Szemügy
A Garcz Tomi születésétől fogva süketnéma, de elképesztő szeme volt, és még elképesztőbb fényképezője. Nem csoda, hogy vasárnaponként mise után ő fotózta a gyülekezetet: mindenki úgy akarta látni magát, ahogy a Garcz látja. Hunya tiszteletes ki is ötlötte, hogy a tőle rendelt képeket kifüggeszti az oltár fölötti gerendára. Azokat nézegetve hétről-hétre lehetett követni, kit temettünk el, ki van még köztünk, illetve, ha keresztelő volt, egyre-másra megjelentek az újszülöttek is.
Nem véletlenül okozott riadalmat, amikor a feltámadási mise után Garcz jobb karja begörcsölt. A fényképezőjét épp a jobb szeméhez tartotta, elfödte a fél arcát. Nem lehetett a gépet kiszedni a kezéből, pedig a Hunya tiszteletes minden erejével próbálta a kart mozgásra bírni. A Garcz aztán mesélte: a tiszteletes olyan erősen cibálta a karját, hogy a szabadon maradt bal szemével kis híján sírásra fakadt.
Ezt később én vissza is mondtam a Hunyának. Garczcal ugyanis egész Ernyicsén én voltam az egyetlen, aki szót tudott váltani, a Hunya szerint azért, mert akkorára nyitom a számat beszéd közben, hogy arról nemhogy egy süketnéma, de még egy vak is le tudná olvasni a hangokat. Én eldöntendő kérdéseket tettem föl a Garcznak, ő meg bólogatott, vagy fejet rázott. Nem könnyű dolog ez, de megiszunk egy üveg fehérkáposzta-levet, ameddig a lényeget megértjük egymás agyában.
A Hunya feltette a kezeit, amikor elmeséltem neki, mennyire fájt a Garcznak, hogy megrángatta a karját. Azt mondta: persze, ő elnézést kér, de nem véletlen szeretné mihamarabb látni a feltámadási miséről készült fotót. Háromórányi liturgia után mindenkinek olyan savanyú feje lesz mint a polgármester úrnak, azt pedig nem akarja, hogy az egész faluban ez maradjon meg a húsvétról.
Úgy kell elképzelni, hogy a Garcz képein még a Kapory polgármester úrnak is mosolygós arca volt. Pedig a polgármester úr nem emlékezett rá, hogy a szája akárcsak egy pillanatra fölfelé görbült volna, amikor a Garcz megnyomta a kioldógombot. A Kaporynak isten tudja mióta nem láttam vigyort az arcán, és még fehérkáposzta-levet sem iszik, ha velem beszél, utálja, de azt még jobban utálja, hogy orvosi javaslatra föl kellett hagynia kedvenc italával, az ecetes lilakáposzta-lével. Furcsa, de épp ezután kezdődtek a gyomorbántalmai, ő úgy mondta, hogy morog a hasa a lilakáposztalé után.
A Hunya könyörgött nekem, hogy valahogy bírjam szóra vagy bólintásra a Garczot. Legalább annyira, hogy megtudjam, mit lát, amikor hétről-hétre fotózza a gyülekezetet. Ez viszont nem volt könnyű, noha én csak elvétve találkozom a fotóival, általában ünnepnapokon, de a Garcz képei közt nincs kettő egyforma, mindenkinek minden képen tűéles az arca, és hétről hétre kicsit más rajta minden egyes ernyicsei mosoly. El lehet képzelni, milyen nehéz ezt kikérdezni a puszta bólogatásokból. Ráadásul a Garcznak nem csak a jobb karja, de a nyaka is kezdett begörcsölni, a fejmozdulatai apróbbak, remegésszerűek lettek, ebből az Atyaúristen se találja ki a válaszokat.
A Hunya arról is beszélt, hogy a gyülekezet fogyni kezdett, úgy tűnt, az ernyicseiek inkább a képek miatt járultak az oltárhoz, mintsem a szentáldozásért. A tiszteletesnek úgy rémlett, hogy a Vajdai-családot például már egyáltalán nem látja misén, de persze a Garcz képei nélkül nemigen lehet bízni bárki emlékezetében.
A fotózásokra már nem állt össze a gyülekezet, a legtöbben letettek arról, hogy a Garcz valaha meg tudja mozdítani a jobb karját, legalább annyira, hogy előhívja a képeket. Közben a fényképező keresőnyílása ránőtt a jobb szemére, a Kapory szerint: ráolvadt a fekete műanyagréteg a szemgödörre. A Garcz jobb mutatóujja viszont nem hagyta abba a fotózást, minden mise után automatikusan megnyomta a kioldógombot, és lefényképezte az üres templomteret.
A Hunya tiszteletes annyit panaszkodott nekem, mintha ő járna hozzám gyónni. Bevallotta, hogy, Isten bocsássa meg, haragszik a Garcz jobb szemére, mert az szerinte elirigyelte a falutól, amit a fényképező lencséje lát. Nem csoda, hogy amikor nem jöttek a képek az oltár fölé, a gyülekezetben mindenkinek olyan arca lett, mintha a Kapory gyomrát gyászolná.
A polgármester úr gyomormorgását én is nehezen hallgattam, közben a szemét le nem tudta venni az asztalomon álló fehérkáposzta-léről. Mi lesz, hogyha a jövő hétig sírba viszi a gyomra, mondta, mindenki fejében ezzel az arcával maradna meg, mintha csak a tükörképét fotóznák az agyukba. Szó, mi szó, ekkorra besárgult a feje, a savanyú ábrázatával tisztára olyan volt, mint egy citrom, ami citromba harapott.
A Garcz ekkoriban már nem látogatott el hozzám. A Hunyától tudtam meg, hogy a lába is görcsbe állt. A Garcz a templom előterében ragadt, senki nem tudta megmozdítani, rátapadt a cipője a kőpadlóra, onnan fényképezte a templomteret. A jobb mutatóujja szabályosan nagyjából félpercenként lenyomta a kioldógombot, mintha a szeme az üres templomot is elirigyelte volna a gyülekezettől, mert ember, a Hunya szerint, alig egy-kettő fordult meg misén, a prédikációt lassanként már csak az Atyaúristen hallgatta.
A Kapory a pünkösdi mise előtt, ha jól emlékszem, hétfőn azt mondta, hogy megfénylett az agya, de lehet, csak a fájdalomtól látott csillagokat. A szemeit morcolta, alig lehetett látni a pupilláját, amikor hozzám beszélt. A gyomormorgástól nem hallottam a saját hangomat, nyithattam akármilyen nagyra is a számat. Már nem emlékszem, hogy a szájáról olvastam-e le, vagy neki sikerült kínjában túlkiabálnia a saját gyomrát, de az volt az ötlete, hogy mise után mindenki egyesével nézzen bele a Garcz lencséjébe, figyelje, hogyan tükröződik benne az arca, jegyezze meg alaposan, amit benne lát, mondja tovább, akinek csak lehet, aztán ahogy terjed a pletyka a faluban, még aznap mindenki tudni fogja, kire hogyan kell emlékezni a Garcz fényképezője szerint. A polgármester úr úgy mondta, ez az egyetlen tükörkép, amit mindenkinek érdemes az agyába fotózni, majd előhívni a többiek fejében is.
Ünnepnap lévén engem is elengedtek misére a vasárnapi műszakból. A Hunyával, meg a Kaporyval hárman hívtuk templomba az ernyicseieket. Nem tudom, mennyire beszélt igazat korábban a Hunya a kiürült templomtérről, de az biztos, hogy a pünkösdi liturgián már voltak, akiknek az imapadok tetejére kellett ülni vagy állni.
A Garcz egyenes testtel állt az előtérben, egyedül a jobb mutatóujja mozgott, pislogni a bal szemével sem tudott, a fél arca teljesen fekete lett, benőtte a fényképezőváz. A miséből a Kapory miatt egy szót sem lehetett érteni, az orgonát is elnyelte a gyomorhangja, aztán ő sietett először a Garcz elé. Így is diktálja a szokás: mindenben első a polgármester, majd a tiszteletes, azután én, és jöhetnek a többiek.
A Kapory feje jó, ha öt centire volt a lencsétől, úgy félpercnyi bámulás után azt láttam, hogy hirtelen elrántja a fejét, majd két lépést tesz hátra. A padlót nézte, ezen önmagában nem csodálkozunk, épp akkorát mordult a gyomra, hogy, gondoltuk, az egész testét hátra lökte.
A Hunya megkerülte a Kaporyt, és szintén a padlóra meredt. Vízcseppek voltak ott, mire sorra kerültem, én is láttam, hogy a Garcz lencséje könnyezik. A bal szeme közben még mindig egykedvűen nézett az oltár irányába, se a szája, se semmije nem mozdult, a jobb mutatóujja is megmerevedett.
Néhányan próbálták letörölni maguknak a lencsét, de az olyan sírógörcsöt kapott, mintha a templom egereit akarná itatni. A Hunya magyarázata természetesen annyi volt, hogy a jobb szem már azt a kis tükörképet is irigyli tőlünk.
Alig látszódtam a lencsén, homályos emlékképem van magamról, ahogy mindenki másról a faluban. Maga sem fog sok mindenre emlékezni belőlem. Legföljebb a nagy számra.
Borítókép: Unsplash
