Merész vállalkozásba fogott a Szolnoki Szigligeti Színház, amikor műsorra tűzött egy antik drámát. Középiskolai kötelező olvasmányként csábíthatja a főleg diákokból álló közönséget, hogy könnyebbé teszi egy régi és nehéz szöveg befogadását. A kötelező-jelleg viszont taszító is lehet. Hajdú László rendezése mégis kezdettől fogva teltházzal fut.
Ami a színpadképet illeti, teljesen megfelel az iskolásoknak tett ígéretnek. Egyszerre antik és modern: éppen annyit tart meg a klasszikus elemekből, hogy valóban érthetővé tegye az ókori görög színházat, és éppen annyira újítja meg őket, hogy a mai közönség számára érdekesnek hasson. A megoldások egy részét természetesen a kényszer szülte – mégiscsak egy raktárhelyiségből alakították ki annak idején a Szín-Mű-Helyt –, de a kényszer a kreativitást hozta ki az alkotókból. Kétoldalt három-három oszlop, szövetből, tehát alkalomadtán függönyként is használhatók.
Ezzel is növelik a tragikus döbbenet hatását: lám, az események a falakat is leomlasztják.
Az oszlopok világos színűek, tövükben lángnyelvmintával, utalva a múltbeli szörnyűségekre és a jelenbeli indulatokra. Hátul középen, ahol a görög színházban a palota kapuja lenne, szögletes emelvény látható, mint valami várfal. Ez az előadás során kétszer is némajáték helyszínévé válik, és mögötte ismét csak tűz lobog fel: itt zajlik a temetés.
Az, hogy az előadás végén valóban meggyulladnak az emelvény mögött a lángok, az egyetlen kétségbe vonható ötlet, ugyanis bármilyen kevés hőt termelnek, még ilyen rövid idő alatt is túlságosan bemelegítik a szűk teret. A színpadra bejönni az oszlopok mögül lehet: balról az uralkodó, jobbról az alattvalói. Egyébként pedig a színpad előterének, sőt a nézőtérnek a határait kijelölő fekete függönyök is bármikor átjárhatóvá válhatnak, ha valamelyik szereplő belépésének a meglepetés erejével kell hatnia, vagy éppen lépcső szükségeltetik hozzá, azaz keresztül kell haladnia az illetőnek a nézők sorai között. Kétoldalt két ülőhely egészíti ki a hatást, illetve hátrébb egy oldalra dőlt, roppant méretű tragikus maszk,
a fájdalomtól összevissza repedve, amely egyszerre akadály és búvóhely a színészek számára.
Minden többfunkciós, minden stilizált: szögletes formák és kevés szín. A terv Ondraschek Péter munkáját dicséri.
A zajok és a zene (Lovas Gábor érdeme) hasonlóképpen egyszerre idézik az antik világot, és szólnak a mai közönséghez. A fő események, ahogy az ókori színházban, itt is a kulisszák mögött történnek, a néző csak a szereplőkre gyakorolt hatásukat látja.
Amit ehhez a modern technika hozzáad: a darab kezdete előtt lezajlott háború hangjait, amikor a kar felidézi a város megvédését,
az egyszerű és nyomasztó zenét, amely a temetés idejére melankolikussá lágyul, hogy aztán ismét visszaváltson tragikusba; no meg a legnagyobb ötletet, a jeleneteket egyszerre elválasztó és összekötő, hangosan suttogott számsort. Görögül számol egy személytelen hang, egytől kezdve addig, ameddig éppen eljut. Négynél tovább ritkán, tízig sohasem. Mind a tíz szám csak a voltaképpeni cselekményt megelőző jelenet részeként hangzik el: a kis Antigonét játszó gyerekszínész (Fehérváry Nóra) számol görögül tízig, mert ő a hunyó, míg a testvérei elbújnak.
A történetet ismerő nézők számára különösen szomorú a – teljes egészében a mai közönség számára kitalált – látvány, ahogyan Oidipusz és Iokaszté négy gyermeke ártatlanul játszik, hogy aztán kettő közülük szörnyű traumákat túlélt, gyászoló felnőttként tűnjön fel, kettőről pedig kiderüljön, hogy egymás idő előtti, erőszakos halálát okozták. A számolás jelentése sem állandó tehát: gyermekjátékból zenei aláfestéssé, majd a sorsszerűség kifejezőjévé válik.
Valójában azonban már a játék idejében előrevetíti a későbbi tragédiát.
Egyfelől ugyanis korántsem gyerekhez illő, komor arccal mondja a színész, másfelől közben Teiresziász, a jós (Karczag Ferenc) szövege hallatszik a hangszóróból, Szophoklész másik darabjából, az Oidipusz királyból, így derül ki a négy testvér származásának titka, a gyilkossággal és a vérfertőzéssel együtt.
Az idézet beillesztésének célja valószínűleg az, hogy a mondai hátteret esetleg nem ismerő közönség is megérthesse a szereplők közötti viszonyokat. Ezt a célt azonban nem éri el. A Szín-Mű-Hely előadásai időnként kihasználják az előteret, és azzal kezdődnek, hogy a várakozó közönség közé belépnek a színészek is, már a szerepükbe „bújva”. Az Antigoné esetében ezt külön indokolttá teszi az, hogy
az antik színházban a prologosz, bár a darabhoz tartozott, valójában arról félig-meddig leválasztva hangzott el.
Az ötlet tehát mindenképp jó, csak sajnos az akusztika nem az. Különösen úgy, hogy miközben a monológ elhangzik, a számolást is hallgatni kell, méghozzá görög nyelven. Ezt a párosítást nem könnyű feldolgozni még a felnőtt nézőnek sem, nemhogy a középiskolásnak. Pedig a tízes szám nemcsak a korábban felsorolatak miatt fontos, hanem azért is, mert összesen éppen ennyi felnőtt színész lép a színpadra az előadás során. Itt, az előtérben, konkrétan a büfében zajlik Antigoné (Molnár Nikolett) és Iszméné (Sárvári Diána) első párbeszéde is. Ez sem biztos, hogy szerencsés megoldás, bár a büfé mint díszlet önmagában még nem tenné kevésbé tragikussá a helyzetüket – a pultot akár mellvédnek is lehetne képzelni, elég egyszerű vonalú hozzá.
Ha a nézőnek sikerül elvonatkoztatni a hétköznapi helyszíntől, akkor számára működni fog a jelenet.
A továbbiak már sokkal inkább működőképesek. A prologosz után a közönség belép a voltaképpeni nézőtérre, és kezdetét veszi a cselekmény. A stilizált formák, a kevés szín és az egyszerű dallamú (vagy éppen dallamtalan) háttérzene mind arra hívja fel a figyelmet, hogy a darab olyan emberi viszonyokat ábrázol, amelyek örökérvényűek. A szereplők mondabeli alakok ugyan, történetük pedig a legkevésbé sem mindennapi, amit azonban átélnek közben, az nagyon is általánosítható.
Egyetlen ember egyetlen hibás döntése elég, hogy a saját családtagjait sorra egymás és önmaga ellen fordítsa, az eredmény pedig azért válik kikerülhetetlenül tragikussá, mert a döntéshozó azt hiszi, hogy ha hibáját belátva megváltoztatná a döntését, akkor elveszítené frissen megszerzett hatalmát. Úgy gondolja, mindenki egyetért vele,
holott mindössze nem mernek ellene szólni, végül pedig ő veszíti a legtöbbet: magára marad a hatalmával együtt.
Az erkölcsi parancs kérlelhetetlen követése azonban ugyancsak a halálba visz, és a hős örökre elveszített örömteli életét nem adja vissza senki. Ha elismerést szerez az illető, akkor sem. A darab végére minden emberfeletti jellemű szereplőnek vége (akár fizikailag, akár mentálisan). Az eseményeket csak az átlagembernek van esélye túlélni, de életben maradásának ára magány és lelki sérülések. Azt sem lehet eltéveszteni, hogy a nemek viszonyát is feldolgozza Szophoklész. A király a férfi tulajdonának tekinti a nőt (konkrétan a földtulajdon metaforáját használja rá), és az egyik ok, amiért kivégezteti unokahúgát, az, hogy tart annak lelkierejétől és népszerűségétől.
A megjelenő férfitípusok mellett nőtípusból sem csak egyet mutat be a darab:
a határozott, kemény, erkölcsös Antigoné mellett ott van a gyengéd, visszafogott Iszméné, és a pár percre feltűnő Eurüdiké (Gombos Judit) is, aki az utolsó pillanatig igyekszik megőrizni méltóságát, és csak a legnagyobb veszteségtől omlik össze, attól azonban végzetesen.
Az előadáshoz Jánosy István fordítását használták fel, amely valószínűleg könnyebben érthető más fordításoknál, de nem a teljes szöveg hangzik el a színpadon. A hiány az őr (Ónodi Gábor) és a kar szövegében vehető észre leginkább. Az őr megjelenése nagyszerű minikomédia a tragédiában: ő „a” kisember, aki csak saját magát akarja menteni, de véletlenül belekerül az emberfeletti hősök küzdelmébe, ahol nagyon könnyen szétmorzsolódhat, és ezt tudja is. Kiszolgáltatottságát mutatja a jelmezéhez tartozó lógó pulóver és szemüveg, a színészi játék pedig ehhez teszi hozzá a bizonytalan mozdulatokat, a nevetést keltő menekülést.
Ami kimaradt a szövegéből, az az, ami éppenséggel nem komikus: a kisember „aprócska” árulása.
Mivel jogosan fél attól, hogy megölik, ha nem találja meg a tettest, saját kezűleg viszi a király elé Antigonét, holott egyébként nagyon tiszteli és szereti, sőt egyet is ért a cselekedetével, de amikor maga helyett kell áldozatul odadobni a lányt, egy percig sem tétovázik. Vagyis ez a bizonyos kisember Szophoklész szövegében egyáltalán nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek a szolnoki színpadon látszik. Ez azonban nem von le az alakítás értékéből.
Emlékezetes a thébai népet képviselő kar két tagjának (Pertics Villőnek és Posgai Mártonnak) a játéka is. Bár a görög színházban jóval több főből állt a kar, a Szín-Mű-Helybe ennél a kettőnél több nem fért volna be, a hatás azonban így is tökéletes:
két ember éppen elég megmutatni az antik szimmetriát, előadni a fontosabb énekek szövegét,
sőt felosztani a karvezető mondatait is. Rendszerint félénken viselkednek, és kezdetben azért helyeselnek olyan hangosan a királynak, mert láthatóan tartanak tőle. Így az őrhöz hasonlóan komikussá is válhatnak, ugyanakkor különböznek is tőle, mert mihelyt egy-egy erős akaratú szereplő ki meri mondani a véleményét, ők is azonnal felsorakoznak mögötte. A darab második felében szó szerint összefogva mentik meg Iszméné életét, pusztán azzal, hogy a maguk szelíd, óvatos módján rá mernek kérdezni a királyi parancsra. A halottnak pedig ők adják meg a végtisztességet.
Itt kell megemlítenem egy gyökeres eltérést az antik színház világától: Szophoklész korában a női szerepeket is férfiak játszották, a kar tagjai között pedig különösen nem fordulhatott volna elő női szereplő.
Ezt az elemet a szolnoki színpad nem tartja meg, sőt, a kar összetételét is módosítja.
A változtatás pedig működik. Nemcsak azért, mert a szöveg szempontjából semmi jelentősége annak, hogy nő vagy férfi mondja, nem is csak azért, mert Pertics remekül boldogul a szereppel, hanem mert így még jobban érvényesül a szimmetria. A kar valóban az egész thébai népet képviselheti.
Érdekes módon Teiresziász is átlagemberré válik a szolnoki színpadon, pedig szerepe szerint nagyon is különleges volna: ő a vak jós, aki közvetít istenek és emberek között, és mindig kimondja az igazságot. Maga a jóslat szövege azonban Karczag Ferenc előadásában a mesterséges visszhanghatás ellenére sem hátborzongató, inkább hétköznapi, mint ahogyan a jós megjelenését is csak a vaksága teszi különlegessé. (Az oldalvilágítás és a smink azt eredményezi, hogy a színész szemgödrét a homlokcsont egészen elsötétíti, amikor belép.)
Ennek a hétköznapiságnak is megvan azonban a maga jelentősége.
Teiresziásznak ugyanis a jóslás a foglalkozása, ugyanúgy, ahogy másnak a földművelés vagy a kereskedelem. Ezt csinálta egész életében, tehát nem az ő dolga megrendülni a saját szövegétől, ő csak átadja az üzenetet és megy. Rendüljön meg az, aki ott marad.
Haimón (Polgár Kristóf) azonban nemcsak a szolnoki színpadon, hanem Szophoklésznél is átlagos fiatal, abszolút evilági célokkal: közvetíteni igyekszik a nép véleményét, és szeretné megmenteni a szerelmét. Aztán pedig azért csúszik ki a lába alól a talaj, mert egyik sem sikerül neki. Mindent elkövet, hogy megőrizze hidegvérét, míg az apjával, Kreónnal (Molnár László) vitatkozik, de az utóbbi előítéletei és hatalomféltése falat húz közéjük, és eljön a pont, amikor a racionalitás már nem érvényesül. A konfliktus igazi családi veszekedésbe torkollik, amelynek végén valami olyat sikerül hozzátenni a darabhoz, ami talán még Szophoklésznek sem jutott az eszébe:
a királyt érezhetően azért fogja el a düh, mert saját magát látja a fiában.
Polgár ugyanis átváltozáson megy át: még a hangja is Molnáréhoz válik hasonlóvá, nyakig elvörösödik, az arca pedig tragikus maszkká torzul.
Ez a sajátos elem egyébként is többször előfordul az előadásban. Nemcsak annak a maszknak van szerepe, amely a díszlet részeként oldalra dőlve fekszik a színpad bal oldalán – bármely szereplő arca tragikus maszkká válhat, ha mértéket veszít a haragban, a fájdalomban vagy a rettegésben. Nagyon nehéz feladatot ró ez a színészekre, hiszen
azt kell közvetíteniük, ami az embertől elveszi egyéniségét: az elvont indulatot.
A kizárólag halálhíreket hozó hírnöknek (Tárnai Attila) például „csak” ez a dolga, és éppen ettől nehéz feladat ez. Hiszen a szereplőnek nincs is személyisége, még annyi sem, mint Teiresziásznak: neki a halállal szembeni általános félelmet kell megmutatnia. Nem véletlen, hogy ezzel az ókorban sem próbálkoztak. Arra való volt a maszk, hogy az elvontat kifejezze. Kérdés, meg lehet-e valósítani ezt a célt eleven arc segítségével: egyáltalán nem biztos, hogy minden színész esetében sikerül.
Az Antigonét játszó Molnár Nikolettnek meg sem kell próbálnia, nyilván azért, mert neki az a feladata, hogy minden helyzetben ugyanolyan magabiztos és kételytől mentes maradjon, akár az emberi törvény felett álló isteni törvényt képviseli, akár a szeretteit védi, akár a halálba megy. Ő soha nem változik, legfeljebb mindig mást és mást tudunk meg róla.
Különösen az utolsó jelenete hatásos: nem az arc, hanem a mozdulat a legfontosabb benne,
az, ahogyan lefelé halad a lépcsőn, az életet és a napfényt jelképező fehér szalagokat feszítve ki a két kezével. Ekkor hangzik el Antigoné panaszdala, amelyből kiderül, hogy mennyi mindent jelentett számára az élet, a szeretet, a szerelem, és hogy egyiket sem könnyelműségből dobta el, így pedig döntésének értéke is tovább növekszik. Láthatóan megrendül, amikor elejt a szalagokból egyet-egyet, hiszen így egyre kevesebb szál marad, ami még az élethez köti, márpedig ő nem akar meghalni, még akkor sem, ha ő maga vállalta. Mégsem változik át az arca, abban a pillanatban sem, amikor Kreón saját kezűleg vágja el az utolsó szalagot.
Kreón látomása is nagyon jó ötlet az előadás végén. Azáltal sikerül közvetíteni a király őrületét, hogy a halottak sorra megmozdulnak, rátekintenek, és folyamatosan, egymással párhuzamosan ugyanazt a mondatot ismételgetik. Így szembesítik a bűneivel és elpusztított ellenfele értékével. Itt már bizony át kell változnia a színész arcának tragikus maszkká. Valószínűleg Molnár Lászlótól követeli a legtöbbet a szerepe, hiszen neki kell a legtöbbször színen lennie, és végigmenni minden fokozaton a várost megmentő uralkodótól
az egyre veszélyesebb, elvakultabb zsarnokon át az összeroppant emberroncsig.
Neki való a szerep, meg is tudja oldani, azonban nem mindig egyenletes színvonalon. Ami sajnos nem mindig látszik, az az, hogy ő – ellenfeléhez hasonlóan – nem átlagember.
Végül szólnom kell a jelmezekről is, amelyek szintén Ondraschek Péter munkái. Egy olyan előadásban, amelyben ennyi mindenre kell figyelnie a nézőnek, a jelmez csak késleltetve fejti ki hatását, akkor azonban annál emlékezetesebb marad – tudnillik az, hogy itt mindenki szoknyát visel. Deréktól felfelé a mellékszereplők öltözete modern, deréktól lefelé viszont a görög peplosz hatását kelti, amelyhez valóban nem tartozott nadrág. Annyira természetesen viselik azonban a szereplők ezt az öltözéket, hogy sokáig fel se tűnik. A sötét színek dominálnak, szürke és fekete, csak Teiresziász jelmeze világos. Kreón az egyetlen, akinek ruhája teljes egészében antik (főleg, amikor uszálya végét a vállára dobva viseli, ahogy a klasszikus szobrokon látni), és
Antigoné az egyetlen, akié teljes egészében modern.
Ő ugyanis hosszú, katonás kabátot kapott, fején csuklyával, elöl félig nyitottan, így látszik alatta a könnyű mozgást lehetővé tevő, testhezálló ruha, nadrágrésszel. A lábán pedig mindenki bakancsot visel, amely egyszerre tartozik a mához, és idézi fel a vastag talpú ókori koturnust.
Ötletes, jól sikerült előadás az Antigoné, méltó az eredetihez, és megszólítja a mai közönséget. Valóban közel tudja vinni az ókori görög színház világát a középiskolásokhoz is. A rövidítések miatt természetesen az olvasmányélményt nem pótolja, az olvasottak megértésében azonban nagyon sokat segít. Őszintén remélem, hogy nem kizárólag a 2021/22-es évadban találkozhatunk majd vele, hanem a szokástól eltérően a későbbiekben is megtartják. Mindig lesznek újabb középiskolások, akiknek szükségük lesz rá.
Szophoklész: Antigoné. Rendezte: Hajdú László. Játsszák: Molnár Nikolett, Molnár László, Polgár Kristóf, Ónodi Gábor, Tárnai Attila, Pertics Villő, Posgai Márton. Szolnoki Szigligeti Színház, Szín-Mű-Hely, 2022. május 10.
A fotókat László Róbert készítette.
