Mi jár a portugál alkotó fejében, amikor az Erzsébet hídra tekint, a Duna kavicsos partján sétálgat, lángost majszol egy büfé előtt, vagy szemben találja magát „Petőfi ólálkodó szellemével” (Lidérc) a pesti éjszakában? A João Miguel Henriques által szerkesztett, A hidak csendje címen 2021-ben megjelent antológiában olyan portugál szerzők szemén keresztül láthatjuk fővárosunkat, akik az eklektikus épületrengeteget és a folyó tükrét kémlelve, s a felszín mögé látva fedezték fel Budapestnek a múlt terheit máig viselő arcát, amely könnyedén megbújhat a romkocsmák dübörgő zenéje vagy egy kedves magyar lány mosolya mögött. A kötet végére pedig az is világossá válik az olvasó számára, hogy a Duna hídjai nem csak Budát és Pestet kötik össze.
„Jelen antológia (…) bizonyos szempontból a portugál irodalom főhajtása egy olyan város előtt, amely mint látható, többé vagy kevésbé megannyi költőt és írót megérintett munkássága során” − írja João Miguel Henriques A hidak csendje (O Silêncio das Pontes) című antológiájának bevezetőjében. A költő és műfordító Henriques, aki jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán oktat portugál nyelvet és irodalmat, mintegy tíz éve él Budapesten. Hosszas magyarországi tartózkodása igazolja annak a bizonyos budapesti bájnak a meglétét, amely az általa egy kötetbe rendezett kortárs portugál írókat és költőket is tollragadásra késztette. Az említett „főhajtások” mellett azonban könnyen elmehetne a magyar olvasó, ha a gyűjteményt alkotó számos vers, két krónika és egy elbeszélés kizárólag az eredeti, portugál nyelven jelent volna meg.
Henriques azonban – talán pedagógiai szempontokat is figyelembe véve − fontosnak tartotta a műveket mindkét nyelven közölni,
hozzájárulva nemcsak a kortárs portugál írók és költők, hanem az írásaikat állhatatosan közvetítő hazai fordítók (Bense Mónika, Borbáth Péter, Demeter Mária Magdolna, Király Szabolcs, Pál Ferenc, Urbán Bálint) munkásságának népszerűsítéséhez is. Ezt a célt szolgálják továbbá a szerzőkről szóló rövid ismertetők az egyes írások előtt. Gyakran hiányzik viszont az adott alkotót Budapesthez fűző szálak áttekintése, ami még inkább relevánssá tenné e felvezetés alkalmazását.
A kötetet átható általános nosztalgiahangulatot a Mão Morta nevű együttes Budapest című slágerének szövege teremti meg, mely az antológia nyitóműveként rögvest visszarepíti az olvasót a ’90-es évek rock and rolljától dübörgő magyar fővárosba. Az éjszakai élet témája a könyv legvégén, Bruno Vieira Amaral Örökké Budapesten élni című elbeszélésében köszön vissza, mintegy keretet képezve az egész gyűjtemény számára. Ugyan ez utóbbi műben is felbukkannak a kocsmák, a pincebulik és a miniszoknyás magyar lányok, a dalszövegben megjelenő „extázist” hiába keresi Amaral szarkasztikus hangú beszélője. A Budapesten megrendezett fiatal írók találkozójára érkező portugált a fővárosba − pontosabban annak nőnemű lakóiba − fülig szerelmes honfitársa, a költő Laertes kalauzolja, aki már három éve a város rabja. A portugál poéta által emlegetett „ígéret földje” azonban „minden sarkon egyre távolibbá és elérhetetlenebbé” (153.) válik az éjszaka előrehaladtával, míg végül az este legnagyobb fogásának a szállodai ágy bizonyul.
Amit a Mão Morta egy nemzedék tudatába égetett bele Budapestről, azt Amaral közelről vizsgálja meg és teszi próbára,
felfedve olyan vonásait a városarculatnak, melyek első ránézésre láthatatlanok. Nem érdemes ugyanakkor azonnal a zárószöveghez ugrani. A tematikus kereten belül elhelyezkedő művek ugyanis esszenciális lépcsőfokai annak, hogy a materiális térrel szoros kapcsolatban álló szövegtér felfedezésével eljussunk egy komplexebb Budapest-szemlélethez.
A magyarokról határon innen és túl is a köztudatban élő sztereotípia, hogy a történelem során elszenvedett veszteségek következtében egy pesszimista, a múlt sérelmeit mélyen magában őrző néppé váltak. Ennek ismeretében talán nem okoz meglepetést, hogy a Henriques által összegyűjtött és egymás mellé helyezett művek jelentős része nosztalgiát keltő hangon szólal meg.
A város történelmének felidézése keveredik a szerzők személyes tapasztalásával.
Budapestre látogatva a portugál szerzők felfedezték az előző századok eseményeinek máig jelen lévő, olykor szembetűnő, máskor rejtett nyomait, megismerték a hely kulturális örökségét, s élményeiket versbe, illetve prózába foglalták. Ezt a benyomást kelti az antológia címadó verse (manuel a. domingos: Budapest), melyben a főváros „hidak csendjében” pihenő romos épületei a portugál versbeszélő számára nemcsak „a legutóbbi háború nyomait” viselik. Hanem a megszólított tekintetét, az arra tévedt járókelők látványát, valamint a szomszéd olasz pár csevegését is őrzik, tovább gazdagítva ezzel a szüntelenül változó Budapest emléknyomait.
Hasonló megfigyelést rögzít Paulo Tavares költeménye (6., 7., 8.), melynek városleírásában egyszerre elevenednek meg a szovjet megszállás és a második világháború traumái a jelenkor életképeivel. Míg a bombázások következtében hézagossá és kormossá váló házfalak a múlt szabad szemmel látható relikviái, az iszapos Duna felszínén tükröződő tájat figyelmesen fürkésző számára előtűnhet „az elsüllyedt narratíva”: felborult tankok, vad mezők, haláltáborok, megfejthetetlen szimbólumok bukkannak elő. Mindez pedig szimultán létezik a lírai én szubjektív valóságának vizuális és auditív észleléseivel, ideértve a kanyarodó „magyar busz” abroncsainak csikorgását, a távolból beszűrődő zongoraszót, valamint a felkelő nap fehér sugarait.
Az így kapott, feszített tempóban áramló tudatfolyam érzékletesen ábrázolja a hazánkba mint idegen országba érkező élményét,
akire egyidejűleg hatnak az országunk történelméről és szokásrendszeréről megismert narratívák, valamint a jelenben átélt, s a fővárosban koncentráltan fellelhető kulturális ingerek. A realitás különféle síkjainak összeolvadását jól ábrázolja, hogy egy ponton maga a lírai én sincs tisztában azzal, hol a határ saját fizikai és mentális valósága, valamint a külvilág között: „A lepedőhöz tapadó arc / és a zihálva ébredés furcsa / érzése, majdnem biztos, hogy ez nem / hozzám tartozik”.
Szintén kapcsolódva Magyarország történelmi és kulturális hagyatékához, Luís Quintais Lidérc című műve az egyik legnagyobb magyar lírikusként emlegetett Petőfi Sándor (feltételezhetően) csatatéren elszenvedett tragikus halálát feldolgozva járja körül a gőg, a hamis hatalomért való harc és a költői szerepvállalás témáit. A versben megszólaló beszélő egy múzeum tábláit olvasva mereng el a romantika eszméiről, Petőfi halálának hiábavalóságáról, „hiszen / a szabadságot nem a verseket író vér hozza el, / és a hősiesség nem grammatika”.
A gondolatmenet egyszerre tükrözi a váteszköltő szerepét hangsúlyozó korszak kritikáját és a magát is poétának valló lírai én személyes válságát.
A mű nyelvezete és stílusa a romantika tagadásának eszközeként értelmezhető,
ugyanis az ékesszóló pátosz helyett Quintais a magyar vátesz holttestének groteszk ábrázolásával szembesíti az olvasót, mely stilisztikai döntés hozzájárul a hősi halált dicsőítő eszmék dekonstruálásához. Ami a lírai én egyéni krízisét illeti, önreflexiójának egyértelmű jele, hogy a magyar poéta reprezentációját a saját arcát visszatükröző múzeumi üvegen keresztül látja, miközben azon tűnődik, vajon ő maga lesz-e „Petőfi ólálkodó szelleme / a pesti éjszakában”.
A portugál és a magyar poéta képének egymásra vetítésével Quintais elmossa a két alakot elválasztó kulturális- és korszakhatárokat,
míg végül nem marad más, mint az elkerülhetetlennek tűnő sorsközösség: vajon a lírai én is hiába harcol művészként „az örökkévalóság / soha be nem teljesedő” ígéretéért?
S hogy a Henriques által kötetbe választott írások szerzői hogyan képesek ilyen érzékenyen kapcsolódni a magyar örökséghez és az ahhoz fűződő traumakultuszhoz, az talán leginkább a saudade portugál életérzéssel magyarázható. Ez a fogalom a portugál léleknek azon jellegzetes megmutatkozására utal, amely egyszerre fejez ki nosztalgiát, elvágyódást, egyfajta szomorúságot és fájdalmat, valamint a boldogság és a szerelem lehetőségét. Ismerősen csengő szavak ezek a magyar olvasó számára is. Mindennek közvetítésére pedig a fado zenei műfaj mutatkozik a legalkalmasabbnak. Fontos kiemelni, hogy a fado szó eredeti jelentése „sors”, amely szintén rezonál a balsors és bűnhődés témáinak magyar irodalmi hagyományban virágzó jelenségére. Nem okoz meglepetést tehát, hogy a műfajt jelölő fado kifejezés az antológiában is felbukkan, méghozzá Pedro Assis Coimbra (valódi nevén Joaquim F. L. Pimpão) Magyar fado című versében, nyilvánvaló párhuzamot teremtve ezzel a két nemzet művészeti hagyománya között.
Az említett vers az 1956-os forradalom és szabadságharc témáját dolgozza fel,
amikor is „felgyújtotta az utcákat és átkelt a hídon / a lázadás az első kaland káprázatában”, hogy megdöntse az elnyomó szovjet rendszert. A szabadságért szenvedélyesen harcoló fiatalok szelleme, akiknek reggeli békés tüntetése a rájuk szabadított sortűz következtében estére fegyveres felkeléssé változott, érzékletesen jelenik meg Coimbra művében, melynek fennkölt, szinte dicsőítő hangneme Quintais imént említett versével ellentétben valóban a (magyar) romantika jegyeit tükrözi.
Akadnak persze könnyedebb művek is, ezek sem mentesek azonban a múltidézéstől. Egito Gonçalves Budapest című versében a lírai én egy Opel sofőrjeként jelenik meg, aki az Erzsébet hídnál éppen akkor tapos a gázba, amikor egy gyanútlan macska fut át az úton. Ezt a meglehetősen hétköznapi élethelyzetet is megrohamozzák azonban a magyar történelmi és irodalmi hagyomány jelképei, Tavares művéhez hasonlóan érzékeltetve a portugál turistát érő kulturális ingeráradat komplexitását. A versbeszélő előtt megelevenedik Árpád-házi Szent Erzsébet királynő, aki a Fellegvárból szemléli a Duna hídjait, és látja, ahogy a macska kiugrik az Opel elé. Az utolsó sorok csattanója („különben is / a macska egy Somlyó-versből szökött elő”) jól érzékelteti a képzelet és valóság, valamint a múlt és jelen közötti határvonalak elmosódását a szimbólumokkal, legendákkal és szellemi hagyatékokkal terhelt szövegtérben.
A csípős humorral megírt Örökké Budapesten élni szintén bővelkedik történelmünkre és kultúránkra vonatkozó szellemes megjegyzésekben.
Az országot sújtó háborúk, megszállások, valamint az ezek ellen irányuló forradalmak említése (és kritikus újragondolása) mellett kitér népünk szembetűnő mentális betegségére is, melyet „statuamániának” nevez. Eszerint a magyarok annyira szeretnek emléket állítani történelmük köztiszteletben álló és híres alakjainak, hogy „Budapest minden tíz lakosára jut egy szobor”. (127.) Ez utóbbi észrevétel valóban elgondolkodtató, és a magyarok múlthoz és elszenvedett sérelmekhez való túlzott ragaszkodásának egyik tüneteként artikulálódik.
Ezen a ponton érdemes kapcsolatba hozni a műveket egységesen átható visszaemlékezés és önvizsgálat jelenségét a gyűjteményben szintén mindenütt jelenlévő folyó és híd motívumával. Míg a folyó hagyományosan az idő múlásának és a folytonos változásnak a szimbóluma, addig a híd az állandóságot és a változatlanságot jelképezi. Nem véletlen, hogy a szövegek beszélője gyakran a hídon állva vagy azt szemlélve jelenik meg Henriques gyűjteményében, hiszen a művek fő témáját képező emlékezéshez szükség van e kettős tapasztalathoz. Frederico Raposo Duna című művében a Duna hídjai egyfajta átjárót jelentenek a lírai én – akiben az elvágyódás és nosztalgia érzései kavarognak – jelene és hátrahagyott hazája között. Akárhányszor átkel a folyó valamely hídján, hevesen dobogó szívvel kezd emlékezni, mintha azt várná, hogy a túloldalon saját otthonát pillantja meg.
A folyó jelen esetben is az idő megállíthatatlan előrehaladását jelképezi,
hiszen „ugyanabban a mederben áramlik / mégis váltakozik, ahogy az új nap sem lesz / pont olyan, mint amitől búcsút vett”, míg a hidak a napi rutinná állandósult honvágy megtestesítői.
A fájdalmas visszaemlékezés Ernesto Rodrigues Búcsú címet viselő krónikájában − melynek narrátora Budapesten töltött utolsó estéjén köszön el itt megismert kedvesétől − szintén szorosan kapcsolódik a Dunához és a rajta átívelő hidakhoz.
A férfi szerelmével a hullámzó folyó mentén indul kettős utazásra a múltba:
a várossal együtt emlékeznek, így nemcsak a közösen átélt eseményeket idézik fel, hanem a híres zeneszerzőkhöz, költőkhöz és régi épületekhez fűződőket is. E múltban tett utazásnak, melynek során egyéni történelmük eggyé válik a városéval, véget kell érnie, hiszen a „tovafutó” Duna hömpölygése szüntelenül jelzi az idő előrehaladtát, és a visszamerengés lehetőségét nyújtó híd is elfogy a lábuk alól: „Az idő múlása túlságosan is zavart bennünket. Bárcsak ne lenne vége a hídnak. De vége volt. És vissza nem fordulhattunk”. (87.)
A nosztalgikus múltba merülés tehát egységesen áthatja a Henriques által szerkesztett antológiában szereplő műveket.
Budapest hídjait és utcáit róva nem kizárólag Magyarország „szívének” egyre mélyebb rétegeit fedezik fel a portugál lírikusok és prózaírók, hanem azokhoz kapcsolódva saját pszichéjük rejtett zugai is feltárulnak. Ennek eredménye sokszor a hiábavaló versenyfutás az idővel, hiszen ahogy Luís Quintais fogalmaz: „Az idő sosem bomlik fel. Mi bomlunk fel az időben”. (Lidérc) Nem menekülhetünk a pesti sikátorokban megbújó ősi árnyaktól, és jelenünk kihívásai elől sem rejtőzhetünk az idealizált múltba.
Amennyiben ragaszkodunk a korábban felvezetett szerkezeti megközelítéshez, elmondható, hogy mire az elszánt olvasó Amaral Örökké Budapesten élni című írásához ér, a kötetet felvezető dalszöveg által lefestett főváros már árnyaltabb képet mutat. Ezen irodalmi alkotások ugyanis olyan lenyomatokat képeznek az antológia szövegterében, melyek
tovább gazdagítják és módosítják a materiális térben létező Budapest örökségét, és az arról alkotott mentális képet.
Ennek megfelelően, még a híres „budapesti éjszakában” sem szabadulhatunk a jelen és a múlt terheitől, melyek mélyen a város épületeibe, szoborrengetegébe és hídjaiba ivódva vesznek körül bennünket: „bár a régmúlt idők fenyegetései már nem érződnek valóságosnak, azért ha éjszaka az üres utcákat rójuk, szöget üt a fejünkben a gondolat, hogy talán egy főherceg, egy boldogtalan gróf vagy egy 19. századi, lánglelkű, hazafias érzelmű költő szelleme követ minket”. (127.)
Hogy a hidak csendjében heves beszélgetésbe bocsátkozik-e a portugál zarándok Petőfi szellemével, vagy tovább kutatja az extázist egy pálinkáspohár fenekén, talán nem is számít Henriques gyűjteményének végére. A kötet igazi jelentőségét ugyanis véleményem szerint az adja, hogy maga is híddá válik a két nemzet között, összekötve a magyar és portugál szerzőket és műfordítókat, illetve olvasókat, s ezzel az általuk képviselt kultúrát és irodalmat. Így hát, ha a magyar olvasó figyelmesen sétál végig az antológia hídján, még az is lehet, hogy valahol a Duna fölött véletlenül összetalálkozik önmagával.
O silêncio das pontes – A hidak csendje. Kortárs portugál szerzők Budapest-antológiája, szerk. João Miguel Henriques, Typotex, Budapest, 2021.
A borítófotón Bruno Vieira Amaral szerepel, a képet Diana Quintela/Global Imagens készítette.
