Tavaly ünnepelte tíz éves jubileumát a Hajdúböszörményi Írótábor. Az új évtizedbe lépve több változás történt, amely a visszatérők és az újonnan érkezők számára egyaránt izgalmassá tette az idei tábort. Először tanulhattak a résztvevők média és újságírást Vogyerák Anikótól és kritikaírást Juhász Tibortól, továbbá műhelyvezetést vállalt a korábbi évek rendszeres vendége, Kiss Tibor Noé. Kíváncsi voltam, hogyan hatott rájuk az első ízben kipróbált szerep újdonsága, milyen tapasztalatokat szereztek eddig. Mellettük Deres Kornéliát mint gyakorlott műhelyvezetőt kérdeztem a művészeti területek közötti átjárások fontosságáról és a szemináriumi munkáról.
KULTer.hu: Miként lettetek szemináriumvezetők az idei HÍR-en?
Vogyerák Anikó: Papp-Für Jancsi kért fel, akivel sok éve barátok vagyunk, és sokszor dolgoztunk együtt, Hajdúböszörményben korábban forgattam is az írótáborról. Az első COVID-hullám után − amikor egy picit fellélegezhettünk − jutott eszébe Jancsinak, hogy lehetne egy szeminárium, ahol a résztvevők médiáról és újságírásról tanulhatnak. Akkor megkérdezte, lenne-e kedvem ezt a szemináriumot vezetni.
Juhász Tibor: Úgy lettem szemináriumvezető, hogy igent mondtam Papp-Für János megtisztelő felkérésére. Egyébként meglehetősen ritkán írok kritikát, leszámítva a pozsonyi Új Szó újságírójaként végzett munkámat. 2019 végén és 2020 elején, összesen hét hónapon át vezettem a Pengét, Szlovákia egyetlen magyar nyelvű napilapjának rövidkritika-rovatát. Hetente, maximum hatezer karakterben írtam a kortárs irodalom friss megjelenéseiről. A munka szempontjából ez volt eddigi életem egyik legizgalmasabb időszaka, amelynek sajnos véget vetettek a járványügyi helyzet következtében kialakuló, mindmáig megoldatlan financiális nehézségek. Az elmúlt három évben viszont párhuzamosan négy folyóiratot szerkesztettem, szóval, ha szerzőként viszonylag ritkán is volt dolgom a bírálatokkal, szerkesztőként napi rendszerességgel foglalkoztam velük.
KULTer.hu: Kornélia, te több típusú műhelymunkában is kipróbáltad magad. Miben más a lírával foglalkozó Amper Műhely és a színházi szövegírással foglalkozó Rakpart3 mellett a hajdúböszörményi műhelyt vezetni?
Deres Kornélia: Az Amper Műhely – eleinte JAK Líraműhely néven – 2017 óta fut kisebb-nagyobb megszakításokkal, néhány hetente jöttünk össze. A Rakpart3 műhelyben más műhelyvezetőkkel (Ady Mária, Hodászi Ádám) együtt vettem részt, de ott is két-három hetente találkoztunk a Szkéné Színházban.
Nem véletlen tehát, hogy a HÍR kapcsán az egyik nagy különbség az időbeli koncentráltság, a másik a csoportdinamika.
Amikor itt vagyunk Hajdúböszörményben, három-négy napunk van arra, hogy az aktuális csapat megismerkedjen és kialakuljon valamiféle közös alaphang. Nagyon változó a csoportösszetétel: van, aki középiskolás, mások valamivel idősebbek; van, aki az első verseit hozza ide, és vannak olyanok, akik már számos líraműhelyt tudnak maguk mögött, sőt már publikáltak is. Van, aki még nem olvasott kortárs szépirodalmat; aki tudatosan figyeli a folyóiratokat és a friss versesköteteket; és van, aki a műhely után kezd el ismerkedni a tereppel. Muszáj ezeket felmérni az elején, hogy megfelelően lehessen kezelni a különbségeket.
A napi három-négy óra, amit a szövegekre szánunk, nagyon fókuszált munka,
utána viszont nem megyünk „haza”, ez az energia itt marad velünk a táborban. Tehát: koncentráltság, intenzitás, dinamizmus, jókedv és a délutáni-esti chill.
KULTer.hu: Noé, te először vezetsz prózaszemináriumot Hajdúböszörményben. Milyen tapasztalat, mik a benyomásaid?
Kiss Tibor Noé: Kicsit megfiatalít. Számomra izgalmas, hogy egy olyan korosztállyal találkozom ezekben a napokban, akikkel egyébként ritkán kerülök kapcsolatba.
A folyamat szerintem kétirányú: egy írótábor a kölcsönös tanulás és egymásra figyelés időszaka.
Aminek nagyon örültem, hogy a csoportomba került fiatalok nemcsak tehetségesek voltak, hanem kifejezetten jó szellemiségűek is, a végére nagyon összekovácsolódtunk. Ezt utolsó este meg is ünnepeltük a főtéren.
KULTer.hu: Kiknek szólhat a média-újságírás szeminárium?
V. A.: Az újságírást nyilván nem lehet megtanítani szűk egy hét alatt, de azt talán igen, hogyan válhatunk tudatos médiafogyasztóvá. Azt hiszem, az utóbbi mindenkit érinthet. Emellett praktikákat, ötleteket, tippeket kaptak a résztvevők egy interjú vagy tudósítás elkészítéséhez. Arról is beszélgettünk, milyen a televíziózás és rádiózás világa, milyen módszerekkel dolgoznak, hogyan néz ki egy szerkesztőség. A foglalkozásunk végére összeraktunk egy rádióadást, amit bemutattunk a többieknek.
KULTer.hu: Miben más kritika-, mint líraszemináriumot vezetni?
J. T.: Amikor két évvel ezelőtt líraszemináriumot vezettem a táborban, azt hiszem, tizenöt résztvevővel dolgoztam, most pedig hatvanöttel. Akkor műhelyfoglalkozást folytattam, azaz közösen beszéltük meg és szerkesztettük a jelentkezők szövegeit.
Ezúttal interaktív előadásokat tartottam, igyekeztem megszólítani, bevonni a hallgatóságot,
kialakítani egy olyan keretrendszert, amely lehetővé teszi számunkra a tábor alatti közös gondolkodást. Beszélgettünk a kritika történetéről, arról, hogy ez a szó nem feltétlenül csak értékelő írásművekre utal. Hosszan elidőztünk az olyan kérdéseknél, hogy miként érdemes nekiállni egy kritika megírásának, illetve, hogy milyen megfontolásokra ügyelve lehet kialakítani hiteles kritikusi pozíciót. Vendégeket is fogadtunk, az utolsó előtti napon a szépíróként is ismert Antal Balázs avatott be kritikusi műhelytitkaiba, a szeminárium záróalkalmán pedig az első Bodor Béla-díjas kritikus, Lengyel Imre Zsolt beszélt többek között arról is, hogy meglátása szerint mi a kritika funkciója.
KULTer.hu: Mitől különleges Hajdúböszörményben tanítani és tanulni?
D. K.: Magamban egyfajta generációs jótéteménynek is nevezem azt, ahogyan a középiskolás és egyetemista, fiatal felnőtt korosztály találkozik itt. Nagyon pozitív, hogy aki középiskolásként kezdte Hajdúböszörményt, utána gyakran visszajár, és a meglátásaival segít a fiatalabbaknak vagy akár idősebbeknek, akik most kezdték a (vers)írást.
Fontos megélni, milyen az, amikor a kortársaid vagy öt-tíz évvel idősebbek is adnak visszajelzést a verseidre.
Én ezt tudatosan igyekszem elősegíteni a műhelyeken. Ez a támogató találkozás a fiatalabb korosztályok között különleges sajátossága a HÍR-nek. Kiemeli a többi írószervezet vagy egyéb irodalmi kör által szervezett táborok közül, ahol vagy más a korosztályi összetétel, vagy nem ennyire élő a kapcsolat a generációk között.
K. T. N.: Tavaly a FISZ-táborban harminc év körüli fiatalok szövegeivel dolgoztam, sokan közülük már rendszeresen publikáltak. Itt, Hajdúböszörményben gimnazisták is voltak a csoportomban, de a legidősebb diákom is csak 24 éves volt. Ez nagy kontrasztnak tűnik, de a szövegek kapcsán általában hasonló problémák (túl sok jelző, túl sok kimondás, túl sok sejtetés) merültek föl itt is, ott is – ugyanakkor mindkét helyen találkoztam olyan tehetségekkel, akikről még hallani fogunk.
Amiben a HÍR más: kicsit olyan, mint egy ifjúsági tábor. Bennem emiatt nosztalgikus érzéseket keltett.
Miközben a szövegekről beszélgettünk, azt vettem észre magamon, hogy a saját gondolataim és elképzeléseim is tisztultak, egyre pontosabban tudtam megfogalmazni a benyomásaimat. Ez a diákokkal való együtt gondolkodás, kommunikáció eredménye. Van valami azonban, ami számomra még ennél is fontosabb. Amennyire meg tudom ítélni, ez a generáció hihetetlenül nyitott és érzékeny olyan kérdésekre és problémákra, amelyekről az én kamaszkoromban (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján) még csak beszélni sem lehetett. Éreztük, hogy egy csomó dolog nem stimmel bennünk, körülöttünk, de fogalmunk sem volt arról, mit lehet ezzel kezdeni.
Irigylem, és legbelül kicsit csodálom a mai kamaszok nyitottságát, empátiáját.
Azt az érzéket, ahogy megpróbálnak (sokszor a felnőttek megkerülésével) létrehozni egymás között olyan viszonyokat, amelyekben mindannyian egyenrangúak.
KULTer.hu: Mit tanácsolnátok azoknak a fiataloknak, akik szeretnének a média vagy az irodalom területén elhelyezkedni?
V. A.: Azt gondolom, a média-újságírás szeminárium mindenkinek érdekes lehet, aki még nem biztos, hogy tudja, milyen irányba menjen tovább, csak maga az írás érdekli. Ez egy jó alkalom lehet, hogy eldöntsék, a kritika, a költészet vagy a prózaírás érdekli őket, netán az újságírói világ izgalmas számukra. Utóbbi esetben érdemes lehet akár kommunikációs iskolába elmenni, vagy egy szerkesztőséghez gyakornoknak.
Legyenek alázatosak, legyenek kíváncsiak, érdekelje őket a világ, hiszen mindig van olyan téma, amivel érdemes foglalkozni.
És legyenek korrektek. Ha ezek megvannak, akkor minden adott, hogy a médiában dolgozzanak.
J. T.: Olvassanak nagyon sokat, szépirodalmat és értekező szövegeket egyaránt, lassan, türelmesen.
Ne a közeg, hanem a szövegekkel való állandó foglalkozás alakítsa ki világ- és önértelmező reflexeiket.
Azt hiszem, az irodalmi intézményrendszer jelenlegi állapota nem teszi lehetővé, hogy a résztvevői stabil egzisztenciára tegyenek szert. Így annak, aki szeretne elhelyezkedni benne, jó szívvel csak annyit mondhatok, hogy a több lábon állásnak ideig-óráig megvannak a maga előnyei. Ami engem illet, meghatározó élményekkel gazdagodtam az idáig vezető úton, de azt is hozzá kell tennem, hogy én kifejezetten kedvelem a lehetetlen feladatokat.
K. T. N.: Próbáljanak szerkesztői vagy írói szemmel olvasni szépirodalmat. Talán kevésbé fogják élvezni a szövegeket, de így sokat tanulhatnak belőlük.
Legyenek türelmesek, legyenek kitartók, bírják jól az egyedüllétet, viseljék jól a kudarcokat.
Egy próza létrehozása – főleg, ha regényről beszélünk – rengeteg bolyongással, tévedéssel, lassan és nehezen korrigálható rossz döntéssel, feleslegesnek tűnő munkával jár. Mindezt el kell tudni viselni, anélkül, hogy az ember feladná.
D. K.: Találjanak maguknak támogató közösséget, akik inspirálják őket, akikkel sok projektet (alkotói kört, folyóiratot stb.) elkezdhetnek. Az írás hosszú távon könnyen befordít, ráadásul a kortárs magyar irodalmi dinamika a közeg levegőtlensége és a – más nyelvekhez képest – szűk olvasóréteg miatt könnyen beleszalad a frusztráció, nyomasztás köreibe. És éppen ezért szerencsés szellemileg és akár gyakorlat szempontjából is nyitni más művészeti területek felé, hiszen a vizuális művészetek, performansz, zene, színház, film kortárs gyakorlatai mind nagyon felszabadító hatással lehetnek arra nézve, hogyan képzelem el magam a kortárs művészeti térben, és miként tágíthatóak, lazíthatóak a határok.
A cél végső soron mégis az autentikus létezés lenne.
Érdemes a nemzetközi példákra is figyelni, sokkal szélesebb ugyanis az izgalmas művészeti gyakorlatok köre, mint ami adott esetben magyarul eléri a hazai közönséget. Érdemes hosszú távra berendezkedni, gyakorolni az elengedést és a Dale Cooper-i mosolyt.
KULTer.hu: Mi az eddigi kedvenc olvasmányotok idén?
V. A.: Papp-Für János hipnagógiája az egyik, amit meg kell jegyeznem. De ahogy mondtam, a szakmám miatt a látókörömnek szélesnek kell lennie. Most például van egy rádióműsorom, ami biztonságpolitikával foglalkozik. Kezembe került a Tarjányi Péter–Dosek Rita szerzőpáros egyik könyve, A balkán angyalai. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy értsem a bennünket körülvevő világot.
J. T.: Kutatóként most épp a ’60-as, ’70-es évek prózairodalma érdekel, azonfelül is olyan szövegek, amelyek valamilyen oknál fogva kívül esnek a kánonon. Most leginkább Császár István és Bólya Péter novellisztikája.
K. T. N.: Csak egyet emelek ki, amelyhez történetesen fülszöveget is írtam: Borda Réka Égig érő csalán című könyvét. Réka költőként vált ismertté, ez a könyve viszont egy rövid történetszilánkokból felépített regény. Érezni benne a költőt, ráadásul van egy olyan erénye, ami a fiatal irodalomból számomra nagyon hiányzik – Hajdúböszörményben is hiányzott:
brutálisan erős, naturalista, szürreális leírásokkal dolgozik.
D. K.: Elsőre a kitartó olvasmány kategóriát hozom: hónapok óta olvasom (újra) Frank Herbert Dűnéjét, mindenképpen érdekes utazás ez a hatalmi logika világába és a mítoszok irányába. A másik pedig a lelkesedés kategóriája: most szerkesztettük Pollágh Péter következő verseskötetét, amire tizenkét éve várunk, hamarosan megjelenik. Régi voltam lesz a címe: erős, magával ragadó anyag, sok otthonossággal, felengedéssel és kinccsel.
A fotókat Kovács Gábor/Gabeszfoto Photography készítette.
A borítófotón szereplő képek forrása a Facebook és az Olvass bele.
