TÜZÉP-ablakra komponált vasbeton-absztraktokkal, faluszélen stoppoló viharvert traktorgumikkal, rothadásra bízott, neonbetűkkel kidekorált parabolatányérokkal jártunkban-keltünkben mind találkoztunk már. Csaltak az arcunkra mosolyt mosolygós kockaházhomlokzatok, és ha kocsibejárót őrző, fakult Foxi Maxi-figurát nem is láttunk ezelőtt, kisboltok, büfék és falatozók falán biztosan lepett már meg minket félremázolt Disney-alak.
Szalai András Kis magyar snassz és neociki című kötete efféle „esendő szépségek” (25.) tárházát vonultatja fel, és szellemtörténeti, építészetesztétikai, valamint nemzetkarakterológiai fogódzókkal narrálja a szívnek és a szemnek mifelénk oly ismerős formai megoldásokat. A Kis magyar snassz és neociki bejáratott elnevezés. Szalai András építész, művészettörténész, egyetemi oktató ezzel a címmel tart vetítéssel összekapcsolt előadásokat bő két évtizede. Járt már ez a program konferenciákon, fesztiválokon, galériákban, kultúrházakban, vidéken és a fővárosban egyaránt. Hogy mit jelentenek a címben használt terminusok? „A snassz hiányból sarjad és buherálással keletkezik” – ahogy egy vele készült interjúban fogalmaz a szerző, és ugyanitt hozzáteszi, hogy a neociki pedig nem más, mint az épületen vétett nyelvtani hiba.
„Míg a »snassz« tartalma mögött a hiány, illetve a hiányérzet bujkál, addig a »ciki« tartalma mögött a telítettség,
a csömör, a túlzás és a túlburjánzás rosszalló, veszélyt hozó értelme rejtőzik” (23.) – igazít el a kötet címadó szövege. A neociki meg a snassz közös ismérve Szalai András szerint az is, hogy egyszerre fejeznek ki magára hagyatottságot, életrevalóságot, beletörődést és szembeszegülést.
Amint a Kieselbach Galéria gondozásában megjelent könyv bevezetőjéből kiderül, e két fogalom vizuális példatáraként szolgáló számtalan fénykép nyári szakmai gyakorlatok, városfelmérések és vidékjárás alkalmával készült ‒ zömmel a kilencvenes évek elején. Szalai András „hordaléknak” nevezi a felgyűlt anyagot, elvégre az említett utaknak eredetileg más fókusza volt. Ám egy idő után egyre inkább foglalkoztatni kezdték a szóban forgó fotók.
A kötetet lapozgatva hamar egyértelmű lesz, hogy ezen fényképek köré szerveződnek a fejezetek,
a Kis magyar snassz és neociki gondolati egységeit pedig a tematikus képcsoportokat kísérő kisesszék képezik.
A művészet- és építészettörténeti, szépirodalmi és néplélektani referenciákban bővelkedő ekphrasziszok alapját a prezentációkhoz (melyeket Szalai András a „vizuális stand up” kifejezéssel illeti) készített skiccek, jegyzetek jelenthették. A zömmel szórakoztató, minden esetben aprólékos és roppant tudásanyagot mozgató mikrotextusok közül azok a leginkább rokonszenvesek, amelyek egy-egy kacifántosan ‒ akár évek, évtizedek alatt ‒ beépült térrész kialakulástörténetéhez kínálnak képzelt riportokat. Szalai ugyanis nemcsak ráközelít egy szakmailag kétes, és számára épp ettől különleges részletre, hanem a kivitelezők vitatható döntéseihez vezető elágazásokat is igyekszik felfejteni. Bemutatja a snassz vagy a neociki jelensége mögött meghúzódó
gazdasági vagy éppen a törvényi szabályozásból származó szükségszerűségeket,
így éri tetten a kényszerből erényt kovácsolni kívánó kiapadhatatlan, kelet-európai kreativitást.
Szalai András párbeszédre hívja az épületeket, és azzal, hogy a kialakulásuk történetét firtató nyomozásba kezd, gondolatban elkezdi őket visszabontani. Képzeletbeli brigádnapló-töredékeket rögtönöz, ezzel felállít egy, a bővítések, hozzátoldások és pótlások egymásutánjára vonatkozó lehetséges kronológiát. Szívesen használ építészeti alapfogalmakat és szakkifejezéseket, ám
a laikusok számára is érthetők az okfejtései, hiszen érzékletesen antropomorfizálja vizsgálódásának tárgyait.
Arányosnak, magabiztosnak vagy épp riadtnak láttatja az elemzett házak arcát, az ablak alatti üvegtéglát könnycseppként mutatja be. „Huzatérzékeny épületlényről” (360.), „esküvői tortává fokozott erkélykombinátról” (374.) beszél. Kíváncsian szólítja meg az épített környezetet. És mintha egy abszurd dráma szereplői lennének, osonnak, leselkednek, óvakodnak, esetleg egymással beszélgetnek nála a nyekenyóka térelemek.
A legjobb pillanataiban a Kis magyar snassz és neociki életre kelti a formákba szilárdult pillanatokat. Ez nem kevés, mégis maradt a könyvvel kapcsolatban némi hiányérzetem. Még ha a szerző nem is tesz efféle vállalásokat – már a bevezetőben leszögezi, hogy amit a kezünkben tartunk, az nem enciklopédia, rövid szemelvényei inkább a breviáriumok bejegyzéseihez hasonlítanak –, a több évtizede bővülő gyűjtemény legkifejezőbb darabjainak publikálása
lehetőséget kínált volna talán az összefoglalásra, szintézisalkotásra is.
A pár bekezdésnyi esettanulmányok mellett szívesen vettem volna néhány nagyobb ívű következtetést is – a történeti áttekintést nyújtó, eredetileg a Beszélő 1997 májusi számában megjelent, stílusában példamutató, összeszedett íráshoz (282‒288.) hasonlókra gondolok. Kár, hogy tágabb plánozással ezen kívül nemigen él a könyv. Ahogy a kerítések, enteriőrök, cégérek, ablakkeretek és lépcsők egymásutánjából nem áll össze az imaginárius település, úgy nem épül fel a laza asszociációkon nyugvó antológiaformánál átfogóbb narratív struktúra sem. Ne legyünk persze telhetetlenek, hiszen a könyv építészeti egypercesek katasztereként is épp elég izgalmat tartogat.
Ami azt illeti, kalandos vállalkozás a végigolvasása is. A négyszáz oldalas, nagyalakú, két-három kilót nyomó, nyolcszáznál is több képet felvonultató kötetet először az ölembe vettem, aztán a szőnyegre hasaltam vele, később az íróasztalra fektettem, hogy végül a kezemben kössön ki megint.
Nem túl felhasználóbarát tehát a könyv, technikás, kipróbált, elszánt olvasót kíván.
Ide tartozik, hogy amint sikerült úrrá lenni az ideális testhelyzet meglelésével kapcsolatos tanácstalanságomon, azt figyeltem meg, hogy a képregény médiumára jellemző befogadói stratégia mentén haladok ‒ vagyis felváltva figyelem a fotókat és olvasom a hozzájuk tartozó szemelvények sorait.
És a következő megfigyelésem is ezzel kapcsolatos: a képanyag kifogástalan, nyelvileg azonban érzésem szerint kifárad egy idő után a Kis magyar snassz és neociki. Míg ezek az eredetileg előadásra szánt referátumok hallgatva frappánsak, színesek, retorikailag jól felépítettek és követhetők,
olvasás közben sok esetben túlírtnak éreztem a gondolatgazdag, ám hosszú sorokon át burjánzó és helyenként modoros mondatokat.
Álljon két példa itt: „Következésképpen az épületekben manifesztálódó, formákban testet öltő építészeti kifejezés koherenciája – összeegyeztethetősége – megbicsaklik, csorbát szenved. Így aztán »a törvény tiszta beszéde« helyett, miután a »pillanatok zörögve elvonulnak«, csak a »lét dadog« vagy összevissza fecseg, de erről – profán utalással a gyönyörű versre – nehéz ódát zengeni. (Óda, írta József Attila verse.)” (17.); „A snassz persze nemcsak hiánypótlásra és »hézagtakarításra« ‒ a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt – szolgált, hanem ráadásul, mondhatni »plusszba« (!) a szépség iránti vágyakozásnak is alkalmas terepe lehetett egy szürke, tervszerűnek tetsző, ám inkább csak »terv-szerű« produktivista korban.
A snassz gyakran parttalan díszítőkedve az akkori privát szféra leszorított léthelyzetet tükröző lázadása is volt,
egyfajta ürességtől való fortélyos és furfangos félelem – trükkökbe feledkező »horror vacui« ‒ által igazgatva, ami többek között a homlokzatvakolás, a kerítésépítés vagy a betonvas »békés célú felhasználásának« változatos módozataiban – ablakrács, virágtartó, falidísz stb. – élte, s néha tombolta ki magát.” (21‒22.)
A kötetről gondolkodva döbbentem rá, hogy a kilencvenes évek publicisztikai nyelvezete ‒ amit a Kis magyar snassz és neociki már a címével invokál, és több száz oldalon át működtetni kíván ‒
éppolyan efemer, elkopott, neociki, amennyire a könyvben elemzett jelenségek.
Szalai András opuszát olvasva felismerhető, hogy ez a zsúfolt, túlpörgetett, szépirodalmi és jassznyelvi referenciákat magába sűrítő, előszeretettel záró- és idézőjelező stílus, amely a rendszerváltozás körüli rövid eufória lenyomata is, a szerző által elemzett építészeti tradícióval paralel. Egyszerre rögzül benne a fellélegzés és a fennhéjázás, a magabiztosság és a törleszkedés. Hálás vagyok a könyvnek, hogy erre rávezetett. Mindazonáltal nemcsak a nehezen követhető, girbegurba mondatok, hanem a nem ritka ismétlődések, helyesírási hibák és rossz elválasztások miatt is úgy gondolom, nem ártott volna átfésülni, rendbe szedni, alaposabban szerkeszteni a szöveget.
Ahogy a nyelvi regiszter, úgy a hányaveti külalak – hol egy-, hol két-, hol meg háromhasábos a laptükör; egyszer-egyszer akadnak a bekezdések között sorközök, de zömmel nincsenek; nem mindig futnak végig a sorok; rendszertelenül, aritmikusan maradnak szabad részek az oldalakon; különböző betűmérettel szedett szövegek; a fotókon látható járművek rendszámtábláinak különböző technikával történő kitakarása; néhol vannak a lap alján oldalszámok, másutt nincsenek; találunk egy tartalomjegyzéket a kötet elején és a végén is (de vajon miért hiányzik mindkettőből a Látni a lényeget című szöveg?) – is elgondolkoztatott.
Tekinthetjük persze jóhiszeműen mindezt a snassz és a neociki mimézisének is.
De tényleg annak szánta volna a szerző és a kiadványtervező? A kötet nem segít ezt eldönteni.
Mindezzel együtt remek, hogy már nemcsak meghallgatható, de kézbe is vehető a Kis magyar snassz és neociki.
Kócos külseje dacára ez az album hasznos lehet mindenkinek, akit érdekelnek a lelkünkbe vackolt Kádár-kor térbeli nyúlványai.
„Ma már tudom, hogy a kicsorbult élek, a hanyagul megoldott illesztések és az örökös bütykölés mögött mi magunk vagyunk” (6.) – írja a kötet elején Kieselbach Tamás, és hozzáteszi, hogy a második világháború után összezavart identitásunk és magára hagyott közösségünk bizonytalanságáról egyaránt beszélnek a könyvbe került részletek.
Az üresen maradt kacsintós pénztárcákkal összekacsintó kádárkocka-homlokzatok a létező szocializmus know-how-jának térbe fogalmazott emlékműveiként ragadhatók meg ugyanis. A különbékéket viszik színre, a modus vivendit, meg a szerzéssel kipótolható hiányt. Ezért, ha megállunk egy kicsit a Szalai András által feltárt urbánus vagy kistelepülési időkapuk előtt, jobban fogjuk azután érteni a környezetünket és magunkat is.
Szalai András: Kis magyar snassz és neociki, Kieselbach Galéria, Budapest, 2020.
Fotó: Szalai András (a szerző engedélyével).
