Roráte
Megcsapta a jeges szél, amikor kinyitotta a kaput és a neonfénnyel megvilágított lépcsőházból kilépett a decemberi hajnalba. Minden szürke volt és fekete. Pedig a panelházak között elterülő játszótér és az azt körülvevő aszfaltozott járda is sokkal barátságosabb lett volna, ha mindent szikrázóan fehér szűz hó borít. Arra gondolt, hogy akkor talán nem utálná ennyire ezt az egészet. Letűrte a kesztyűjét, hogy megnézze, mennyi az idő, a kétgombos kvarcóra öt negyvenkettőt mutatott. Tudta, hogy a templom csupán tízpercnyire van, nyugodtan lelassíthatna, ráadásul, ha elkésne a hajnali miséről, akkor se történne semmi. Meg se tudnák a szülei. Aztán végül mégis úgy döntött, hogy még mindig jobb a templomban ücsörögni, mint az utcán lődörögni a hidegben.
Sok vita előzte meg azt a kompromisszumot, aminek eredményeként hetente háromszor kelhetett ötkor. Ő maga nem vehetett részt a vitában, pedig az ő bőrére ment a dolog. Alig tudta eldönteni, hogy az ajándékok miatt várta jobban a karácsonyt, vagy azért, hogy érjen véget ez a tortúra. Elsősorban a nagyanyját hibáztatta a kialakult helyzet miatt, ő szerette volna mindenáron, hogy járjon misére meg hittanra. Az apja hiába mondta, hogy szakszervezeti bizalmiként és párttagként nem engedheti meg magának, hogy a fia hittanra járjon, arra rámehet a karrierje. Az anyja támogatólag megismételte ezt a mondatot, azt mondta, hogy „erre rámehet a Laci karrierje”. A férjén kívül senki sem vette volna észre a gúnyt a hangjában, amivel a karrier szót megnyomta, de a férfi túl jól ismerte ahhoz, hogy az intonáció elkerülje a figyelmét. Mivel azonban úgy találta, hogy a nejével ezúttal egy oldalon állnak, és a megjegyzést még így is alapvetően támogatónak érezte, nagyvonalúan átlépett ezen a jelentéktelen részleten.
Az asszony valóban nem szerette volna nagyon, ha a gyerek templomba jár. Nem gondolta, hogy bármi bajuk lehetne ebből, a férje szokás szerint túlzott, de azért előnyük se származott volna belőle. A téma gyakran előkerült, amikor az öregasszony meglátogatta a lányáékat. A sokadik alkalommal, a gyerek nagyanyja és apja együtt ültek a konyhaasztalnál, míg az anyja nekik háttal, éppen a másnapi ebédet készítette. Amikor a konyhakés beleszaladt a vöröshagymába és a penge mellett a csípős lé kicsordult, az asszony úgy érezte, mintha a gordiuszi csomót vágta volna át.
Megfordult, és ellentmondást nem tűrően azt mondta, hogy:
– Rorátéra fog járni a Lacika!
– Mire? – kérdezte a férje meglepetten, látszott, hogy még sose hallotta ezt a szót.
– Hajnali misére – válaszolta az asszony kioktatóan, egy lemondó sóhaj kíséretében. Az évek során apró gesztusok egész arzenálját gyűjtögette össze, amellyel érzékeltetni tudta azt is, hogy egy bugrishoz ment nőül, meg azt is, hogy inkább körültekintőbben kellet volna választania. A férfi nem akart ellentmondani a feleségének, inkább szó nélkül bólintott. Tartott tőle, ha akadékoskodik, a két nő egy csapatba rendeződhet és ellene fordulhat. Amúgy is valószínűtlennek gondolta, hogy a lakótelepen, ahol főként katonák és béemesek éltek, a gyerek hajnalban összefuthat ismerőssel a templomban. Nem szegezte az asszonynak azokat a kérdéseket, amelyek belülről feszítették, pedig voltak ilyenek szép számmal. Elsősorban azt kérdezte volna, hogy „miért kell anyádnak mindenbe beleszólnia?” De végül ezt is csak költői kérdés formájában, a kollégájának tette fel, miközben mereven nézte a korsó falára száradt habot a munkahelye melletti talponállóban. Valójában nem is volt ez igazi kérdés, inkább amolyan panaszféle, amit nem is pontosan úgy fogalmazott meg, ahogy a nejétől kérdezte volna, hanem úgy, hogy „miért kell a vén kurvának mindenbe belepofáznia?” A munkatársa a legcsekélyebb érdeklődést se mutatva bólogatott, elég volt neki a saját felesége és anyósa.
A templomban nem volt az összes lámpa felkapcsolva, amikor belépett a gyerek, legfeljebb tízen ültek a padokban, zömében öregasszonyok. A félhomályban is jól látszott a lehelet. Volt valamilyen hevenyészett fűtés, de ez nem volt állandó, és mivel a hajnali misék előtt csupán fél órával érkezett meg a sekrestyés, a mise végére se lett sokkal melegebb. Néhány perc után, amikor Lacikán átmelegedett a nadrág, úgy érezte, mintha bevizelt volna, meg is tapogatta magát, és megnyugodva konstatálta, hogy száraz a ruhája. A templom kapuja halk nyikorgással nyílt amikor érkezett valaki, ilyenkor kellemetlen huzat keletkezett, amelybe időnként beleborzongott. A huzat megszűnése jelezte, hogy becsukták a kaput, ezután néha kopogás, máskor csoszogás hallatszott, attól függően, hogy milyen lábbelit viselt és mennyire fürgén mozgott az érkező. A gyerek egyedül ült a templom bal oldalán, onnan pillantott előre és jobbra, méregette a többieket.
Majdnem elbóbiskolt, amikor csengetés hasított a csendbe. Belépett a szentélybe a pap és egy ministráns. A pap lila miseruhát viselt, és mielőtt ráhajolt volna az oltárra, a bal lábával rálépett valamire. A gyerek ekkor vette észre, hogy az oltár jobb oldalán elhelyezett szék mellett volt egy elektromos hősugárzó, ennek a kapcsolója volt a leterített gépi perzsán. „Mi bezzeg le vagyunk szarva” gondolta magában a gyerek, meg azt is, hogy ez összhangban van azzal, amit az egyházról olvasott a hetedikes állampolgári ismeretek tankönyvben. A papról nem lehetett eldönteni, hogy csak álmos vagy mindig ilyen szigorú. Keresztet vetett, majd szeretettel köszöntötte a kedves testvéreket, elégedettségének adott hangot, hogy ezen a korai órán is ennyien eljöttek a szentmisére. A gyerek önkéntelenül elmosolyodott a testvér megszólításon, a pap jó évtizeddel lehetett idősebb a szüleinél. A lelkipásztor ezután arról beszélt, hogy ez az elcsendesülés időszaka, amikor mindenki felkészül Jézus születésére, és ő nem is akarja ezt az elcsendesülést megzavarni, így ezeken a reggeli alkalmakon nem lesz zenei szolgálat. A teológiai okok mellett az sem volt mellékes, hogy a kántor utált korán kelni, és az a plusz pénz, amivel mégis rá lehetett volna venni arra, hogy hajnalonta is orgonáljon, nem állt rendelkezésre. A pap kifejezetten kedvetlennek tűnt, annyi érzelem volt a hangjában, mint a narrátornak azokban a filmekben, amelyeket a gyerek látott, amikor a lecke elkészítése után a szülei átengedték a szomszédba videózni.
A pap a megváltás tervének nagyszerűségéről beszélt, meg arról, hogy a keresztényeknek megvan minden okuk az örömre. Mogorván lapozgatta a nagy misekönyvet, amelyben az olvasmányok voltak. Egyik sem volt valami nagy sztori, különösen a Négy páncélos és a kutyához vagy az Orion űrhajóhoz képest. Az első történetben egy Ábrahám nevű férfi egyezkedett az Úrral arról, hogy elpusztítson-e egy bizonyos várost, amelynek a nevét a gyerek nem értette pontosan. Az se volt világos, hogy az Isten, akiről eddig csupa jót hallott, miért akarhat egy egész várost elpusztítani? Ez a bizonyos Ábrahám ráadásul jól be is húzta a csőbe, könnyen túljárt az eszén. Először azt kérte, hogy térjen jobb belátásra, ha találnak a fura nevű városban ötven igaz embert. Ezen a ponton arra gondolt a gyerek, hogy a templomban, ami egy jókora lakótelep szélére épült, pontosabban a lakótelep épült a templom mellé, biztosan nincsenek összesen még húszan se. De ahogy végignézett az egybegyűlteken, azzal kapcsolatban is elbizonytalanodott, hogy mindannyian megfelelnének-e az „igaz ember” részletesen nem taglalt kritériumainak, ha esetleg az Úrnak kedve támadna felszámolni az egyforma panelházakból álló tömböket. Valószínűleg Ábrahámnak is lehettek kétségei egykor, mert az ötvenes számot elkezdte egyre lejjebb alkudni. Pont úgy csinálta, mint a nagymama szombat reggelenként a piacon. Néha a gyerek apjának is velük kellett tartani, hogy cipelje haza a cekkereket. Ilyenkor mindig dühösen mondta az anyósának, hogy „hagyja már abba a Mama ezt a cigánykodást.” Bár ezek az alkalmak néha tényleg elég kínosak voltak, végül általában sikerrel jártak, és jóval olcsóbban sikerült beszerezni a hétvégi főzéshez az alapanyagokat. A gyerek remélte, hogy a prédikációban esetleg majd elmagyarázzák, hogy ezt a fura történetet hogyan kell érteni, egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy ez a hajnali kelés is esetleg alkuképes lehet. Aztán ezt az ötletet elvetette, úgy gondolta, a nagyanyja sokkal kevésbé rugalmas, mint az Isten, ráadásul könnyebben át is látna a szitán, hamar rájönne, mire megy ki a játék.
A pap arról beszélt, mennyire fontos az, hogy legalább ők, a kedves testvérek legyenek szilárdak a hitükben, mert ez a mai istentelen világban, különösen itt, mondta, az itt szót erősen megnyomva, életbevágó. Ezt a rövid szócskát olyan hangsúllyal ejtette, ahogyan a nagyanyja a „mi családunkban” kifejezést, elsősorban olyankor, amikor a vejét akarta valamiért simfelni.
Mikor a szentbeszéd véget ért, még érthetetlenebb dolgok vették kezdetüket. Legalábbis a gyerek számára teljesen követhetetlen volt, hogy mikor kell felállni, leülni, mikor mit kéne mondani. Próbálta figyelni a többieket, de folyamatos fáziskésésben volt, pont úgy érezte magát, mint az április negyediki ünnepségre betanult koreográfia gyakorlása során, de itt legalább ügyet se vet rá senki, ez némileg megnyugtatta.
A templomban rajta kívül mindenki rutinosan mozgott, feleltek, amikor kellett, nem figyeltek a gyerekre, és a pap is gyakorlott mozdulatokkal tette a dolgát. Egyedül a ministráns lógott ki a sorból. Jó fél fejjel magasabb volt a papnál, egyszerű fehér öltözéket viselt, és nem szólt egyetlen szót sem. Talán két évvel lehetett idősebb Lacikánál, vonásai egészen furcsák voltak, egy ázsiaira emlékeztettek. A fiú láthatóan tisztában volt saját nélkülözhetetlenségével, mindent nagy szakértelemmel és átéléssel tett, úgy látszott, mintha meg lenne arról győződve, hogy ha ő nem lenne, még a karácsony is elmaradna. De a legfurcsább mégis az volt, amikor fülig érő szájjal mosolygott az összes öregasszonyra, akik áldozáskor libasorban az oltárhoz járultak. Az egyik kezében kis tálkát tartott, a másikkal néha megsimogatta annak a vállát, aki éppen sorra került. Többen viszonozták a simogatást, ő pedig a hideg, sötét és hajnali időpont dacára, láthatóan élvezte a helyzetet. A ministráns hasonlított leginkább ahhoz a képhez, amelyet a pap festett a keresztényekről. Úgy tűnt, legalább ő komolyan veszi az örömre való felszólítást. A gyerek többször látott már olyanokat, akik hasonlítottak erre a fiúra, de ilyenkor mindig furcsán, feszélyezve érezte magát. Most először fordult elő, hogy magától értetődőnek érezte egy ilyen ember jelenlétét, és valamilyen okból jóleső érzéssel töltötte el ez a tudat.
A mise után Lacika még mindig fázott. Az utcai lámpák világítottak, de a lakótelep ablakai közül is egyre több mögött gyúltak ki a fények. Bőven volt még idő a tanítás kezdetéig. Egy sáros jégdarabot pofozgatott maga előtt a járdán, ez jelentősen lelassította a haladást, de nem kellett sehová sietnie. Arra gondolt menet közben, hogy az ötven elég sok, de tíz igaz embert talán még egy béemes lakótelepen is lehetne azért találni. Ez megnyugvással töltötte el, szeretett itt lakni.
Borítókép: Unsplash
