Ha a mainstream mozi az amerikai álom, akkor Sean Baker filmjei az éjjeli megébredés, amikor az ember vizel, a hónalját vakargatja és a hűtő előtt állva a hideg pizzából majszol egy keveset.
Mindez messze nem lebecsülendő, hiszen az álom – még ha mámorító is – reggelre elillan, a pepperoni darabok viszont még napokig a fogaink között vannak. Se szeri, se száma a híres amerikai álom megvalósulásáról szóló filmeknek. Sőt, a valóságot éhező idők szavára hallgatva már a kudarcukról is kaptunk jónéhányat. Bár ezek inkább „a nagy művész a haldoklást jó pénzért cukorba mártja”-elvén működnek, a siker helyett igény szerint a kudarcot romantizálják, így gondoskodva az eladhatóságról.
Sean Baker azonban az az idegenvezető, aki a turistaútról letévedt, gyanútlan látogatókra „vadászik”,
akiknek végre megmutathatja azt, amit a legjobban ismer: az USA társadalmának alján összegyűlt zaccot. Készített már filmet őrjöngő transzvesztitákról (Tangerine), motelekben lakó prostituált anyák kulcsos gyerekeiről (Floridai álom), jövő nélküli szexmunkásokról (Starlet), és bár témaválasztásai egyértelműen extrémek és lehengerlőek, zsenialitása nem pusztán ebben rejlik.
Talán pár évtizede még ennyi is elég lett volna a kitűnéshez, de ma már egyik téma sem egyedi, sőt a streamingfelületek hemzsegnek az efféle marginalizált közösségekről szóló daraboktól. Baker erénye (és egyben világhírnevének legnagyobb akadálya) azonban, hogy
sem fajsúlyos drámát, sem a nyomor hamujában öröm-gyémántokra lelő dramedyt nem formál tökéletlenül emberi figuráiból.
Bár mindkét komponens megtalálható alkotásaiban, a rendezőt nem köti a kényszer, hogy szentképként vagy tanmeseként bocsássa áruba ezeknek az embereknek a történetét. Csupán bemutatja őket, nem várva el a nézőtől, hogy okuljon belőle, de nem ítélve el azért sem, ha mulat rajta. A legnagyobb elismerés tehát azért illeti, amilyen érzékkel elhelyezi kameráját a társadalom egy adott rétegére fókuszálva, és még inkább az állhatatosságért, amiért akkor sem fordítja el róluk, amikor már mindenkinek kellemetlen odanézni. Ezúttal sincs ez másként, a Vörös rakéta, noha újabb lecsúszott embertípust céloz meg kínos őszinteséggel, ideális, mintába illő folytatásává válik a direktor filmográfiájának.
A perzselő forróságban a texasi óriásgyárak sok mindenre vetnek éltető árnyékot. Például egész közösségek éldegélnek itt a legalitás határán: kis fű, kis prostitúció, kis segélyhajhászás. Így élt Mikey Saber (Simon Rex) is, amíg el nem határozta, hogy elég a közép-amerikai középszerűségből, ő szerencsét próbál Hollywoodban, és abból fog élni, amit a legjobban szeret.
Sajnos azonban a pornószínészetből ritkán nyugdíjazzák az embert, így hiába a számos felnőttfilmes díj, a siker leáldozott.
Mikey lakhatás, barátok és elviselhető személyiség híján elhagyott felesége (Bree Elrod) és anyósa házába kényszerül visszamenni, akik jól ismervén őt, nem látják szívesen. De idővel dílerkedéssel sikerül pénzt szereznie, lakbért fizet, sőt az exével is fel-felmelegíti a kihűlt hitvesi ágyat. Élete tehát – akárcsak biciklije a kerekében lévő nyolcassal – többé-kevésbé egyenesben van. Ám ekkor egy, a semmi közepén lévő fánkozóban megismerkedik Eperkével (Suzanna Son), az ártatlanságtól fűtött, szeplőkkel és kipirult arccal megáldott szexideállal, aki épp a napokban tölti a szakmában mágikusnak számító tizennyolcat. A férfi azonnal
önmaga mását, a környezetéből mint gazból kinövő liliomot látja meg a – szerinte – többre érdemes lányban,
és kész mindent eldobni szerelméért (illetve a pornósként benne rejlő profitért), akivel két aktus között a hírnévről sző terveket.
A mainstream filmkészítők minden alkalommal pezsgőt bonthat(ná)nak, amiért Sean Baker ambíciói még mindig csak adott réteg elismerése és nem a bevétel felé hajtják az alkotót. Ugyanis ezeket az érzékeny témákat komor kékes-fekete színvilággal, instrumentális zenével, egy-egy neves főszereplővel és némi didaktikus végkifejlettel úgy kapkodnák el a nagyobb mozik és streamingfelületek, hogy utána nem győznének belőle spin-off sorozatokat készíteni. Ám
Baker szerencséjükre nem tágít függetlenfilmes szabadsága és sajátos filmnyelve mellől.
Mint mindig, ezúttal is megjelenik a képkockákból áradó izzasztó hőség, amely mintha egyszerre lenne metaforája a nyomornak, egyúttal kiváltója is az így élők passzivitásának, hirtelen és rosszul meghozott döntéseinek.
Ezúttal is visszatér a főleg a Tangerine-ben, de a Floridai álomban is kiütköző „lokális roadmovie”-jelleg, ahol a szereplők folyamatos mozgásban vannak, mintha – az előbbi analógiára kötve – égne a talpuk alatt a talaj, valójában azonban
soha nem hagyják el a szűk lakókörnyezetet, amiből kitörni vágynak, így haladás nem történik.
Az események rövid időt ölelnek fel, sem az előzmény, sem a következmény nincs bemutatva, ezzel biztosítva be, hogy a történet mentesüljön a tanító jellegtől és a szájbarágástól.
Ugyanakkor természetesen nem csak egyezések figyelhetőek meg a rendező korábbi filmjeivel, a különbségek viszont nem mind pozitívak. Az első ilyen példuál a játékidő, ami Bakerhez képest kiemelkedően hosszú. 130 perc, amely sajnos már pont teret ad némi önismetlésnek és az amúgy jól pörgő cselekmény lankadásának az Eperkével kibontakozó kapcsolat jeleneteiben. A másik különbség, hogy a rendező fent említett filmjeiben férfi protagonistával nem találkozhattunk, eddig anya, gyerek és transzvesztita volt nála főszereplő. Hogy ez a tény milyen viszonylatban áll azzal, hogy Mikey az első olyan főhőse (antihőse) az alkotónak, akit a problémás és irritáló személyisége mellett nem tudott igazán megszerettetni, az felveti a kérdést, hogy
mindez virtuóz arányérzékének malőrje-e, vagy ravaszul bevitt gyomros a mostanában egyébként is sokat csépelt maszkulinitásnak?
Már csak azért is kérdés ez, mert Baker egyébként fenomenálisan tudja ábrázolni a mikroközösségeket; a borzalmas, kilátástalan helyzetekben összetartó barátságok, azok felbomlása, majd a bomlásból kivirágzó még szorosabb kapcsolatok a rendező specialitásának mondhatóak.
A Vörös rakétában viszont már – igaz, nem az arcunkba tolva – jócskán megjelennek olyan tágabb, egész társadalmat érintő utalások, mint például a többször visszatérő Trump-szövegek. Noha nem volt hiba ilyen többlettel dúsítani a filmet, mégis mintha
a korábban szűken tartott fókusz tágítása inkább elvett volna a megszokott szexepilből.
Ezúttal ugyanis eltűnt az a kapocs, amibe kapaszkodva a főhősök a hullámzó trágyafolyam felett tudták tartani a fejüket, az így keletkezett lyuk pedig elnyelte azt a szívmelengető érzést és felébresztett empátiát, ami általában kompenzálja a nézőt a végigült kínokért.
Helyette minden jó és rossz ebben az egy, csibészséggel vegyes, gyarlóságáért talán szerethető (bár ez a szeretet inkább csak önfelmentése annak, aki maga is hasonló jegyekkel bír), isten-komplexusos férfiban összpontosul. Aki viszont
tagadhatatlanul remek alakja az amerikai álomból ébredőknek: piros-fehér-kék papírba tekert füvét sorstalan gyári munkásoknak árulja,
és bár maga is bele-bele kóstol az eperdzsemes fánkba, még a szerelemben is a biznisz lehetőségét látja.
Vörös rakéta (Red Rocket), 2021. Rendezte: Sean Baker. Írta: Sean Baker és Chris Bergoch. Szereplők: Simon Rex, Bree Elrod, Suzanna Son. Forgalmazza: Pannonia Entertainment.
A Vörös rakéta a Magyar Filmadatbázison.
