Il Moro
A kaktuszok elliptikus leveleibe karcolt nevek,
festett mórfejekben a növényi burjánzás,
echeveria, sempervivum, bougainvillea,
a járomívek barbár merevsége.
A hajók, mint keleti lámpások világítanak a vízen,
örökmécses az oltárszekrény előtt,
elektromos láng az üveggömb alatt, imitáció.
Egy fej nélküli angyal mozdulatait utánzom,
a mákvirág-, korall-, garnélaszín falak között.
Az elhalt törzs a meszeletlen köveknek feszül.
Betontégláknak támaszkodnak a leanderek,
homlokom kóbormacskák pofáihoz dörgölöm,
vadszőlő indát tekerek az alkaromra.
A lépteid vagy.
Bokákon csontszínű kagylófüzér,
a kiterített lepedőkön okkersárga foltok,
a pálmák hatalmas, színüket vesztett papagájok.
Férfias cédrusok, nyegle agavék,
öntudatos macchiák közt
kentaurok ijedt futása.
Érzed, hogy lüktetünk.
Il Moro leszek, Bucini,
megpihenek a paradicsombokrok között,
arcomat őrizzék negatívlemezek.
Fosszília
Faun-fejem rézpánt szorítja,
a koponyacsont törött ammonit,
hajam letarolt hajdinamező,
számban madárliliom.
Elnyújtózok a sárban,
az iszap ingem alá szivárog.
Tizenkét bordám megrepedt,
testemet szélrohamok szárítják.
A folyóból merített víz
vérré változik. Ráiszok a fáradtságra.
Egy vak, süket, néma majom
ül a mellkasomon, felhúzott térdekkel.
Kinek szerepelsz, tanult gesztusokkal,
ahol nem látnak és nem látszol.
Idegesen ciripelnek a kabócák,
agancsukat egymásnak feszítik a bikaborjak.
Fölém hajolsz, súlyos lombú fűz,
olajzöld kötelekből csomózott burok,
önmagába záruló fermentált teagolyó.
Be akartam jutni a gömb belsejébe,
hibiszkusz, jázminvirág, rózsaszirmok közé.
Lángra kap a vékony papírhéj,
tüzet fog a száraz aljnövényzet.
Zoetróp
Embertöredékek, lárvák és lemúrok
forognak a zoetrópban.
A szivárványos tangara rekedt hangjára,
illatos magányszigetek sodródnak,
folyadékkristályos kijelzők alulról világítják arcukat.
Az elvágott életfonalat derekuk köré
csomózva húzzák maguk után.
Kifakult földgömbök a betört
kirakatüveg pókhálója mögött,
virágkoszorús, csontfehér próbababák.
Ujjaimon érzem az elhalt citromfűlevelek szagát.
A nyers gúzs nyoma karomon,
bokámon halványul.
Kié a vér, ami sűrűn,
sötéten áramlik ereimben.
Az égbolt megdermedt szappanbuborék.
A vörös zikkurat körül
száll a tűzmadár.
Magam maradok,
mint alvó a völgyben.
Nem vagyok bizonyítható,
még csak valószínű sem.
Mákvirág
Sárgaréz karikák tartják nyakamon
az elfeketedett bikakoponyát.
Megcsontosodott citromfűágakat vágok,
felgyújtom őket. Tüzet rakok
a gránit mosogatótálcán.
A járomívre kenem a hamut
nyállal, növényi nedvekkel keverve.
Fellevelesedett, penészszagú falak között
illúzióim nincsenek,
de ha szükséges, teremtek magamnak.
Lótuszülésben izzadok a konyhaasztal tetején.
Érmékkel teli vállgödör.
Fürtös és teaszínű fiúkra vágyok.
A japán pálma egy ága el akar halni,
érte lüktetek.
Szédülök, mint a zoetrópban vágtató lovak.
Mondtad, nem jössz a nyáron
sápadt éjszakákon, várlak mégis,
fogaim közt mákvirággal.
Borítókép: Unsplash
