Fehér Renátó legújabb kötetét a kísérletezés jellemzi: a nyelv limitációinak, a közölhetetlenségnek a tapasztalatát, a hangadás korlátait próbálja megragadni. Verseinek visszatérő témája a traumafeldolgozás, melyet beszédzavarok színrevitelével, napjaink szikár valóságának kontextusában ábrázol. A Torkolatcsönd formabontó alkotásai a terhelt szavak mögött az igazságot, a túlharsogó világban a csöndet keresik.
„Jöjjenek / a raccsoló dadogók / az afáziás hadarók / & a tikkelő jelelők” – olvasható a kötet első, cím nélküli versében. A pozíciója révén kitüntetett szerepbe kerülő szöveg egyfajta enumeráció-funkciót tölt be azáltal, hogy a felsorolás a verseskötet egyik fő problematikájára, a beszéd zavaraira reflektál. Komplex nyitóversről van szó, azonban a formabontó szerzői fotó és a Mészöly Miklóstól származó mottó („Tölcsérzsivaj van”) is kiemelt jelentőségű a kötet értelmezési horizontjának megteremtésében.
A könyvet kinyitva először a szerzőportrét pillanthatjuk meg, egy általános iskolai tanulmányok kezdetekor készített fotót, amelyen Fehér éppen az első ábécéskönyvét tartja a kezében.
Ezáltal felmerülhet az intézményesített nyelvelsajátítás, nyelvbirtoklás, nyelvkontrollálás kérdése is.
Mindezen dilemmák asszociálásával szorosabbra fűződik a szöveg és portré viszonya, utóbbi az enumerációhoz is könnyen társítható, annak egy soraként válik olvashatóvá. Másrészt a portré az Írottkő című záróvers felől is (újra)értelmezhető, amelyben a lírai én egy Renátó nevű gyermekét sirató édesanya pozícióját veszi fel, miközben a szavak elégtelenségére és a hallgatás súlyára reflektál: „és kimondhatatlan a fordítottja / kővé válhatnék csak szóvá nem tudok”.
Az a gesztus, hogy a szerző gyermekkori képet választott egy friss fotó helyett, előrevetíti a kötetkompozícióban fellelhető tudatosságot, utalhat költészetének fő témájára, emellett arra is rámutathat, hogy lírai hangját nem beérkezett költőként, hanem az írástanulás előtti életszakaszban láttatja.
Az írás birtokbavétele ugyanakkor nemcsak a kifejezés szabadságát jelenti, hanem határokat is teremt.
A társadalmi-kulturális korlátozásokat tematizáló Rossz kezekbe kerül című szöveg felülírja a hagyományos verseskötetekről és alkotásokról létező prekoncepcióinkat azáltal, hogy a vers csak elolvasható, felolvasása viszont számos jelentésrétegétől fosztaná meg. A cím alatt ugyanis egy spirálfüzet lapjáról készített fekete-fehér kép található, rajta a bal kézzel írt „leszoktattak arról, hogy bal kézzel írjak verset” mondattal.
Az írás nem bizonyul tökéletesen alkalmas eszköznek sem a kimondott szó lejegyzésére, sem a gondolatok reprezentációjára. A szerző több versében körüljárja azt a kérdést, hogy a nyelv különböző – akár roncsolt – változatait vagy magát a csendet – mint a mottóban is szereplő „tölcsérzsivajban” lévő „torkolatcsöndet” – milyen mértékben és hogyan képes színre vinni egy írott szöveg.
A diszfunkcionális nyelvhasználat kontextusában a csend hiányjelenségként tűnik fel
(„…hisz a csönd csak a hallás származéka / a zaj hiánya” – Philtrum VII), ebből adódóan pedig gyakran ábrázolhatatlannak és megragadhatatlannak bizonyul. A csend és a zaj, az elhallgatás és a beszéd egymást váltó-kiegészítő viszonyához hasonlatosan bizonyos jelenségek pedig éppen a leírásuk által szűnnek meg: „ha kiírom, szóköz, nincs”, „ha kiírom, összetett szó, nincs” (Vers).
A Torkolatcsönd azonban képes áthágni a nyelvhasználathoz és íráshoz kötődő konvenciókat, bátorsága pedig egyik legnagyobb erényének bizonyul. Ezt olykor a szavak végének elhagyásával („A fájd. A küszk. A sajg. A rázk.” – Nyálkövek), máskor a tudatos helyen történő elválasztásukkal („félbe- / szakad” – Hikikomori) vagy az ékezetek hiánya által teszi meg („inszomnia es aluszekonysag klausztrofobia es manias szakasz szur a bordakoz” – burján).
Előfordul, hogy a meghökkentő képek groteszk játékossággal vegyülnek,
például a (leirat helyett) című szövegben: „koporsódra évszámok nem kerültek / nem maradt belőled föltárcsázható”. Hasonló jelenség figyelhető meg a Logopédia című cikluscímadó darabban, amelyben a fejlődési rendellenességek neve helyeződik fókuszba: „ta-lán jut egy ü-reg fel-aj-zott ki-sebb er-de-i va-dak-nak / far-kas-to-rok és nyúl-száj-köly-kök-nek…” A szótagokra bontás nemcsak a logopédia beszédkorrekciós gyakorlatait idézheti fel, hanem az intézményesített írás- és olvasástanítás kezdeteire is utalhat, ezzel is kapcsolódva a kötet egyik megközelítési lehetőségéhez. Emellett a szótagolási eljárás többletjelentést kap azáltal, hogy egy üres kottára, az alcímben jelölt módon egyfajta palimpszesztként íródik.
A hang lejegyzésének speciális formája valósul meg itt:
a beszédritmus és a kottaforma hangsúlyosan megidézi a verszene jelentésteremtő funkcióját, a nyelv, a költészet zeneiségére a rímelésen túlmutatva reflektál.
A torzított nyelvi formák alkalmazása a kötetben gyakran összekapcsolódik a trauma és a gyász tematikájával. Amikor a szenvtelen, naturalista ábrázolásmód mellett dönt a szerző („hogy végül puffadás odatűző nap / vagy eleve betegség idézte elő / a hullamerev zuhanást a hintáról”), akkor sem képes teljesen érzéketlen és objektív maradni.
A külső, tárgyilagos nézőpont tarthatatlanságát a lírai én bevonódása jelzi:
először a „zsibbasztó artikuláció” és a „berekedő intonálás” jelentkezik, ezután „maradtak végül ők is mint mi / szóra bírhatatlanok” (Papagáj). Egyre töredezettebbé és roncsoltabbá válik a nyelv a tatárszentgyörgyi gyilkosság tragédiáját feldolgozó [ki-be-tűz-he-tet-len] című szövegben, amelyhez a szerző két szöveget – egy helyrajzi beszámolót és egy, a történtekről szóló tárgyilagos tudósítást – dolgozott egymásba. Ezek egyre inkább átíródnak („Az apa és az ötéves kisfiú [jav.: gyerek]”), a köztük lévő határok elmosódnak, míg végül a szavak nem bizonyulnak megfelelőnek, elegendőnek a leírásra, csak a trauma kifejezhetetlensége marad: „az apa és az ötéves kisfiú, [kibetűzhetetlen] azonnal [kibetűzhetetlen].”
A szerző nem riad vissza a korábbi verseire való reflektálástól, azok felhasználásától, újraírásától sem. Variálás és kiegészítés jelenik meg az első, FÜLKEBONTÁS című ciklusban is, amelynek címe már önmagában utal a dekonstrukcióra. Az ebben a részben olvasható (leggyakrabban tárcsázott szám) című versnek az utána következő (fülkebontás) tulajdonképpen egy átírt, tömörített változata. Az alkotásokat intra- és intertextusok szövik át, különösen jellemző ez a középső, LOGOPÉDIA című ciklusra. Bár a későbbiekben Pilinszky és Térey, egy kisebb részletben pedig Babits költészetét is megidézi Fehér,
költői hangja a kötet végéig egyedi és jól beazonosítható marad.
A tömörség és a végsőkig történő redukálás miatt („Eleget mondani a / legnehezebb [Húzd!]” – Hikikomori) minden egyes szó jelentéssel (túl)terhelt, mintha a versbeszélő többet akarna elmondani annál, amennyit a nyelv enged, mint amit a nyelvvel önmagában ki lehet fejezni. Ezért van, hogy piktogramokat használ, vagy különböző idegen nyelvekre vált át. Mindez nem könnyíti meg a kötetkompozíció és a szövegek értelmezését, melyek az olvasás, az írás és a beszéd kapcsolatát, minden lebontási kísérlet ellenére tehát magát a nyelvet tematizálják. Azonban a szokatlan portréválasztás, a kotta beemelése, a kézzel írt elemek egyfajta játékosságot és kísérletezést csempésznek a kötetbe azáltal, hogy megtörik a tipográfiai normát.
Szintén izgalmas lehetőségeket rejt az elolvasás-felolvasás kettőssége: egyes versek, mint a Siri és Alexa hangját is bevonó Philtrum VIII interpretációs lehetőségeit bővíti a hangzóvá tétel, de a Torkolatcsönd felolvashatatlan, inkább csak képként funkcionáló darabokat (MINDEN RENDBEN. WALDSEE.), vagy a körülírás körülményessége nélkül nehezen megragadható szövegeket is tartalmaz, ilyen a számos kitakarást tartalmazó Rabszolgakórus. Emiatt nem beszélhetünk könnyed játékról:
az olvasó kihívott félnek tekinthető, akinek meg kell küzdenie azért, hogy egyenrangú partnerré válhasson.
A nyelvi megformáltsága és témaválasztása miatt is figyelemre méltó kötet távolságtartónak bizonyul az olvasójával szemben. Nehezen befogadható olvasmány, feltárása olyan küzdelmet jelent, melynél az eredmény a szövegekkel való egyre tisztább párbeszéd kiépülésében mérhető, hiszen „nem a csöndben van otthon a költő” (Philtrum VII). Fehér Renátó a megfelelően válogatott és mértékkel kimondott szavak mesterének bizonyul. Többszöri újraolvasást, vissza-visszatérést követően a Torkolatcsönd kezdetben idegen (szöveg)világa egyre ismerősebbnek tűnik, ahol „három nyelven üvölt utca és hírfolyam, / és egy negyedik nyelven elsuttogva / történik mindez meg velünk” (Philtrum V).
Fehér Renátó: Torkolatcsönd, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Oláh Gergely Máté/prae.hu készítette.
