Hiánypótló kiadvány került a magyar könyvpiacra. Az Egyem a szíved a XX. század első harmadának gótikus német irodalmából válogat meghatározó novellákat, amelyek nem jelentek meg korábban magyar nyelven.
Az antológiába került szerzők nagy része ismeretlen lehet a szélesebb magyar olvasóközönség számára, éppen ezért nagy szükség lett volna a novellák kulturális hátterének, keletkezésük kontextusának ismertetésére. A kiadvány azonban sem elő-, sem utószót nem kapott, mindössze az alkotói életrajzokat tartalmazza. Angol nyelven keletkezett klasszikus és kortárs rémtörténetekből számtalan kötetet összeállítottak már: brit, amerikai, skót, walesi, ír szerzők novellái magyar nyelven is rendszeresen megjelennek. Az ritkábban fordul elő, hogy más nemzetek szerzői is bekerülnek ezekbe a kötetekbe, és olyankor is az angol nyelven alkotók maradnak többségben. Nagyon örvendetes volna, ha a német nyelvű irodalom rémpanoptikumát más, az Egyem a szívedhez hasonló színvonalon összeállított, például francia vagy orosz anyanyelvű válogatások követnék.
Látszik tehát, mit is jelent pontosan az, hogy jelen kiadvány hiánypótló mű, amelynek összeállításához a Károli Gáspár Református Egyetem kutatási finanszírozására volt szükség.
Szerzői között alig akad ismertebb név, és őket sem feltétlenül a gótikus irodalomhoz kötjük.
A II. világháború előtt sem mindegyiküket mutatták be a magyar közönségnek, a háború után pedig legfeljebb elvétve adták ki műveiket. Összefügg mindez azzal, ahogyan a szocialista időszak kultúraszervezői viszonyultak a populáris műfajokban született alkotásokhoz: ritkán vették őket komolyan, még ritkábban szenteltek nekik alapos tanulmányokat; egyenesen károsnak, de legalábbis fölöslegesnek tekintették őket.
Az Egyem a szíved novellái számos ponton párhuzamot mutatnak a XIX. századi és XX. század eleji angolszász rémtörténetek világával, de természetesen megvannak a maguk sajátosságai. Alkalmazzák a hübriszt elkövető őrült tudós kliséjét Mary Shelley figurája nyomán (Ludwig Heinz Goebel: Nicodemus Erwin von Prettin cipőgyűjteménye), vagy az elevenen eltemettetés toposzát, amely Edgar Allan Poe novelláinak jellegzetes eleme (Paul Busson: Menthetetlenül). A történetek terei szintén tipikusan gótikusak: a mocsár, a pince, a boncterem, az erdei kastély vagy kunyhó, a határterületnek számító tenger, vagy éppen az a hely, amelynek a legbiztonságosabbnak kellene lennie, az ember saját otthona.
A gótikus irodalomban jellegzetesen megjelenik a határáthágás, amely a térképzés által válik érzékelhetővé. A mocsár egyfelől veszélyes érintkezési pont a szárazföld és a víz között, másfelől egy falu határában található. Ugyanígy a civilizáció határán kívül eső terület az erdő, amelyben a köznapi ember könnyen utat téveszt, szabályait nem tudja kiismerni, uralni pedig még kevésbé képes. A pince a sír és/vagy a pokol metaforájaként szerepel, míg a boncterem a halállal teremt kapcsolatot. A legellentmondásosabb és legijesztőbb mégis az otthon mint gótikus tér.
Ha a saját területre is beléphet az idegen, akkor valóban minden elbizonytalanodott.
Nemcsak a magánéletet fenyegetik határáthágások, hanem a közösségi élet biztonságát is. Meghódított vagy megszállt területek más nyelven beszélő, más kultúrával bíró lakossága egyfelől alárendelt helyzetbe kerül, másfelől viszont potenciális veszélyforrássá válik, akár francia arisztokratáról (Ernst Scupin: A Valnoir kastély), akár lengyel parasztról van szó (Karl Hans Strobl: Az augustówi erdő). Bodo Wildberg Kígyóbőr? című novellája kiválóan mutatja be, milyen hiedelmek, vágyak és szorongások kapcsolódtak a XX. század első harmadában a Távol-Kelethez: az ott született ember ezek szerint tanulékony és képes átvenni az európai mintát (ami elvárás is vele szemben). Ezzel együtt veszélyes, de el lehet pusztítani, testének egy darabját pedig akár morbid módon birtokolni.
Közben az európai sem tudja kivonni magát a távol-keleti hatása alól: ő is kiszolgáltatottá válik.
Bodo Wildberg Kicserélve című novellájának német bárója például egy kubai spanyol zsidóval cserél mágikus módon helyet. A saját és az idegen kultúra között elkerülhetetlenül feszültség képződik, a nyomasztó hatás pedig nem marad el.
Karl Hans Strobl A sellő, Georg Heym A hajó, Martin Luserke A spoeksandi farkas, Hans Watzlik Farkasnépség vagy Süvöltő mocsár című novellái a kiközösítés motívumát járják körbe. Csupa határhelyzetben levő főszereplőről beszélünk: olyan figurákról, akik sem egészen idegennek, sem egészen ismerősnek nem nevezhetők, ezért tekinti őket a közösség okkal vagy ok nélkül veszélyesnek, elpusztítandónak. A sellő emberszerű lényének a közösség szerint kevertsége miatt rosszabb sors jár, mint az állatnak. A hajóban a pestis allegorikus alakja kel életre, A spoeksandi farkasban a kitaszított ember alakul állattá.
Különösen nyomasztó a Farkasnépség világa, amelyben amiatt kényszerül farkassá válni a főszereplő, mert a közösség nem fogadja be.
Minden bűnre képesnek tartják, miközben nem ő, hanem a közösség egyik megbecsült tagja gyilkol a környéken. Hasonló eset történik a Süvöltő mocsárban: mivel mindazok gyanúsak, akik kapcsolatban állnak a halállal, a sintért kiveti magából a közösség, ő pedig bosszúból valóban egy szörnyeteg segítőjévé válik.
A halálról való gondolkodás megkerülhetetlennek bizonyul.
Az Én című novella főszereplő-elbeszélője a tevékenységét élvező halál, míg A spoeksandi farkas egyik tanulsága, hogy a halott, még ha szerette is az élőt, mindenképpen veszélyes, hiszen visszatérve magával viheti az élőt a túlvilágra. Ugyanakkor a halál biztonságot is jelent: Paul Busson Tormento ékkövei című írásának haldoklója már minden titkát elmondhatja, hiszen többé semmit sem kockáztat. Az okkultizmus és a spiritizmus is rajta hagyták a nyomukat a szövegeken, nem maradhatott ki a lélekvándorlás motívuma sem. A Richard von Schaukal nevéhez fűződő Halálból halálba főszereplőjét két életen kísérhetjük végig, Hans Watzlik Farkasnépség című novellájának egyik szereplőjének lelke tudatosan választ halála után új testet, a Josef Franz Sock által írt félig-meddig parodisztikus Anita Bakara esetében pedig egy spiritiszta szeánszon kel önálló életre a megidézett lélek.
Érdekes megfigyelni a korszak vámpírtörténeteit, amelyek még az előtt keletkeztek, hogy Stoker Drakulájának elemei kötelező érvényűvé váltak volna, ezért sokkal nagyobb változatosságot mutat a vérszívó lény karakterisztikája (például az Odüsszeiából ismert módon állattá változtatja a férfiakat, vagy éppen arra kell neki az áldozat vére, hogy megírhassa emlékeit, és nyomot hagyjon a világban).
A vámpír jól sikerült kritikája a korabeli német társadalomnak:
Leonard Stein novellájában a minden tekintetben kifogástalan (testileg vonzó, stabil helyzetű, érzelmeit józanul koordináló) német férfit megtalálja egy vele mindenben ellentétes nőnemű vámpír, és a vérével együtt nemcsak az életerejét, hanem szó szerint a társadalmi pozícióját is elveszi tőle. Mintegy helyet cserélnek tehát, ezt pedig a környezetük szinte minden tagja magától értetődőnek tekinti. Így lehet a fantasztikum nyelvén elmondani, milyen kevésen múlik, hogyan ítéli meg a közösség az egyént.
Az Egyem a szíved novellái a társadalomban nagyon is létező, jórészt kimondatlan és kimondhatatlan problémákat fogalmaznak meg. Ilyen a nemi erőszak, a szexuális orientáció kérdése, valamint a csecsemőhalál feldolgozhatatlansága.
Ott húzódik a szövegekben az aktuális társadalmi normák szerint élő ember félelme az azoktól eltérőtől
(hogy az „abnormális” őt is magához hasoníthatja). Ezt éli át a Kicserélve német bárója, akinek egy gyarmatokról jött spanyol zsidó a doppelgängere; vagy Az augustówi erdő katonái, akiket a lengyel parasztok tudtukon kívül kannibalizmusra vesznek rá. Találunk példát ellentétes nézőpontra, kiszolgáltatott helyzetekre is. Gondolhatunk A sellő pusztulásra ítélt keveréklényére vagy a Farkasnépség ok nélkül kiközösített, majd bűnössé váló főszereplőjére. Ezzel ellentétben Georg Britting Testvérgyilkosság a holtvízben című szövegében semmi természetfeletti nincs, csak a hétköznapi, de annál hátborzongatóbb emberi gonoszság.
Általában véve látszik, hogy több szerző ismerte Freud írásait,
illetve személyesen őt magát is: gyakran használnak szimbólumokat, amelyek vágyak vagy szorongások álmokra jellemző jeleiként tűnnek fel. Gustav Meyrink Dr. Cinderella növényei, Paul Ernst Iszonyat vagy A. de Nora A pinceboszorkány című írásai például realisztikus elemeket kapcsolnak össze irracionális eszközökkel. Egy élettelen tárgy változik csonka vagy aránytalan, de tagadhatatlanul élő testté, és az eleven ember jelképes vagy szó szerinti sírjává is lehet. Az is jellemző ezekre a szövegekre, hogy az emberi test határait erőszakosan, akár tabusértő módon megnyitó események (kivégzés, emberevés) az elbeszélőhöz képest mélyebben fekvő térben (szakadékban, pincében) történnek, ezáltal pedig az ő tudattalanjaként is értelmezhetőek.
Egész novellaciklust szentelt a szerkesztő a doppelgänger-jelenségeknek,
amelyek arra kényszerítik az embert, hogy újra meg újra rákérdezzen, hol húzódnak önmaga határai. A novellák szerzői egyébként is tudatosan használják az unheimlich fogalmát (kísérteties és hátborzongató, hétköznapisága ellenére egyáltalán nem helyénvaló dolog vagy személy), a doppelgänger-történetekben szereplő hasonmások azonban különös erővel képviselik ezt a jelenséget. Heinrich Noeren Vámpír. Igaz történet című novellája a német gótikus irodalom nagy klasszikusa, E. T. A. Hoffmann Homokembere előtt tiszteleg oly módon, hogy felidézi annak egyik alapmotívumát, az ember és a bábu, az élő és az élettelen felcserélhetőségét, de egyúttal meg is fordítja azt.
A báburól kiderül, hogy élő ember, viszont jelen esetben sem lehet a figurát büntetlenül figyelni.
Változatlan a helyszín is: a bérelt szoba csak ideiglenesen birtokolt tér, amelynek veszélyes megnyitni a határát (az ablakát), mert az embernek kísérteties látványban lesz része (láthatóvá válik a félig embernek, félig tárgynak tűnő alak egy szemközti ablakban). A motívum ovidiusi értelmezése a Narcissus-történethez hasonló konklúzióhoz vezet: a szemközti ablak metaforikus tükörré válik, a főszereplő voltaképpen önmaga kivetülésébe lesz szerelmes, és az alakmás elveszi az életerejét.
Ahogy már utaltam rá, a kötetben szereplő novellák motivikus ciklusokba szerveződnek (doppelgängerekről, vámpírokról, vérfarkasokról, tengeri utakról stb. szóló történetek). Bár vannak átfedések a témák között, az alapelv egyértelműen azonosítható, és ez az elrendezés az értelmezést is megkönnyíti. Az utolsó ciklus az egyetlen kivétel, de ennek is megvan a maga létjogosultsága: jól sikerült paródiák alkotják, amelyek bebizonyítják, hogy ijesztő motívumokkal vidáman is lehet játszani.
Ezek a szövegek rávilágítanak arra, hogy a gótikus látásmód a maga hátborzongató módján mégiscsak a karneváli hagyomány folytatója,
a karneváli közeg pedig a testhatárok megnyitását, a test furcsaságait a komikum eszközeként tudja kezelni. Adott esetben „csak” a szóhasználaton múlik, hogy egy jelenséget ijesztőként vagy mulatságosként ábrázolnak. Wilhelm Klotz A vörös tó című novellájának főszereplője emberi testekkel etetett halakkal táplálkozik, ez egyfelől zsarnokságát és tiltott kedvtelések iránti vágyát hangsúlyozza, másfelől viszont kiszolgáltatottá és kinevethetővé teszi. Egyes szövegekben a határáthágást nem tűrő, mindent megmagyarázni, szabályozni, racionalizálni kívánó társadalmi mechanizmusok válnak nevetségessé.
Az, ahogyan a novellák elrendezésének határozott koncepciója egymással is kapcsolatba lépteti a szövegeket, és olyan összefüggésekre mutat rá, amelyeket a megírás idejében sem biztos, hogy észrevettek, figyelemre érdemes. A novellák gyakran hatásvadász stílusa, ódivatú szóhasználata és mondatfűzése a mai olvasó számára már talán nehezebben befogadható, mindazonáltal
a fordítók nagyszerű munkát végeztek − nem egy szövegen többen is dolgoztak.
Az elő- és utószó hiányának problémáját már említettem. A kötet a novellákon kívül csak a szerzők életrajzát tartalmazza, bennük a novellák megjelenésének évszámával. Hasznos lett volna, ha ezeket az évszámokat közvetlenül a novellák után is feltüntetik. Megjegyzendő az is, hogy nem minden szerzőnek ismert az életrajza, számos név viselőjéről semmit sem tudunk. Álnevek is lehettek, amelyeknek a használója soha nem leplezte le magát.
Ezzel összefüggésben állhat, hogy a harminc szerző között összesen csak két nő található.
Mégiscsak meglepő ez az aránytalanság, mert a korban már egyre többen publikálhattak, és könnyebben kaphattak lehetőséget a populáris műfajokban alkotásra. Olykor tudatosan választották éppen a rémtörténetet, mivel a határáthágásokat működtető szövegek által színre vihetővé váltak a saját tapasztalatok, vágyak, szorongások. A világirodalom számos női alkotója választott magának férfi álnevet, jogosan apellálva arra, hogy így több olvasóhoz juthat el a művük. Ha tehát feltételezzük, hogy az életrajz nélküli szerzők nevei valójában álnevek – amit megfelelő háttérinformáció hiányában nem lehet biztosan állítani −, akár elképzelhető az is, hogy nem egy közülük női szerzőt takar.
A cikluscímek többségükben jól eltaláltak, bár akad közöttük olyan, amelyik eredménytelenül próbál szellemes lenni.
Suba Eszter illusztrációi is színvonalasak, nem mehetünk el azonban szó nélkül éppen a legfontosabb, a borító sikerületlensége mellett. A szerkesztők A koporsó című műhöz készült kép mellett döntöttek (ez került a Hans Bethge-novellát követő oldalra is, tehát kétszer szerepel), ami a hozzá tartozó szöveg nélkül sajnos kevéssé válik jelentésessé, de egyébként is vannak sokkal jobban sikerült illusztrációk az antológiában. A kötetcím sem javít a hatáson, hiszen inkább egy kizárólag paródiákból álló antológiához illene, semmint az alcímben ígért „rémpanoptikum”-hoz. Márpedig éppen az alcím segítene abban, hogy az egyébként változatos szövegekből, gondos munkával összeállított kötet megtalálja a célközönségét, illetve hogy a célközönség megtalálja a kötetet.
Egyem a szíved – Kalandozások a német nyelvű irodalom rémpanoptikumában, szerk. Fülöp József, ford. Balla Csenge, Fekete Attila, Fülöp József, Jacsó Bernadett, Jaksics Réka, Jókuti Luca, Magyar Bálint, Mármarosi Liza, Márton Ágnes, Nagy Erika, Nagy Vivienn, Osztotics Anett, Ozsvár Attila, Pallós Áron, Patarcsits Mónika, Preku Evelin, Répa Anita, Sipiczki Fanni, Szíjártó Hajnalka, Szilvási Csenge, Napkút, Budapest, 2022.
Az illusztrációkat Suba Eszter készítette.
