Egy meglehetősen hűvös áprilisi estén kisebb tömeg gyűlt össze a DESz24 bejárata előtt. Voltak köztük költők, írók, szerkesztők és kritikusok, de lelkes érdeklődők is, akiket a DESZínház és a KULTer.hu költészetnapi eseménye vonzott a helyszínre. Ez nem is csoda, hiszen Zalán Tibor új kötetének, A lovak reggelijének bemutatója, valamint a portál szellemiségéhez közeli, leginkább debreceni illetőségű alkotók felolvasása valóban izgalmas programnak ígérkezett.
A közönség soraiban egy kissé túlbuzgó tudósító is megbújt, akit a különleges kötetcím jelentése mellett az foglalkoztatott leginkább, hogy vajon a versekben gyakran megjelenő, sárga házhoz hasonló épülettel szemben lakik-e a költő. Bár mindkét rejtélyre fény derült a beszélgetés során, szerencsére sokkal komplexebb gondolatok töltötték ki az estét.
Nem volt hiány humoros történetekben és meglepően őszinte önreflexióban sem.
A résztvevők köszöntése és a program ismertetése után az est moderátora, Juhász Tibor azzal kezdte a beszélgetést, hogy nincs könnyű dolga sem a kritikusoknak, sem a moderátoroknak, ha Zalán Tibor bemutatása a feladat. Az életmű sokoldalúságát mutatja, hogy a szerző több műfajban is alkot, költészete pedig a népi szürrealizmustól a vallomásos líráig számos korszakra tagolható. Miután szólt pár szót a munkásságáról, Juhász arra kérte az alkotót, hogy beszéljen Debrecenhez fűződő viszonyáról. Zalán Tibor humorosan megjegyezte, hogy a munkásságáról ejtett „pár szó” után akár haza is mehetünk. Majd elmondta, hogy eleinte mestereket keresett, azonban miután ráállt a versírásra, rájött, hogy a kiüresedés veszélye fenyegeti. Ez nemcsak az avantgárdhoz vezette el, hanem a különböző műfajokkal való kísérletezéshez is, így előfordult, hogy mire a kritika rámutatott egy-egy stílusjegyre, ő már más típusú szövegeket írt.
A kalandozás során rájött, valójában nincsenek műnemek, a lényeg az, hogy ne unja meg, amit csinál.
A Debrecenhez való viszonyára térve a Debreceni Irodalmi Napok szerepét emelte ki, amelyen az irodalom legendás alakjai fordulnak meg évtizedek óta. Elismerően nyilatkozott a város éjszakai életéről is, megjegyezve, hogy Debrecennek ezt az arcát jobban ismeri, mint a nappalit. Egyébként számos élmény köti ide, legutóbb például az egyik darabjának bemutatóján járt itt, amelyet nagyon élvezett.

Juhász ezután a Géczi Jánossal és Baka Istvánnal való barátságra, valamint a szegedi borgőzös estékre terelte a szót. Zalán Tibor a rá jellemző humorral és mesélőkedvvel válaszolt. Megtudhattuk, hogy Géczi az egyik legrégibb barátja, de barátságuk intenzitását gyakori összeveszések jellemzik. S bár Baka Istvánnak megismerkedésük idején már volt kötete, ami nagy dolognak számított, mégis akadt egy személyéhez fűződő fontos probléma: Baka ugyanis (ahogyan egyébként Géczi is) kezdetben csak teát ivott. Egy nemrég megjelent interjúra utalva elmondta azt is, hogy Szeged valóban jó hely egy költőnek, ezt pedig leginkább a leánykollégium jelenlétével indokolta.
Ezt követően a moderátor Zalán Tibor 1979-es, Arctalan nemzedék című esszéjéről kérdezte az alkotót, valamint arra kérte, hogy beszéljen az említett nemzedéknek az avantgárd tendenciákkal, valamint a vizuális költészettel való kapcsolatáról is. Zalán Tibor szerint valójában nem beszélhetünk nemzedékről, a Ratkó-korszakban született gyerekek száma miatt egyszerűen több költő és író tűnt fel akkoriban.
Az esszé születésében a véletlennek is nagy szerepe volt.
Elmondása szerint a Hungáriában egy forgóajtóba szorulva találkozott egy szerkesztővel, akinek érdeklődő kérdéseire azt felelte, éppen esszét ír, Arctalan nemzedék a címe, 27 oldal lesz. A szerkesztő azonnal meg is vette a szöveget, azt azonban nem tudhatta, hogy Zalán Tibornak ekkoriban még fogalma sem volt a műfajról, csupán a rádióban hallotta a jól hangzó „esszét írok” kifejezést.
Megjelenése után az írás nagy vitát kavart, s leginkább két kérdés hangzott el: ki az a szemét, illetve ki az a bátor, aki ilyeneket ír?
Zalán Tibor szerint ő egyik sem volt. Az avantgárd költészetre vonatkozólag elmondta, hogy nem beszélhetünk az irányzat iránti tudatos nyitottságról, szimplán volt egy csoport, amely „elkezdte nyomni” az avantgárdot. Őt a disznó szavak és a szétszórt betűk nyűgözték le leginkább, valamint az is érdekelte, hogy tud-e ilyen jellegű szövegeket írni. Megjegyezte, hogy bár ez ma jó bulinak tűnhet, de megjelenése idején az avantgárd kötetét „a kapitalizmus rothadt gyümölcsének” nevezték.

A moderátor az elhangzottakra reflektálva kiemelte a véletlen és a blöff szerepét az alkotó élettörténetében. Ehhez a következő gondolatot fűzte A lovak reggelije szerzője: számára a lényeg, hogy azt csinálja, amit szeret.
A Papírváros című regényciklusával kapcsolatban elmondta, hogy a költőknek valójában nincsenek történeteik,
sőt ő még az első kötet megírása után sem tudta, mit jelent a cím és ki a főhős. A beszélgetést végig jellemző közvetlenséggel Zalán Tibor „alkoholista, link, elvetemült állat”-ként jellemezte az első kötetben először íróként, majd építészként felbukkanó főhőst, akinek észrevétlen alakváltása vezetett az öt kötet rögtönzött tervéhez. Végül olvashatatlannak nevezte a ciklust, amelyet éppen ezért Horvátországban, sógora teraszán tervez majd egyben elolvasni az ötödik kötet megjelenése után. Ezen a helyen egyébként a József és testvéreit szokta olvasni, amelyet unalmassága miatt szeret. Ekkorra már senkinek sem lehetett kétsége Zalán Tibor sajátos humora és őszintesége felől.
A moderátor ezután egy másik fontos helyszín, a kötet verseiben rendszeresen felbukkanó sárga ház szerepére terelte a szót. Kiemelte a félőrült állapotra és halálközelségre vonatkozó konnotációkat, valamint az életrajzi vonatkozásokat, majd megkérte az alkotót, hogy fejtse ki, mit jelent neki ez a kép. Olvasóként kíváncsian vártam, vajon beigazolódik-e a sejtésem, hogy a költő egy sárga házzal szemben lakik, ez azonban csak félig történt meg.
Zalán Tibor titokzatosan azzal kezdte válaszát, hogy két sárga ház van, de valójában csak egy.
Az egyikre a szegedi kollégiumból látott rá, a másik pedig a jelenlegi teraszával szemben található. A szegedivel kapcsolatban úgy érezte, hogy ha az épület falába ököllel belevágna, kiderülne, hogy az valójában papírból van. A másik házról pedig kiderült, hogy igazából fehér színű, csak az éjszakai világítás miatt tűnik sárgának. Azt is megtudhattuk, hogy bár Zalán Tibornak eredetileg nem a bolondok háza jutott eszébe a sárga ház képéről, a kritika reflexiói után már tudatosan kezdett el játszani ezzel a konnotációval.

A műnemek közti átjárhatósággal kapcsolatban elmondta, hogy A lovak reggelije című kötetbe két szöveget is átemelt a Papírvárosból, indulatos szabadversekké alakítva ezeket a részleteket. Meglepő volt hallani, hogy Zalán Tibor sikeres alkotóként is félt a Jelenkor folyóirat visszautasításától, azonban miután elküldte ezen darabokat, a főszerkesztő akkora ügynek nevezte a verseket, hogy azokkal tervezte megnyitni a következő évet. Ez megerősítette őt abban, hogy nincsenek műnemek,
minden annak függvénye, hogy mikor mit kíván a nyelv.
Juhász ezután rátért a bemutatandó kötet címére, megkérdezte, hogy az alkotó számot vetett-e a lovak ábrázolásának hagyományával. Példaként említette többek között Nagy László költészetét, amelyben a lovak halála gyakran egy kultúra felszámolódására is utal. Zalán Tibor azt felelte, hogy nem mérlegelt, a cím alakulását ez esetben is egy személyes élmény motiválta. Eleinte sok címötlete volt, a véglegeset pedig a Duolingo és egy mezőgazdasági tévéműsor szerencsés találkozása ihlette. (Ennél többet a kritikusok miatt nem mondhatunk.) A szerkesztői reakció mindenesetre ennyi volt: „Baromi jó cím. Ez nem szól semmiről.”
A moderátor ezután rátért a kötetben megidézett halottak, köztük Sziveri János, Jankovics József és Kovács Péter emlékezetére.
A költő elmondta, hogy az ajánlásokat általában nem szereti, mert úgy tűnhet, mintha csupán belekapaszkodna valakibe.
Viszont néha a hála kifejezéseként él ezzel az eszközzel. A halottak emléke fontos a számára, ezért is idézi fel újra és újra Kovács Péterrel való megismerkedésüket, aki illusztrátorként az alkotótársává vált az évek során. A híres grafikust kemény hátvédként ismerte meg, aki ellen nem szeretett játszani. Később Kovács azzal kereste meg, hogy Zalán Tibor ugyanazt csinálja a nyelvvel, mint ő a képzőművészetben, a költő pedig ráébredt művészetük hasonlóságára. A jelenlegi kötet anyaga Kovács halála után gyűlt össze, s bár Zalán Tibor nem rajong az illusztrált verseskötetekért, a művész grafikáinak felhasználásával emléket állíthatott barátjának. Rájött arra, hogy amíg nem törleszti valakivel szemben az adósságát, addig ajánl, ahogy ez a haiku nagymestere, Fodor Ákos esetében is történt. Ugyanis korábban egy egész kötetet ajánlott neki, felszámolva ezzel az adósságát.

Végül Juhász arról kérdezte az alkotót, hogy hogyan viszonyul A lovak reggelije című kötethez, illetve hogy jelez-e a gyűjtemény valamilyen korszakhatárt az életműben. Zalán Tibor elmondta, hogy a többi kötetéhez hasonlóan ezt sem olvasta újra a megjelenés után, de úgy gondolja, korszakváltást nem jelent.
Kifejtette, hogy a versek nagy részét egy számtani forma motiválta:
9 versszakos, versszakonként 9 soros, soronként 9 szótagos darabok létrehozására törekedett. Azt is bevallotta, hogy néha elszámolta a sorok számát, így előfordult, hogy 81 helyett 83 sorosra sikerült egy-egy vers. Ilyenkor azonban zárójelbe tette az utolsó két sort, munkát adva ezzel a formai megoldásokat is interpretáló kritikusoknak. A kötetben fontos szerepük van a felezőszonetteknek is, amelyek lényege, hogy az első 7 sort a vers második felében apró változtatásokkal visszafelé írja meg a költő. Zalán Tibor egy szemléletes hasonlattal világított rá a szerkezet működésmódjára: ahogy a vízben tükröződő arcot is máshogyan látjuk, ha követ dobunk belé, úgy változik meg a sorok értelme is a visszavetítés következtében.
A beszélgetés zárásaként, s egyben az este második felének nyitányaként Juhász arra kérte a költőt, hogy olvasson fel egy verset a kötetből.
Zalán Tibor elmondta, hogy a saját verseit nem szereti felolvasni, de szerencsére ezúttal kivételt tett.
A kötet első, tőle meglepően vidám darabját választotta, melynek címe A költő mackónadrágban. A játékos versből kiderült, hogy a költő bizony mackónadrágban is költő, hiába néz ki úgy, mint egy hurkatöltő. Ezután átadta a szót a döntően debreceni illetőségű költőtársainak, akik saját alkotásaikból olvastak fel.
A sorrendet a szerencsére bízták a szervezők, a neveket ugyanis egyesével húzta ki Juhász egy szatyorból, még izgalmasabbá téve a változatos témákban bővelkedő felolvasást. Először Horváth Imre Olivért szólította a mikrofonhoz, akitől váratlan képzettársításokban bővelkedő szövegeket hallhattunk. Ezt követően Aradi Vivien olvasta fel a párkapcsolatokhoz újszerű képekkel közelítő verseit. A következő felolvasó Vasas Tamás volt,
olyan komplex szövegeket hozott, amelyekben a passió szenvedése és a húsvét reménye egyaránt megidéződött.
A keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó versek után Kovács Edward mitológiai utalásokban bővelkedő szövegeit hallhattuk, amelyekben a jól ismert mitikus alakok szerepét helyezte új fénytörésbe.

Gyarmati Dominik hétköznapi élményeket szólaltatott meg hol váratlan képzettársításokkal, hol humorosan. A következő felolvasó Szénási Miklós volt, aki szintén a mindennapok élményeiből kiindulva bontotta ki elgondolkodtató költeményeit. Ezután Papp-Für János következett, aki versében a körút képei által idézte fel az öregedés és az elmúlás tapasztalatát. Ezt követően Kulin Borbála lépett a mikrofonhoz, aki saját öltözetére utalva humorosan tette fel a kérdést, hogy a költő télikabátban is költő-e. (Zalán Tibor nem adott egyértelmű választ.) Szövegeiben az elbeszélhetőség és az emberi kapcsolatok kérdései, valamint a passiótörténet egyes elemei egyaránt fontosak voltak. Majd Bánfai Zsolt olvasott fel, a természeti képek és az emberi élet mélyebb kérdései szinte észrevétlenül íródtak egymásba verseiben. Őt Lajtos Nóra követte, aki hosszabb terjedelmű írásaiban Sylvia Plath és József Attila emlékét is megidézte. Ezután Szegedi Eszter lépett a mikrofonhoz, aki tömören és szemléletesen vázolt fel egy-egy szituációt.
A hosszabb szövegek után jó értelemben volt kizökkentő hatása Szegedi felolvasásának,
mintha a részletező, elmélázásra késztető festmények után egy néhány vonalból álló, de magabiztosan megrajzolt grafika került volna a látóterünkbe. Ezt követően Maklári Judit olvasta fel szintén rövidebb terjedelmű verseit. Szövegeinek legszembetűnőbb vonása az újszerű metaforák alkalmazása volt, melyek alapjául az emberi testrészek szolgáltak. Később Nagy Tamás szólaltatta meg verseit, a pusztulás képeit különböző kontextusokban idézte meg. Őt Láng Eszter követte, aki egy egészen friss szövegét is felolvasta, amelyben a háborús helyzet abszurditására reflektál. Az estét egy lelkes önként jelentkező előadása zárta, aki nyugdíjas református lelkész lévén egy vallásos műdalra írt, keresztény képekben bővelkedő verset adott elő.
A kissé hosszúra nyúlt program után fáradtan, de élményekkel és költészettel feltöltve indulhattunk haza, mások tovább folytatták a közös gondolkodást, beszélgetést. A rendezvényen ismét megbizonyosodhattam arról, hogy a költészet élő és közösségteremtő, amellyel a költészet napján túl is érdemes foglalkozni. (Már csak azért is, hogy a költő feltételezett lakóhelyénél mélyebb prekoncepciókat alakíthassunk ki a kortárs irodalom meghatározó alkotóival való beszélgetés megtekintése előtt.)
KULTopik: Költészetnap, DESz24, Debrecen, 2022. április 11.
A borítófotón Juhász Tibor és Zalán Tibor látható.
A fotókat Vigh Levente készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.