Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport Poptechnikák című, harmadik monográfiája (szerk. H. Nagy Péter – L. Varga Péter) az első kettőtől eltérően nem egyszerzős mű, hanem hat tanulmányt összefogó, többszerzős tanulmánykötet. A tartalomjegyzéket átfutva azt feltételeztem, hogy szövegek laza sorozatáról lesz szó, amelyek egymás szűkebb témakörét csak érintőlegesen tárgyalják. Az Előszó azonban a szokásos axiómák tisztázásán és a tanulmányok rövid szinopszisán túl egy olyan ígérettel állt elő, amely rögtön izgalmat keltett bennem: a kötet ugyan hat különálló írást tartalmaz, de összeolvasásuk és egymás mellé rendelésük mentén egy hetedik, a komplexitás tanulmánya is kirajzolódik
A komplexitás, a kutatócsoport által elfogadott fogalmát H. Nagy Péter járja körül átfogó elméleti tanulmányában (A popkultúra rétegei). Eszerint egy komplex rendszert funkciótöbblet jellemez, tehát a működő egész nem áll össze a részek funkcióinak összességéből, a köztük lévő kapcsolati háló új funkciókat eredményez. Szemléltetésképpen a hangyaboly működését említi, melyben az egyedek genetikai parancsnak engedelmeskednek, a boly egésze azonban bír olyan funkciókkal, amelyek meghaladják ezeket a parancsokat. Ettől látszik tudatosnak a boly. A természettudományos példa érzékletes illusztráció, azonban nem mutat rá arra a nehézségre, amellyel a komplexitást is vizsgáló popkultúra-kutatók (és jelen kötet olvasói) hamar szembesülnek: a hangyaboly lehatárolható, legalábbis kijelölhető, hogy mi a boly része, és mi nem.
Ezzel szemben a popkultúra elemei már közel sem határozhatók meg olyan magabiztossággal,
mint a boly egyedei. A komplex rendszer egészének megragadhatatlansága, amelyre H. Nagy is kitér, és a bevezetőben ígért metaszint felhívja a figyelmet arra, hogy ez a tanulmánykötet a szokottnál koherensebb. Túlmutat a bizonyos szempontok mentén egymás mellé rendelt tanulmányok sorozatánál, tehát maga is komplex rendszer.
H. Nagy fentebb már említett tanulmánya nyitja a kötetet. Mivel a szöveg elsősorban a popkultúra-kutatás a kötet által képviselt megközelítéseit, terminológiáját ismerteti, kifejezetten jó ötlet ezzel kezdeni az olvasást.
Jól használható definíciókat ad, miközben nemcsak összegzi a nemzetközi kutatási eredményeket, de maga is javaslatokat tesz,
például a tömegkultúra és a popkultúra fogalmának elkülönítésére. Ez az elkülönítés lehetőséget ad arra, hogy a tömegkultúráról a 20. század technomediális környezete nélkül is gondolkodjunk, a popkultúrát viszont alapjaiban határozzák meg piaci, technológiai és tömegkommunikációs szempontok. Ez az elkülönítés a komplex rendszerhez tartozó újabb tényezőket tesz vizsgálhatóvá. Az elméleti részt követő Lady Gaga-dal elemzése kísérleti jelleggel hat, mintha H. Nagy a komplexitás elméletét szövegszervező elvként is megpróbálná működtetni. Már az alfejezet címe is erre a játékosságra utal: Létesíthető-e kapcsolat Galileo Galilei és Lady Gaga között? A dolgozat felépítése kissé mozaikos, az összefüggés megértéséhez szükséges elemeket egyesével mutatja fel, a kirajzolandó út köztük esetlegesnek tűnhet. Miközben a komplex rendszer vizsgálatához javasolt módszertani rugalmasságot követendő iránynak tartom, a tanulmányírás szövegszervezésénél a hagyományosabb ívre épülő retorikát találom meggyőzőbbnek.
Kiemelkedik a kötetegészből O. Réti Zsófia Replikánsok és replikátorok, a nyolcvanas évek nosztalgiájával foglalkozó, illetve Lapis József Szenvedő szerkezetek című, utópisztikus struktúrákat vizsgáló tanulmánya.
Mind a két szöveg nagy korpuszt mozgat átlátható módon, követhető és meggyőző retorikával, mindezt olvasmányos nyelven.
O. Réti a nyolcvanas éveket tematizáló, folytató vagy imitáló vizuális alkotásokat vizsgálja. A nyolcvanas éveket meghatározó technológiai újításokból indul ki, melyeket az eredeti nélküli kép (szimulákrum), a tévé és a számítógép határoz meg. A gép és az ember közti kapcsolat szemléltetésének egyik emlékezetes példája a tanulmány Szárnyas fejvadász 2049-et elemző része, amely az illúzió sérülékenységére mutat rá az android K. és az MI Joi közti fizikai kapcsolat közvetettsége által.
A tanulmány gondolatmenetének egyik sarokkövét a televízió működésének vizsgálata adja,
amely a néző voyeur pozícióba helyezésével az ember-ember minőségű kapcsolat látszatát alkotja meg. O. Réti példaként a Stranger Things főszereplőjét, Elevent említi, aki képességének köszönhetően egy metasíkon képes embereket megfigyelni, kissé úgy, mintha televízión nézné őket. O. Réti nem tér ki arra, hogy a sorozat központi problémájának, az idegen világ betüremkedésének okozója éppen a lány, amikor a voyeur pozíciójából kilépve kapcsolatot létesít az idegen világban lakó szörnyeteggel. Az érintés okán a két világ között hasadék nyílik. O. Réti elemzése sajnos igen rövid, a nagyobb témakör felvázolása miatt nincs lehetőség elmerülni például ilyen részletekben, amelyek a televízió jelensége felől talán izgalmas eredményekre vezethetnének.
Lapis a klasszikus utópia műfajfogalmát tágítja olyan modellé, amelyben nem kizárólag a társadalomkritikák és megoldási javaslatok szervezik a műegészt, inkább az ideális vagy nem-ideális hely konstrukciójára kerül a hangsúly. Kosztolányi Ének a semmiről című versének elemzése nyitja a tanulmányt.
Az elsőre talán atipikus szövegválasztás lételméleti lehetőségei azonnal láthatóak:
a nem-hely ironikus utópiaként értelmeződik, amelyben a már nem-létező az érthetetlen élet felől lel nyugalomra. A kitágított utópia-fogalommal egy színes és sok kánonból szerveződő korpusz mozgatható, megfontolandó egymás mellé helyezések történnek. Például párhuzam létesül Az ember tragédiája és a Star Trek között, mivel James T. Kirk kapitány kimondja azt, amely körül Madách is jár: talán az utópia nem célpont, hanem az utópia reményében formálódó küzdelem. Az alternatív történelmi regények említésekor felmerült bennem a kérdés, hogy például Weöres Psychéje miként helyezhető el ebben a gondolatmenetben, ugyanis Lapis nem kötötte feltétlenül jövőkonstrukcióhoz az utópisztikus jegyeket.
A hibriditás jelenségét körüljáró Nemes Z. Márió-tanulmány (Boldog Bábel és digitális Pompeji) alapos fogalomtörténeti ívet rajzol meg.
A hibrid-jelenség határsértő keveredésként definiálódik, melyhez kapcsolódóan talán a legizgalmasabb felvetések a keveredéshez való hozzáállásra (fóbia vagy eufória), és a parazitizmusra épülő modernség-posztmodernség viszonyra vonatkoznak. Erre épül rá a posztmodernséget jellemző keveredéséből fakadó örömtapasztalat, amelyre a címben megidézett „boldog Bábel” utal. A „digitális Pompeji” pedig a re-kultúra volna, amelyet „a modernitás romjainak kibergótikus esztétikája határoz meg.” (79.) Ezen a ponton a tanulmány másodszori olvasásakor, részletes jegyzeteim kíséretében is kezdtem elveszteni a fonalat, elsősorban a kibergótikus jelző miatt. Ekkor léptem vissza a boldog Bábelt taglaló szövegrészhez, ahonnan eljutottam Nemes Z. és Wirágh András a Helikon 2020/2-es lapszámában megjelent A halottak globálisan lovagolnak: bevezetés a kortárs gótikus diskurzusokba című tanulmányhoz. Itt, meglepetésemre megtaláltam a digitális Pompejiről szóló szövegrészt néhány apróbb változtatással. Az egyik eltérés az általam nem értett kibergótikus esztétika kifejezést érinti, amelynek helyén a korábbi tanulmányban globálgótikus szerepel. (Helikon 2020/2., 160.)
Nemes Z. inspiráló és izgalmas tanulmányainak megértését jócskán megnehezíti a nyelv, amelyet használ.
A kibergótikus kifejezést sajnos a példaként említett Ready Player One narratíváján keresztül sem sikerült megfejtenem, holott többször is olvastam a regényt.
L. Varga Péter Lázálmok után című tanulmánya Stephen King Végítélet (The Stand) című regényének elemzésére vállalkozott. Ehhez a jelen politikatörténeti környezete, a pandémia léttapasztalata és a post-truth jelensége ad értelmezési keretet. A regény főgonoszát, Flagget nem a hagyományos jó-gonosz dichotómián keresztül értelmezi, hanem a karakter vírus jellegű gondolkodására mutat rá: Flagg Amerikát testként értelmezi, amiben szét lehet terjedni.
A tanulmány jól szervezett szöveg, amiben nemcsak a regény, de az adaptációk is elemzésre kerülnek, méghozzá párhuzamosan.
A szövegszervezés sikerültsége ellen az adaptációkra irányuló állandó kritikai figyelem szól, amely azonban nem fordul a regény felé, ezért azt szinte tökéletesnek tünteti fel. Hasonló érzetet okoz, hogy a választott idézetek tartalmilag szinte megismétlik a tanulmány által állítottakat. Ez könnyen követhetővé szervezi a gondolatmenetet, azonban triviálisnak hatnak a kulcsszerű monológok a tanulmány állításainak tükrében. Talán izgalmasabb lett volna, ha olyan szövegrészletek kerülnek kiemelésre, amelyek nem csak, vagy éppen nem tartalmukban illusztrálják a tanulmány kijelentéseit.
Keserű József tanulmánya (A világépítés komplexitása a fantasyben) a fantasy kiemelt eljárását, a világépítést két nagyon különböző, de a médiumváltáson keresztül érintkező megközelítésből vizsgálja. A szöveg első része egyik tipikus vizuális kiegészítőt, a térkép jelenségét járja körül, majd a második rész a különböző, már-már brandnek minősíthető világok − mint amilyen A Gyűrűk Ura vagy a Trónok harca − transzmediális megvalósulását szemlézi.
A térképekről szóló elemzés részletes körképét adja az egyes típusoknak
(pl. textuális, metatextuális) és azok funkcióinak (pl. világértelmezés és -teremtés, a térkép mint kulturális tér, az olvasó aktivizálása), egyben óvatos kritikáját fogalmazza meg a tolkieni térképeket imitáló gyakorlatnak. Felveti a lehetőséget, hogy a térkép műfajának megújításához olyan, akár metatextuális térképek vezethetnének, mint a Dumbledore professzor térdén húzódó heg, amely a londoni metróhálózatot formálja. Ez utóbbi megérne akár egy külön elemzést is, hiszen habár csak egy komikus elemnek tűnik, rétegzetten mutatkozik meg a szövegben. A diegetikus világban nem látható heget csak a professzor szóbeli közlése alapján ismerjük, amely egy Harry Potterrel folytatott, az ő nagyon is látható hege miatti negatív megkülönböztetésről folyó párbeszéd részeként hangzik el. A popkultúrát érintő transzmediális vizsgálatoknál gyakori szempont, hogy a kutatói figyelem a fanfiction-ökre, játékokra, adaptációkra irányul – teljes joggal.
Hiányoltam, hogy Keserű a tolkieni világépítésnél nem említette meg a szövegkorpusz mitopoetikus jellegét.
A többszörösen átírt, rajzokat és térképeket is magában foglaló kéziratok ugyanis oly módon szerveződnek, mint egy többszerzős, oralitásban gyökerező, hosszú időn át kialakuló mitikus hagyomány.
Arra a kérdésre, hogy a Poptechnikák mint kötet teljesíti-e a komplexitásra irányuló vállalását, egyértelmű igennel tudok felelni. Ennek a hálózatnak a felrajzolásához azonban nincs elég hely, és feltehetően nem is lehetne teljes leltárát adni, mivel kimeríthetetlen érintkezések olvasói nézőpontból is változó, dinamikus rendszeréről van szó. Az biztos, hogy a tanulmányok számos ponton találkoznak és működnek együtt egymással. Gyakori, hogy különálló jelenségekből (pl. a nyolcvanas évek mémjei és a „digitális Pompeji” modellje) hasonló következtetésekre jutnak. Ellenben egy (feltehetőleg nehezen megvalósítható) megoldást üdvözölnék a reményeim szerint hasonló, negyedik kötet szerkesztését illetően. A tanulmányok gyakran hivatkoznak a kötet szerzőinek korábbi munkáira (a gyakoriság versenyét H. Nagy Péter nyeri), ám a hat tanulmány között nincs ilyen típusú átjárás. Gazdagíthatná egy komplexitás jegyeit hordozó tanulmánykötet erényeit, ha átjárást engedne a benne lévő tanulmányok között, amelyek segítenék az olvasót a komplexitás hangyabolyának szemlélésében.
Poptechnikák. Komplexitás a népszerű kultúrában, szerk. H. Nagy Péter – L. Varga Péter, Prae, 2022.
