Esküvő
Az első és legszokatlanabb érzése az volt, hogy valamiért nem gyűlöli a pillanatot. Pedig minden hasonlóképp történt, mint az összes többi esküvőn, mégis elviselhető maradt, mintha épp azokat az idegesítő elemeket hagyták volna el, amelyektől folyton csömört kapott. Nem kurjongatott a vőfély, nem harsantak föl alpári rigmusok, nem óbégattak a pálinkát tukmáló részeg apósok, lakodalmas mulatós helyett kellemes jazz szólt, a máskor oly irritáló vendégek most kedvesek és szimpatikusak voltak.
Teltek a percek, órák. Ettek, ittak, továbbra is reménykeltően finom ételeket és minőségi italokat. Hamarosan következett a menyasszonytánc. Ettől rettegett a legjobban. Már a gondolattól kiverte a hideg veríték, hogy ki kell majd állnia a terem közepére, felkérni egy számára szinte ismeretlen nőt és egy banális dallam ritmusára imbolyogni vele. Tudta, hogy mindez csupán néhány másodpercig tart, mégis rémisztőnek érezte.
Annával beálltak a sorba. Már ez, hogy sorba kell állni, már ez milyen mélységesen szánalmas. Ahogy visszaemlékezett, legutóbb egy közepesen rossz, vélhetően ketchuppal telelocsolt bolognai spagettiért állt sorba a céges menzán.
– Miért a vőlegénnyel táncoltál? A menyasszonnyal kellett volna táncolnod! – vonta kérdőre feldúltan Anna. Hiába, mert mit sem tudott felelni erre a kérdésre.
– Most már mindegy, gyere! Ki kell mennünk a kaszinótojásokért!
Kaszinótojás. Te jó ég! Milyen ótvar, igénytelen esküvő az, ahol kaszinótojást szolgálnak fel? Remélhetőleg ezt nem mondta ki hangosan. A lelke mélyén egyébként szerette, csak ezt Annán kívül senkinek sem merte volna bevallani.
– Gyere már! – rángatta kezét türelmetlenül a lány.
A ház kívülről valószerűtlenül kicsinek látszott, szinte pontosan úgy nézett ki, mint a keresztapja vályogkunyhója a falu határában, a gyümölcsös szélén, ahová gyerekkorában jártak meggyet és ribizkét szedni. Képtelenség, hogy ebben a viskóban ennyi ember elférjen! Az arcába csapott a jeges szél. A ház a melléképületekkel tanyaszerűen terült el a pusztában, földút haladt mellette.
Az udvaron hatalmas fenyőfa állt, olyasféle, mint egykor a nagyanyja kertjének végében. Leszámítva, hogy ez harsányan ki volt világítva, színesen villódzó égősorok futottak végig rajta, egészen a csúcsáig, ahol egy jókora LED-csillag fénylett. December lenne? Esküvőket nem nyáron szoktak tartani?
Közben megérkeztek a kamrához, az is épp olyan volt, mint a nagymama portáján, bár a polcain ekkor nem mozsár, befőtt és mákdaráló sorakozott, mint régen, hanem sok-sok doboz Kőbányai. Az apja szerette a Kőbányait. Megkívánt egy dobozzal, de úgy vélte, odabent már eleget ivott.
Anna hirtelen ott termett előtte egy méretes fatálcával, jobb kézzel egyensúlyozva a rengeteg kaszinótojást.
– Tessék, kóstold meg!
Nem értette, miért ott, az udvaron kell megkóstolnia.
Valamelyest érezte az ízét, de csak haloványan, mint egy emlékképet.
Lecsukta a szemét, hosszú ideig hunyva tartotta. A lány ismerte ezt a gesztust, akkor viselkedett így, amikor valamin alaposan eltöprengett. Mikor kinyitotta, a szeme sarka kissé mintha nedves lett volna.
– Ne haragudj, nem tudom megenni.
– Miért nem? Úgy megörültem pedig, mikor Kati megkért, hogy ezt készítsem az esküvőre. Tudom, hogy menyire szereted.
– Ne haragudj, akkor sem megy.
– Nem értelek! Nem értelek! Én mindig megpróbálom, mindig mindent megpró…
Hirtelen tenyerébe vette a lány bal kezét. Anna meglepődött, egy másodpercre elakadt a szava.
– Tudom. Mindig. Mindent. Hadd nézzem.
Hagyta, hogy a férfi megvizsgálja. Gyűrűsujján egy vékony, elegáns, apró briliánsgyűrű csillogott. Egy darabig az ékszert nézte, aztán felpillantott a lányra, elmosolyodott.
– Szép. Nagyon szép. Igen, azt hiszem, ilyet választottam volna neked.
Borítókép: Piqsels
