Pénzes Tímea kisprózája

Poézisben élni

Az első együtt töltött napok olyanok voltak, mintha versbe csöppentünk volna. Még görnyedten jártam fájó sebemmel, de a fájdalom szükséges volt a szép kidomborodásához. Együtt hullámoztunk a sorokkal, világok formálódtak, négy történet teremtődött. Négy vers keletkezett párhuzamosan, és ti lettetek a sorok végén a hullámtörés, a rímek.

Négy kialakulásban levő, összefonódó sziget. Lassan írtunk, a történet mégis gyorsan íródott. Képlékenysége és kuszasága kábító káprázat.

Amikor leraktalak az asztalra, csak titeket láttalak, eltűnt a bejárati ajtó, az ablak, csak ti maradtatok az ablakon beáramló fényben. Csak ti voltatok, a pillanatba ágyazottan, minden más elvesztette a körvonalait és a tartalmát.

Miközben új körvonalakkal és tartalmakkal gyarapodtunk. Nagybetűkkel.

Hazaérkeztetek.

Miközben kihámoztatlak a ruhákból és a babahordozóból, minden csenddé lett. Ezentúl csak a ti hangotokat hallotta a fülem.

És minden zajos maradt, csak ti jelentettétek a csendet.

Új gondolatok is érkeztek veletek, új testtartások, mozdulatok, hangszínek. Új szavak.

Légüres tereket töltöttünk meg.

És elkezdődött a szószövés. Betűket kötöttünk össze, szavakat kapcsoltunk egybe. A sorok lejtettek és emelkedtek. Az írásjelek felkínálták magukat, a rajongás felkiáltójelei tobzódtak bennünk. Rég elfeledett dalokat, mondókákat, meséket csalogattunk ölünkbe.

Akkoriban még csak magánhangzókat ismertetek, és nagyon hosszan ejtettétek őket.

És csak teltek a történettelen történetekkel teli napok. Az én történetem háttérbe szorult, csodálásra és kötelességekre redukálódott. Ide-oda járkálásra. A történet ezentúl ti vagytok, egy helyben nyújtózkodás és rúgkapálás.

Valós és virtuális valóságban léteztem egyszerre. Mintha nem lettem volna jelen, de nagyon is jelen voltam, táplálékot adtam, tekintetet, simogatást. És ugyanezt kaptam tőletek.

Felfújtunk egy buborékot és beleraktuk magunkat, aztán suttogással, érintésekkel töltöttük meg. Átlátszó dolgokkal, de az ilyenek jelentik a kötődést.

Ezen keresztül láttuk a külvilágot.

Nem hittem, hogy szétszakadhat, hogy ki akarunk törni, hogy egyre több helyet akarunk majd magunknak. Csak a jelen töltötte ki a mindennapokat.

Térképrajzolásba kezdtünk, ti a levegőbe karcoltátok az üzeneteket, kézzel-lábbal, meg elnyújtott sóhajokkal, sírással. Képzeletbeli térképre skicceltünk alakzatokat, amit családrajznak neveztünk el.

Azon gondolkodtam, két köldökzsinórom van-e, vagy egy, ami elágazott. Csak a két méhlepényről tudtam, a két burokról, meg a formákat öltő gomolygásról.

Előbújtatok az éjszakából, az örök sötét magzatvízből. Vajon mit hoztatok a hasbéli éjszakákból? Beleivódott a pórusaitokba? Csak csillogást láttam. Nem tudom, csilloghat-e bármi, ami sötétben van, de a magzatvizet tündöklőnek képzeltem el. Talán tőletek fénylett.

Kezdtétek megkülönböztetni a napszakokat. Magatokba szívtátok a napkeltét és a napnyugtát, mert odabentről nem ismertétek, vagy csak homályosan. Bár továbbra is csupa sejtelem volt minden. Mintha csupa napkeltékből és napnyugtákból állna a világ.

Egyetlen ember voltunk. Most is egyetlen ember vagyunk, csak jobban láthatók a körvonalak, csak többfelé váltunk. Mind ugyanazok és egymástól különbözőek vagyunk. Nem akarok határvonalakra gondolni, a bőr nem számít annak, csak védelmez és összetart. Nem vágytam más látványra, csak rátok. És arra, hogy ti is jobban lássatok. De a látás ráér, tartson csak ki minél tovább a sejtelem.

Egy napon észrevettétek egymást. Nagybetűs nap volt, szeptember harmadikát írtak, amikor megláttátok a másikat. Azt, akinek minden szívdobbanását és moccanását ismertétek. Akkoriban vettétek észre a kezeteket, és rövidebb-hosszabb ideig elnézegettétek. És beszélgettetek vele. Bandzsítottatok rá. Kormányoztatok vele. És megfogtátok egymás kezét. Talán csak képzeltem, és csak véletlenül gabalyodtatok össze, beleakadt egyikőtök ujja a másikéba, de szerettem többet belelátni a történésekbe.

De a szemrevételezés is megtörtént. Láttam, hogy látjátok egymást. Mintha ez bármit jelentene. Már korábban is előfordult, hogy megnéztetek egy kezet, egy lábat, vagy kikaptátok a másik szájából a cumit, de ilyen mélyrehatóan még nem néztetek szembe a másikkal.

A lakásban tettem-vettem, titeket a nagyágyon hagytalak. Kicsit sikongattatok, nyöszörögtetek, aztán elnémultatok. Bekukkantottam hozzátok, mi ez a nagy csend. Néztétek egymást. Ez volt az első alkalom, hogy ennyire. Talán már máskor is megtörtént, csak nem voltam jelen.

Most jól megnézlek, üzentétek. Belevéslek az emlékezetembe.

Talán túlzás, de így láttam.

Persze tudom, hogy már rég egymás emlékezetében vagytok. De megpillantani mégis felér egy felfedezéssel.

Aztán tükröztétek a másik mosolyát vagy grimaszát, egyre megy. A mosoly is csak egy szépnek vélt grimasz.

Aztán célkitűzéseitek lettek. Először bemértétek a célpontot, majd nekilendültetek. A célpont: karnyújtásnyira elgurult cumi a kiságyban.

Én is akartam célkitűzéseket. Úgy keringtelek körül benneteket, mint egy megrészegült dongó. Megszédített a látványotok. Ajtók nyíltak bennem, új reggelek köszöntek be. A veletek létezés lett az új célom.

Éjjel csillagképeket rajzoltatok az egemre. Visszatükröződtetek. Ablaküvegen, játékokban, egymásban. Bennünk.

Egy napon írni kezdtünk, vagyis mindig is írtuk egymást. Írtunk titeket. Írtatok minket. A sok felmenőm is titeket írt, mind elmerültünk egymásban, hogy ti lehessetek.

Egy nőt és egy férfit anyává és apává írt két egyszerre érkező gyerek.

Titkos és nyilvánvaló anyajegyeket viseltem.

Anyajegyeket csentem anyámtól és rajzoltam rátok.

Cserébe gyerekjegyekkel árasztottatok el.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, egyikőtök nem létezik. Pársejtes állapotban nem látszódott, előfordul az ilyesmi. Sírtam örömömben, amikor egy másik kórházban, egy másik gépen megmutatták, hogy mégis megvagytok mindketten. De csak később, az utcán, a park melletti úton, amikor kérdeztél, tört rám a felszabadító sírás. A kérdésed csalta elő. Nem tudtam kinyögni az igent, hogy megvan, úgy összeszorult a torkom, és a sírásom bármit jelenthetett. Szipogva bólogattam, de nem hagyta el értelmes szó a szám. Nehezen sikerült összeszednem magam, hogy megnyugtassalak.

Mindig álmodtam repülésről, erősen csapkodtam a kezemmel, fel tudtam szállni az emberek fölé. Gyakrabban álmodom repülésről, mióta itt vagytok, de kevésbé emlékszem az álmaimra. Egyik nap átfordultatok a hasatokra, karotokat és lábatokat széttárva, és repültetek. Megjelenítettétek, ami csak az álmainkban létezett, amit nem formáltunk szavakká. Felidéztetek elképzelt és régmúlt élményeket.

Lebegtünk. Leginkább így jellemezném a napjainkat.

A földet érésre nem gondoltunk, bár tudtuk, örökké repülni nem lehet.

Borítókép: Piqsels