Kalbeck a kertben
A kertben járt a titkár. Brahms
házának ajtaja kitárva, a zeneszoba
ajtaja kinyitva. Különös
zenét hallott. Azt hitte, szél sír
a felszínen, szíj csattog, gondolta,
végig a vízen, egy tenger hullám-
alakzatai mozogtak, ágaskodtak,
vonultak előtte a hangok győztesen.
Hirtelen csönd lett. A játék megakadt.
Szégyenében eldobta rózsáit a kert,
csigák szálltak a magasba, bogarak
harapták kínjukban a levegő-üveget.
De felcsapott újra a zene. Megrázkódott
megint a zongora, a rágörbedő árnyat
akarta ledobni. Megint ütötte,
cirógatta, kalapálta, szólongatta
makacsul az árnyék. Szólongatta?
Kalbeck vonítást hallott, furcsa
duettet: zenét és nyöszörgést,
zenét és fájdalmas panaszt,
sírásba csukló morgást. Kutyát
tartana a szobában, míg játszik?
Döbbenetében a földbe nőtt a lába.
Bent folytatódott a gyötrelmes duett.
Csalogatta Brahms az őrjöngő futamot,
ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában
neki, sírt, hogy született, s köszönte,
hevert a kikötői lányokkal az ágyban,
és Clara Schumannal képzeletben,
ólomkatonái a fiókban dideregtek,
és díszcsákóban ült a dobogón.
Üvöltés csapott ki torkán.
A zongora nem akarta ledobni többé.
Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott
a hájas öregember, a siker napfényében
érlelődő májrák, a foltos arcbőr,
a szél suttogása, a szerelem maga.
A nyugtató, bölcs zongora-zene
a vonítást kísérte, az üvöltéssel
szárnyalt, a sírást gyömöszölte
a fuldokló, rángó torokba vissza.
Félóra telt így. Elhallgatott
a játék. Kalbeck a házba indult.
A szobában nem volt kutyának nyoma.
A mester szakállán könnycseppek
ragyogtak. Kalbeck följegyezte.
Fölállt a zongorától, hangja
remegett. A titkár úgy tett,
mintha nem látott volna semmit.
Nemsokára már tréfált vele Brahms.
Vonatút
Vonatút, át az Alföldön,
hogy összefonódva ülhetek itt veled,
azért van talán, hogy még érzékenyebb legyek tőle.
A fekete tenyér innen-oda visz.
Hogy most és itt magyar, olyan érinthetőnek
látom a puszta elvonatkoztatást, mint egy
sárga, sebhelyes falat, és olyan távolodónak,
mint egy állomást a foltos, fölhúzott
ablakon át, és túlzás,
hogy könny szökik tőle a szemembe,
mintha egy országnak nem sikerült volna valami.
Talán csak látom magamat
a foltos ablakon, szememen keresztül,
azért vagyok ma annyira kiszolgáltatott,
ahogyan összeölelkezve ülök itt veled
és kinézek a vonatablakon, talán csak
ennek lesz vége, a szerelemnek,
talán a sejtés ez, hogy egyszer
meghalok, ki tudja, talán, ha megérkezünk
és egész egyszerűen lefekszem veled,
az a megoldás, elfelejtem,
mi bántott, hiszen ülnek itt
mások is a félhomályban, ülnek és isznak,
olyan a szemük, mint a felhólyagzott tükör,
és nem tudnák megmondani, mi bajom van,
amikor összeölelkezve utazhatok veled,
a fekete tenyér mindannyiunkat innen-oda tesz,
és nézzük a foltos, fölhúzott ablakon át
a távolodó állomásokat,
és túlzás, hogy könny szökik tőle a szemembe.
Borítókép: Pixabay
