Sokrétegű csendesség

Opánszki Tamás festőművész képeivel néhány éve találkoztam először. Akkor látott festményei rendkívül dinamikusak voltak, járműveket, bicikliseket, hoki játékosokat ábrázoltak, minden mozgásban, lendületben volt festményein. Asztali csendélet című kiállítása azonban, melynek ezúttal Dúzsi Tamás Budapesti Borboltja & Galériája ad helyet, elgondolkodásra, lecsendesedésre, szemlélődésre invitál. Erről a másfajta nézőpontról, eltérő hatásokról és természetesen a csendélet műfajáról is beszélgettünk.

KULTer.hu: Barki Gergely művészettörténészt, „festményvadászt” kérted fel kiállításod megnyitójára. Miért épp őt választottad?

Az ő tevékenységét már évek óta nyomon követem. Már csak az általa felkutatott festők listája okán is úgy gondoltam, hogy ő az, aki leginkább érti azt a festői tradíciót, amit én is példaképemnek tekintek. A Nyolcak, az avantgárd, a fauve-ok, a kubisták számomra is mind-mind meghatározóak. Ezért úgy éreztem, hogy ő az, aki leginkább bele tudná élni magát most az én helyzetembe. Szerintem frissítést hozna a kortárs magyar képzőművészetbe, ha újra elővennénk – mintegy előképként – például a magyar avantgárdot, a Nyolcakat, az École de Paris-t (Párizsi Iskolát) vagy az Európai Iskolát. Úgy gondolom, hogy például Berény Róbert, Czóbel Béla, Derkovits Gyula, Farkas István, Vajda Lajos is világszínvonalat képviselnek.

Számomra ők példaképek és egyben a tradíciót is jelentik, hozzájuk mérem magam.

Gyakran gondolok arra is, hogy mit szólnának, ha látnák az én festményeimet.

KULTer.hu: Milyen kapcsolat fűz a tárlat helyszínéhez?

Októberben volt egy kiállításom a csendéleteimmel a rákospalotai Palota Galériában. Kurátora Ferk Ilona festőművész, aki rajztanárom volt 1990–95 között a Zilahy György Képzőművészeti Stúdióban. Ő több kiállítást is rendezett már nekem. Ezt az októberi tárlatot szponzorálta Dúzsi Tamás Budapesti Borboltja néhány palack kitűnő borral. Szalai Gyula, aki a Ráday utcai üzlet vezetője, felajánlotta, hogy lehetne egy egyéni kiállításom náluk, a Borgalériában. Az eredetileg márciusra tervezett tárlat a koronavírus-járvány miatt eltolódott, május 5-én nyílt meg. Nagy örömömre szolgált, hogy sokan eljöttek a megnyitóra.

KULTer.hu: Tíz éves korod óta foglalkoztat a csendélet témája. Hogyan szemlélted akkor ezt a témát?

Ha visszagondolok a tízéves önmagamra, azt látom, hogy ülök a konyhában és rajzolok, festek.

Minden megragadta a figyelmemet, amit a konyhaasztalon megláttam.

Körte, alma, paprika, hagyma, krumpli, barack, ezeket mind nagyon szerettem lefesteni. Akkoriban a lakótelepen rendszeresen jártam az ottani Szabó Ervin Könyvtárba, amelynek hihetetlenül gazdag képzőművészeti gyűjteménye volt. Kikölcsönöztem mindent, ami érdekelt, de különösen emlékszem egy Cezanne-albumra, amit legalább tízszer kértem ki.

KULTer.hu: Mi érdekelt benne leginkább?

Megnéztem, hogyan festett borosüveget, gyümölcsöket, asztalterítőt. Előfordult, hogy csak azért mentem el a Budapesti Szépművészeti Múzeumba, hogy alaposan megnézzem A tálaló című képét. Amikor hazamentem, megpróbáltam én is olyat festeni. Más alkotásokkal is előfordult ez, szívesen tanulmányoztam Velázquez Étkező parasztok című képén a krumpli megfestésének technikáját, és otthon én is lefestettem vízfestékkel, ha a meghámozott krumpli már a vágódeszkára került. A hámozott zöldség, gyümölcs témához azóta évről-évre visszatérek. A hagyományos kotyogós kávéfőzőt is szívesen választom témául. Később a rajzszakkörben mindig volt borosüveg, gyümölcs és kosár, amit különböző beállításokból festettem meg.

Nagyon érdekes dimenziók voltak benne, és ilyenkor újra beugrottak Cezanne képei.

Tehát volt gyermekként egy otthoni indíttatásom, amit a konyhánkban láttam, és ehhez jöttek a rajzszakkörös élményeim, rengeteg impulzus ért, és ez az egész nagyon jó érzésekkel töltött el. A mai napig is a lelkivilágom mindig könnyebb, ha csendéletet festek. Kikapcsol, el tudom felejteni közben a világ és a magam gondjait. Azt hiszem, erre a lazításra a társadalomnak is nagy szüksége van.

KULTer.hu: Nagy mesterek hatottak rád, és ez abszolút érzékelhető is a képeiden, ám mégsem másolod őket. Tudatosan elkerülhető ez a dolog?

Amikor például egy piacon járok, érzem az illatokat, látom a színeket, hallom a tér zajait, és már akkor megjelenik egy olyan érzés, hogy alakul belül egy kép, amelyet ezek mind befolyásolnak. Ez azután szunnyad bennem, és várja a kedvező alkalmat, hogy kitörhessen. Amikor már beállítok valamit, tehát spontán, a piacon vásárolt gyümölcsöket kiöntöm az asztalra, és megpróbálok valamit észrevenni, elkezdem vízfestékkel foltszerűen megfesteni, ezt nagyon élvezem. Ha észreveszek egy jó beállítást, eszembe jut, hogy azt nagyobb méretben, olajjal kellene megfestenem.

Saját, nagyon intenzív gesztusaimmal próbálom a látványt átlényegíteni, átélni, és az a gesztus mindig csak abban az adott pillanatban létezik,

soha többé nem jön vissza. Még kisképzős koromban kezdtem el azt a technikát, hogy beleragasztottam újságpapírt, számokat a képeimbe.

KULTer.hu: Ez mit ad hozzá a képeidhez?

Ez tulajdonképpen egy lázadás volt bennem, teljesen egyedi képet akartam, azt, hogy valami enigmatikus, titkos dolog legyen benne, valami olyan, amit csak én tudok, ahogyan csak én látom a csendéletet. Ebben a látásmódban megerősített mesterem, Végh András festőművész terelő útmutatása. Ő megengedte, hogy beállítsam egyéni csendéleteimet. Pozitív energia áradt a személyiségéből, motivált minket, albumokat hozott (Matisse-t, Picassót), könyveket ajánlott, például Kandinszkijtól A szellemiség a művészetben címűt. Hatalmas megtiszteltetést jelentett nekem, hogy eljött a megnyitóra. Mostanában ez a kollázs ismét bejön a képeimbe, feliratok, újságok, betűk, számok, sablonok jelennek meg rajtuk, mert a valóság zajait, elemeit is be akarom vinni a festményeimbe. Ilyenkor is eszembe jut, mit tenne a helyemben Cezanne, Picasso, Braque, Berény, ők hogyan kennék az ecsetet, de ez csak pár pillanatig tart mindig, utána már az én hangom jön.

A festés egy időutazás, ahol találkozhatsz ezekkel a nagy nevekkel, kaphatsz tőlük egy impulzust, és utána egyszer csak ők ráterelnek a saját utadra.

KULTer.hu: Miben áll a te egyéni stílusod?

Az én képeim nagyon frissek, olyan, mintha még most rendezné magát a csendélet, szinte érezni a képeken szereplő dolgok illatát. Nem megyek bele túlzottan a részletekbe a festményeken, szeretem nagy ecsetvonásokkal, gesztusokkal kialakítani a formát. Akkor vagyok boldog, ha ez bevonzza a nézőt. Ha azt mondja, hogy hú, ez a kép tényleg olyan, mintha befordultam volna a konyhára, hogy Petőfit idézzem. És fontos az, hogy

nálam az akvarellfesték szabadsága tovább tud élni az olajfestékben.

KULTer.hu: Mi alapján döntöd el, hogy víz- vagy olajfestékkel készül egy adott kép?

Amit az ablakon át érkező természetes fénnyel festek meg, azok között több a vízfestékes élmény, valószínűleg a szórt fény miatt, mert az jobban alkalmazható a vízfesték esetében. Amit viszont lámpával világítok be, az kicsit kontrasztosabban tagolja a látványt. Az idő is befolyásolja ezt, amennyit éppen a festésre tudok fordítani. Nagyon be kell osztanom a napjaimat, hiszen tanár is vagyok. Ha tudom, hogy most csak két órám lesz festeni, akkor inkább azt választom, hogy több vízfestményen dolgozom. Ha több időm van, akkor bevilágítom a teret a zuglói műtermemben, és élvezem, hogy most olajfestékkel dolgozhatok, vastagabb rétegekkel. Össze is függ egyébként a vízfesték és az olaj, mert a vízfesték szabadságát átviszem az olajba.

KULTer.hu: A megfestendő csendéletek megkomponálása végleges, vagy változtatsz még rajta?

Amikor vízfestékkel vázlatozom, akkor többször változtatok még rajta. Amikor leszűröm ezekből, hogy melyik lesz az, amit olajfestékkel fogok megfesteni, az a beállítás már sokáig úgy marad. Több fázisban dolgozom, először földobom a színeket, utána megpihenek, majd visszatérek a festéshez. Akkor rakok rá mélyebb rétegeket, fényesebb foltokat, majd mélyítem a teret.

KULTer.hu: Érdekesen kapcsolódnak össze a festményeiden a tárgyak különböző vallási, eucharisztikus jelképekkel. Ez a vonal mikor és milyen hatásra érkezett meg a művészetedbe?

Amikor az egyetemre jártam, akkor

nagyon érdekelt Caravaggio művészete, egy kutatás során el is mélyültem abban, hogyan jelenik meg az eucharisztia az ő csendéleteiben.

A szőlő, a bor a szőlősgazdát szimbolizálja, az alma a tudás fáját, a szőlőből misebor készül, tehát átlényegült csendéletek azok, amelyeket ő fest. Mindenben találunk utalást az utolsó vacsorára. Elmélyedtem továbbá az ókeresztény csendéletekben, hogy ott miként él ez a látásmód. Amikor beállítom a csendéletet, akkor gondolok ezekre is. A kalács a húsvét szimbóluma, a halas csendéletek festésénél ezerszer eszembe jut csodálatos vízióként a halfogás bibliai jelenete. Gyermekként rajongtam a bibliai témájú filmekért. Ezek a jelenetek remek támpontul szolgálnak a képeimhez, és vízióként bevillannak festés közben, mert nagyon gazdagon mutatták a tárgyi kultúrát. És az nagyon tetszett egyetemistaként, amikor mesterem, Károlyi Zsigmond csendéletkurzusán vagy művészettörténet órán elmélyedhettem abban, hogy például Leonardónál, Az utolsó vacsora című képen milyen részletgazdagon láthatjuk a jelenetet. A reneszánsz művészekre ez nagyon jellemző volt.

Később már a transzparens festői jelenségek foglalkoztattak.

Műtermünk tágas terében, az epreskerti napsütésben, ellenfényben helyeztem el a befőttes üvegeket. Mögé drapéria került vagy szobanövény, néha egy-egy paraván vagy az osztály szakadt bőrfotelja. 2004-ben diplomáztam, de mintha minden tegnap történt volna, és az élmények, tapasztalatok a napfénnyel együtt szívódtak fel az érzékszerveimbe.

KULTer.hu: A kiállítás kísérőszövegében azt írod, hogy úgy véled, teret kell nyitni minden szellemi energiának, amit mozgás közben észreveszünk. Lehetne esetleg ezt egy példával érzékeltetni?

Amikor egy piacon vagy kávézóban gyűjtöm az inspirációt, és bejárom a teret vagy ülök az asztalnál, időnként felállok, átülök egy másik helyzetbe, akkor ez a rengeteg összkép sűrűsödik bennem.

Remek dolog, hogy a téma körüljárható, több dimenzióból is megfigyelhető.

Megjelenik a képeken az idő, mint a kubistáknál. A festésben ott van, hogy az alkotó előtte hol járt, milyen hangulatban ébredt fel, mit olvasott, vagy éppen az utca zaja bejön-e a műtermébe. Ennek hatására elöntenek az érzések, és ezek mind beleivódnak a képeimbe.

KULTer.hu: A folyamatos lendületet, mozgást érzékeltető képeid után egy egészen más oldaladat ismerhetik meg az érdeklődők ezen a tárlaton. Van-e még olyan témád, hangulatod, amelyet nem mutattál meg a közönségnek, de tervezed?

Van, de ez maradjon még meglepetés a jövő számára, mindig gondolkodom új dolgokon. Néhány év kihagyás után tértem vissza a csendéletekhez, újraélhettem a fiatalkori önmagam, és ehhez rengeteg bátorítást és szeretetet kaptam.

Nagy utat kell bejárnia egy festőnek ahhoz, hogy ebben is megtalálja önmagát.

A május 18-án nyíló Ezüstgerely pályázatra például egy vadonatúj, nagyméretű hokis képemet válogatták be. Ez például egy egészen más jellegű, széles ecsettel festett, kifejezetten vad kép.

Opánszki Tamás Asztali csendélet című kiállítása a Dúzsi Tamás Budapesti Borboltja & Galériájában (Ráday utca 37.) tekinthető meg 2022. május 5. és június 24. között, hétköznapokon 10-18 óra, szombaton 10-14 óra között.

A fotókat Vida Zsófia készítette.