Az EO szamár főszereplője nem egy reggeli matiné szökevénye, a film nem egy rossz vicc az európai feszitválporondról, hanem teljes joggal hozta el a zsűri fődíját Cannes-ból.
A kommersz filmgyártásnak egy igen sajátos kategóriáját képezik azok az állat főhősöket szerepeltető mesék, ahol ezeket a karaktereket nem ruházzák fel például beszéddel vagy más emberi jellemzőkkel. Ezek a történetek általában ösztönösen ember és állatvilág viszonyát helyezik fókuszba, éppen
ezért is izgalmas vállalás, hogy mihez kezd ezzel a témával az EO a családi mozik territóriumától igen messze.
A sokoldalú pályát maga mögött tudó veterán Jerzy Skolimowski EO-jának alapötlete persze nemcsak azért nem újdonság, mert gyakorlatilag a Lassie hazatér művészfilmes-pesszimista változata, hanem mert eleve a Vétlen Balthazár című Robert Bresson-klasszikus alapfelállását formálja saját képére. A legelső modern csavar, hogy a címszereplő EO azért kerül el a neki otthont adó cirkuszból és szerető gazdája, Kasandra (Sandra Drzymalska) mellől, mert állatkínzásnak minősítik a showbiznisz ezen ágát.
Az élet kegyetlen iróniája, hogy a szamárra szinte mindenhol csak rosszabb sors vár,
így aztán EO mindenhol bajt kever és mindenhonnan megszökik valamilyen módon, hogy utazásából végül legkevésbé sem róla, hanem a napjaink Európáját benépesítő emberekről rajzolódjon ki hol szívderítő, hol lesújtó körkép.
Végső soron tehát még ettől a műfajtól is szokatlanul passzív hőssel van dolgunk (legfőbb tevékenysége, hogy megszökik), sokkal inkább az őt körülvevő, vele interakcióba lépő alakok vannak fókuszban. Gyakorlatilag egy szkeccsfilmet látunk, ahol megyekettes fociszurkolóktól egy migráns-kamionsofőr interakción át a természetpusztításig
világunk egészen változatos szeleteibe nyerhetünk betekintést.
Ennek megfelelően Skolimowski filmnyelve is felettébb széles skálát jár be: az Üvegtigrist idéző (tragi)komédiától a Barakát imitáló természetfilm-jellegű képsorokon át a már-már kísérleti filmes audiovizuális hatásokat alkalmazó montázsokig homlokegyenest különböző stílusok váltakoznak és ütköznek a film folyamán.
Ez egyben azt is jelenti, hogy az
EO cseppet sem kiegyensúlyozott élmény, és rendkívül nyitott, befogadó attitűddel kell felé forduljunk,
ha a 86 perces játékidő minden egyes pillanatát élvezni szeretnénk. Jó pár néző hagyta ott a termet a film tempójában kéziféket behúzó, neonfény és disszonáns zene-zaj keverék szürrealitásába burkolt természetképek alatt, másoknak meg esetleg a beékelt emberi történetek csattanói bizonyulhatnak túlságosan profánnak – hozzátéve, hogy ezek a csattanók sem mindig egyformán szellemesek.
Végeredményben ugyanis az EO is
elődjei nagy tanulságát fogalmazza újra arról, hogy az ember mennyire szenvtelen, kegyetlen az állatokkal és a környezetével,
továbbá mennyi negatív impulzus van benne saját embertársai felé is. Nem könnyű azonosulni egy ennyire cinikus, pesszimista képpel (nem véletlenül okozott derültséget az egyik miskolci vetítésen, hogy az alkotók a „természet és az állatok szeretetének” dedikálták művüket, amikor azokat szinte kizárólag csak bántották benne), és még nagyobb kihívás egy modern, friss színezetet adni ennek a szemléletnek. Az EO-ban éppen ezért azok a legjobb momentumok, amikor egy-egy pillanatra képes kilépni az ember-természet szembeállításból, és kicsit hagyja lélegezni figuráit és mini-történeteiket. Ezzel együtt azért is nehéz a blődség és a közhelyesség vádjával illetni az alkotást, mert Skolimowski elképesztő meggyőződéssel viszi végig elképzeléseit:
még a legelcsépeltebb gondolatait is egészen szélsőséges formai és tartalmi megoldásokkal kommunikálja,
ebből pedig egyértelműen érzékeljük mi is, hogy nem megúszós hatáskeltéssel, hanem határozott hitvallással van dolgunk.
Ennek ékes példája, ahogyan humanizálja főszereplőjét: nyilván állatok esetében túlzás volna színészi játékról beszélni, de
az EO kameramunkája és vágása annyira érzékletesen apellál a néző mozgóképértésére,
hogy még egy különösebb érzelemkifejezésre képtelen szamár (pontosabban szamarak, ugyanis hat különböző állat alakítja a főhőst) arcán is emberi vonásokat fogunk beazonosítani. Így pedig érdemi döntéshelyzetek, cselekvések híján is elkezdünk személyiséget adni EO-nak, majd szép fokozatosan beleélni magunkat az ő küzdelmeibe.
Minden ellentmondásossága ellenére ettől igazán remek Skolimowski műve, hogy
egyszerre képes megállni a helyét egy rendkívül zsigeri impulzusokra játszó mese és egy absztrakt művészfilm szintjén is.
Mindeközben pedig rendíthetetlenül kompromisszummentes – mondhatni, makacs, mint a szamár.
EO, 2022. Rendezte: Jerzy Skolimowski. Írta: Jerzy Skolimowski, Ewa Piaskowska. Szereplők: Isabelle Huppert, Sandra Drzymalska, Lorenzo Zurzolo, Mateusz Kościukiewicz. A filmet a 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Az EO a Magyar Filmadatbázison.
