogy a cselekmény arányait sem találta el. A túlnyújtott bevezetőt unalmas, üresjáratokkal teli második felvonás követte, majd megkaptuk a rendkívül hatásvadász és színpadias finálét, amelyben Kenneth Branagh Poirot-ja már-már önmaga paródiájává vált. A Halál a Níluson kellő időt szán a főbb karakterekre, sőt
egyeseknek lehet, nem is tetszik majd, hogy az első gyilkosság tulajdonképpen a cselekmény felénél történik meg.
Ám mégsem érződik emiatt vontatottnak vagy unalmasnak a film, mert Branagh szépen felvázolja a figurákat, illetve a kapcsolati hálót a központi karakterek között, így jellemmel, motivációval, érdekes személyiséggel ruházza fel őket. Persze mindezt úgy érdemes kezelni, hogy alapvetően egy szórakoztató krimiről van szó, nem társadalmi vagy pszichológiai drámáról, így nagyon komplex jellemrajzokat nem szabad elvárni. Ám szerencsére Simon, Linnet, Jackie, Bouc, Poirot barátja és annak édesanyja, sőt maga Poirot is úgy titokzatos figurák, hogy közben lépésről lépésre mégis megismerjük őket, szuperegójuk mellett lassan feltárul az egójuk, illetve a legbelsőbb énjük, ami kulcsfontosságú a végső, nagy leleplezés szempontjából.
Lehetséges, hogy a közönség egy részének nem tetszik majd az, ahogyan Kenneth Branagh finoman, de kibővítette a történetet Hercule Poirot javára. A cselekmény eleje az első világháború frontján indul a digitálisan megfiatalított Branagh-val, illetve Poirot-val mint parancsot teljesítő, de okos katonával, aki egy nagy roham során súlyosan megsérül. Ebben a rövid prológusban a rendező nemcsak az indokolatlan nagy, karikatúraszerű bajusznak kölcsönöz egy érdekes háttértörténetet (habár ez több sebből vérzik, szó szerint is), hanem megmutatja az arrogáns detektív emberibb oldalát. Sőt, Poirot arcából kicsit vissza is vett a Halál a Nílusonban,
a karakter sokkal kevésbé irritáló és egomániás, mint a Gyilkosság az Orient expresszenben,
a munka mintegy azért is érdekli ezúttal, mert mélyen átérzi a szerelmi háromszög főszereplőinek helyzetét. Átérzi, mert a háborús felvezetésben megtudjuk, hogy neki is volt egy nagy szerelme, akiért bármit megtett volna, akár Jackie Simonért. Branagh lehet, hogy nem a legkifinomultabb módon alapozza meg Poirot érzelmi motivációját, de az előző film egyszerre színpadias és mechanikus adaptációja után kifejezetten üdítő, hogy végre a főhőst is hús-vér emberként láthatjuk.
A többi változtatás a regényhez képest nem biztos, hogy fog tetszeni a rajongóknak, mivel egyes szereplők státusza, bőrszíne és szexuális irányultsága is megváltozott. Valamint nem annyira sikerült Poirot és újdonsült „szerelmének”, Salome Otterbourne (Sophie Okonedo) kapcsolatának bemutatása:
pár félmondaton és flörtölésen kívül nem igazán érezhető, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz,
összemelegedésük mesterkélt. Míg a nyitószekvenciában inkább sikerült a főhőst árnyalni, érzelmesebb karakterré avatni, addig Salome és Poirot viszonya nem működik. Humorforrás persze, hogy az inkább érzéki, már csak munkája (bluesénekes) miatt is szenvedélyesebb Salome „udvarol” a józanon mindenképp hűvös, racionális, távolságtartó nyomozónak. De határozott visszacsatolás híján nem hiteles, ahogyan kettejük kapcsolata a cselekmény során alakul, így nincs kellőképp megalapozva a zárójelenet sem. Ismét az a probléma, ami a Gyilkosság az Orient expresszenben. Míg egy könyvben el lehet időzni sok szereplő mellett is az egyes karaktereknél, addig a két órás nagyjátékfilmnek mennie kell előre, különben alkotói részről a költségvetés, nézői oldalról a türelem csappan meg. Azaz
Kenneth Branagh túl sok figurát mozgat ahhoz, hogy Poirot személyes, szerelmi szálát kellőképp ki tudja bontani.
Egyiptomot egyébként sikerült életre kelteni annak ellenére, hogy az eredeti tervekkel ellentétben sajnos a forgatás nem a helyszínen, de még csak nem is a tervezett, hasonló klímájú és terepű Marokkóban, hanem Angliában, stúdióban zajlott (a hajót és a híres templomot Abu Szimbelnél rekonstruálták). Ám így is működik a Halál a Níluson, egy-két olyan felvétellel találkozunk csak, amelyeken szembetűnő, hogy nem eredeti építményeket, hanem díszletet vagy CGI-t látunk (ez főleg a totálképekre érvényes).
Nagyobb gond ennél, hogy Branagh ismét rendkívül teátrális és didaktikus. Szerencsére a színpadiasság csak a cselekmény utolsó harminc percében kezd eluralkodni a filmen, de akkor intenzíven. Ismét egy olyan nagy leleplezési jelenetet kapunk, mint a Gyilkosság az Orient expresszenben, és bár annyira nem kelti egy színházi előadás benyomását, mint az előző Christie-feldolgozás kvázi „utolsó vacsora”-jelenete, de a megvalósítása mindenképp hatásvadász és a film szofisztikáltabb médiumától idegen. Ahogy a hajó bárjában bezárulnak az ajtók, ahogy gyors tempóban ráközelít a kamera Poirot-ra, és ahogy a szereplők
mint egy Shakespeare-darabban játszó színészt, ámulattal és áhítattal figyelik a detektívet: rendkívül teátrális és modoros.
Az ilyen barokkos túlzásokat egy színházban nemcsak elfogadja az ember, de nem is nagyon tűnik fel neki a hatalmas nézőtérről, főleg nem egy Rómeó és Júlia vagy Othello közben, melyek eleve túlcsordulnak az érzelmektől. Mindezt pedig az alkotó rendkívül didaktikus szimbolizmussal tarkította. Néhány jelenetnél a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó képkivágásokat láthatunk, amelyeken például egy krokodil hirtelen kiugrik a folyóból és bekap egy madarat, háttérben a főszereplőket szállító hajóval. Mindenki kitalálja, mire utal ez a vulgáris vizuális metafora, nem is érdemes bővebben fejtegetni. Ezeket az asszociatív bevágásokat az alkotó nyilvánvalóan ironikus szerzői kommentároknak szánta, de leginkább nem vele, hanem a megvalósításon nevetünk.
A Halál a Níluson mérföldekkel messzebbi tájon játszódik, mint a Gyilkosság az Orient expresszen, de nem csak földrajzi értelemben van elégséges távolságban a 2017-es filmtől. Sajnálatos módon úgy néz ki, ez sokkal szerényebb pénzügyi fogadtatásban részesül, sőt egyelőre bukásnak tűnik. Holott Kenneth Branagh új Agatha Christie-adaptációjában jobban ráérzett az írónő krimijeinek ízére, valamint Poirot és a többiek is átélhetőbb, izgalmasabb hősök és antihősök, még ha a regények közül éppen az Orient expresszen játszódó történet az érdekesebb.
Valószínűleg közrejátszhat a nem túl erős visszhangban az előző rész okozta csalódás,
valamint az is, hogy a Simont játszó Armie Hammerről hajmeresztő dolgok derültek ki 2021 elején (többek között kannibalizmussal, érzelmi zsarolással és nemi erőszakkal vádolták meg). Márpedig mint a film egyik főszereplőjét, bajos lett volna utólag kivágni Hammert. De egyáltalán ki kell-e vágni egy színészt korábbi filmjeiből annak ellenére, hogy a feladatát jól ellátta, pusztán azért, mert utólag kiderült róla, magánemberként szörnyetegként viselkedik? Ilyen alapon Werner Herzog összes Klaus Kinskivel készült művét be lehetne zúzatni. Armie Hammer a Halál a Nílusonban tisztesen helytállt, ahogy Gal Gadot, Emma Mackey, Sophie Okonedo, Kenneth Branagh és a többi színész is javarészt meggyőző alakítást nyújtott. A Halál a Níluson egyszer nézhető alkotás, de kár lenne Hammer aljasságai, beteg lelkivilága miatt kihagyni és ignorálni, az nem lenne fair a színészekkel, az alkotókkal és a stáb többi tagjával szemben, akik sokat dolgoztak ezen a hányattatott sorsú krimin.
Halál a Níluson (Death on the Nile), 2022. Rendezte: Kenneth Branagh. Írta: Agatha Christie regénye alapján Michael Green. Szereplők: Kenneth Branagh, Gal Gadot, Armie Hammer, Emma Mackey, Rose Leslie, Sophie Okonedo, Letitia Wright, Annette Benning, Tom Bateman, Dawn French, Jennifer Saunders, Russell Brand. Forgalmazó: Fórum Hungary.
A Halál a Níluson a Magyar Filmadatbázison.
