„Mire nekicsapódik az oszlopnak, lepereg előtte az egész élete. Ha pedig az egészet össze lehet foglalni négy-öt másodpercben, mi értelme is volt” (138.) – olvashatjuk Szeles Judit legújabb kötetének egyik novellájában. E részletet könnyen alkalmazhatjuk az Ibsen a konyhában egészére is, de épp ellenkező irányból kell elindulnunk: a huszonhárom rövid történetet magában foglaló könyvet – többek között változatos témáinak, sajátos tereinek és széles skálán mozgó nyelvhasználatának köszönhetően – nemcsak ilyen rövid idő alatt, de néhány oldalban is lehetetlen volna summázni. Egy-két sajátos vonás felvillantására azonban mindenképp érdemes kísérletet tenni. Ha másért nem, hát azért, hogy szó essen az Esterházy-rostélyosról, Umberto Ecóról és a norvégok teázási szokásairól.
A kötet négy nagyobb egységből épül fel: mindegyik öt, hat vagy hét novellát olvaszt magába, és az adott szövegcsoport első darabjának címét viseli. Noha az Ibsen a konyhábant erőteljes felütéssel elindító néhány írás könnyen azt a látszatot keltheti, hogy a könyv teljes terjedelmében összefüggő elbeszélésekből áll, erről szó sincs.
Az egymást követő történetek nem egy nagy egész mozaikjai, hanem önálló, független művek.
A kapcsolatok sokkal inkább tematikus-motivikus jellegűek: egy-egy gondolat, helyszín vagy történés variációs ismétlése lazán fűzi össze a novellákat, ily módon megteremtve a szövegről szövegre való gördülékeny átmenet lehetőségét. A közöttük történő váltás zökkenőmentessége egyúttal kijelöli a lineáris olvasatot is mint ideális haladási irányt, hisz bizonyos érintkezési pontok nem feltétlenül válnának észrevehetővé a kompozíció sorrendiségének mellőzése esetén.
Az első néhány novellát az írás, az írói hivatás témája tartja lezseren egybe. A kötetet nyitó Irigységben mindkét főszereplő személyiségét markánsan meghatározza foglalkozásuk, A novelláskötetnek pedig már a címe is rendkívül árulkodó. A levél gondolatmenete egy regény olvasása, míg az Egy nagy kakasról, amely a fazékban végezte egy író által publikált nem mindennapi recept köré szerveződik. A hasonló motívumokat felvonultató szövegekről már valamivel élesebben válik el a THE BLOODWOLF (HEIMATFILM), amelynek helyszíne Újvidék, és fontos figurája egy állítólagos vérfarkas.
A vajdasági miliőt pár oldallal később a Skandináv-félsziget, a novellák visszatérő színtere váltja fel.
Több szöveg központi – magyar származású – szereplője kötődik így vagy úgy Norvégiához, Svédországhoz, esetleg Dániához. E sajátos terület hideg klímájával, szokatlan ételeivel és még szokatlanabb lakosaival meglepően izgalmasnak bizonyul. A hazánktól északra fekvő országok ritkábban képezik elvágyódás tárgyát, mint a déli területek (reprezentációs szinten és a közbeszédben egyaránt), és e szerény érdeklődés okán idegennek tűnhetnek. De éppen ez az ismeretlenség, sőt enyhe titokzatosság hat az újdonság erejével a kötetben. A tavak és tengerek hazája egyszerre csípi ki az olvasó orrát, és hat rá üde, friss fuvallatként.
A távoli helyszínek ezenkívül több érdekes és fontos kérdés, valamint humoros helyzet körüljárására szolgáltatnak apropót. Ilyen Az áruló című novella sorai közül könnyedén kiolvasható kettős viszonyulás a nemzeti identitáshoz, amelyet a szövegben groteszk módon az Esterházy-rostélyos jelképez. De érdemes megemlékezni az Umberto Eco és a svéd rendőr találkozása a boncasztalonról is, melynek főhőse egy reptéri vámellenőrzés során kerül kínos helyzetbe bőröndjének tartalma miatt. A felettébb kétes megítélésű tárgy (hogy pontosan mi, arról itt hallgatunk) okozta kényelmetlenséget valamelyest oldja, hogy a poggyászban a magas kultúra is képviselteti magát, mégpedig Eco Baudolinójának képében.
Az említett, hungarikumnak számító rostélyos csupán egy a gazdag és változatos ételpoétikával dolgozó kötet által felvonultatott fogások közül. Nemcsak Pasolini kedvenc spagettije, de a kakasvérleves és a norvégok nemzeti eledele, a får-i-kål is szerepet kap a szövegekben.
Az ételek egytől egyig önmagukon túlmutató jelentésrétegeket hordoznak a képi beszédre fogékony befogadó számára –
a legnyilvánvalóbb minden bizonnyal a nemzeti hovatartozás érzékeltetése. Míg egy-egy megszokott hazai fogás biztonságérzetet kelt a szereplőkben, az idegen receptek nehezen befogadhatók számukra.
Rendkívül szemléletes, hogy a Szextárs központi karaktere, egy Nyugatra költözött magyar nő tökéletesen el tudja készíteni a helyi káposztás birkát, ízével azonban évek múltán sem képes kibékülni.
A skandináv specialitáshoz fűződő viszonya frappánsan fejezi ki a soha el nem múló gyökértelenséget és idegenségérzetet,
amelyet a külföldön letelepedők jelentős része érez magáénak. (A tárgyalt írás kapcsán érdemes lehet megemlíteni Szeles Judit egy másik művére, a Szextánsra való kikacsintás lehetőségét. Az asszociációt nemcsak a címek hasonló hangzása, de a tematikus érintkezés is indokolja: a novella férfi főszereplője foglalkozását tekintve tengerész, a szextáns pedig egy, a hajósok tájékozódását segítő szögmérő.) Ha egyesek esetleg el is mulasztanák mögöttes tartalmakkal feltölteni a szerző által „felszolgált” ételeket, a gasztronómia kohéziós és hangulatteremtő ereje – utóbbi főleg a helyszínek sajátságos légkörének kiemelésében jelentkezik – mindenképpen érvényesül a kötetben.
Az Ibsen a konyhában nyelvezetén szintén egyedi vonásokat fedezhetünk fel. A szerző már a nyitó szövegben, az Irigységben szerfelett merész és izgalmas megoldással él: az első mondat eléri a másfél oldal terjedelmet. Ebből az irányból közelítve a novellákat megelőző, Thomas Mann Márió és a varázslójából kölcsönzött mottó („Váratott magára, igen, ez a helyes kifejezés. Fokozta a feszültséget fellépése halogatásával.”) egyfajta előreutalás az első szöveg nyelvi megformáltságának mikéntjére.
Az Irigység áradó mondatai a szavakkal való egyre gyorsabb sodródásra ösztökélik az olvasót;
e hatást tovább fokozza az egyes szám első személyű elbeszélő tudatfolyamszerű narrációja, amelyben az egymást követő gondolatok haladási irányát a narrátor képzettársításai jelölik ki.
Habár a többszörösen összetett mondatok – természetükből fakadóan – néhol a követhetetlenség határát súrolják, mégsem válik kérdésessé ezen írói fogás előjele:
a szöveg mindvégig az érthetőség határain belül marad.
Bizonyos motívumok és tagmondatok variációs ismétlése (például a kulináris élvezetek vonatkozásában a rántott csirkeszárny többszöri visszatérése) szintén a feszültségkeltést szolgálja, miközben a szándékos összezavarás lehetősége is felmerül. A szerző meg szeretne tréfálni minket? Nem, a gondolatritmus-jellegű ismétlések inkább az elbeszélő belső világának ziláltságát húzzák alá rendkívül érzékletesen, mintsem hogy az olvasóval incselkedő játékot kezdeményeznének.
Az igencsak erős felütést követően a novellák nyelvezete visszatér a nyugodt, „konvencionális” terjedelmű mondatok alkalmazásához,
és így marad egészen az utolsó írásig. Lehetséges, hogy ez esetben is „a kevesebb néha több” elve érvényesül, és a hagyományosabb fogalmazásmód felé fordulás helyes, az olvasók érdekét szolgáló döntés. Egy azonban biztos: az Irigység már-már elektromos feszültséget létrehozó nyelve mögött messze elmarad a többi szövegé.
Bár ezen írás nem nyújthat keretet arra, hogy az összes novellára kitérjünk, zárlatképpen ejtsünk néhány szót az Ibsen a konyhában utolsó darabjáról, Az élet értelme és más fontos kérdések címűről. Nemcsak a kötetben elfoglalt helye és kinyilatkoztatást sejtető címe miatt izgalmas a szóban forgó szöveg. Cselekményének fontosabb helyszíneit, Sundsvallt és Malmőt Wikipédia-részletek ismertetik. (A Szeles Judit által számos novellában használt vendégszövegek jelenlétére nemcsak a dőlt betűs szedés, de az utolsó történet utáni, ömlesztett forrásfelsorolás is felhívja a figyelmet.)
Az adatközlő részletek kissé megakasztják az egyébként is szerteágazó cselekményt.
A három főszereplő, egy ápolónő, egy tanuló és egy beteg személytelen jellegű találkozásának leírását a függetlennek tűnő, de itt-ott a véletlen folytán egymást keresztező életutak summázata követi a már tárgyalt „kölcsönszövegekkel” kiegészülve. A befejezés mintegy visszahurkol önmagába, és egy hajóbaleset apropóján – szokatlan, a befogadó magatartásától függően groteszk és tragikomikus olvasatot egyaránt megengedő módon – ismét összehozza a hősöket. És habár az élet értelmére nem derül fény, azt megtudjuk, hogy a norvégok sokkalta intimebb együttlétet értenek teázás alatt, mint azt elsőre gondolnánk.
Hogy mi a helyzet a kötet címét adó novellával? Valami olyasmi, mint a huszonhárom szövegből felépülő mikroverzum egészével: az Ibsen a konyhában gondolati tartalmát tekintve – a gyakran használt, konkrét helyszín-megjelölések és évszámok ellenére is – tértől és időtől elszakított, örök érvényű beszélgetés egy hanggal, amelyre érdemes figyelni.
Mert ha nem is többet és jobbat, de mást mond, mint mi.
Persze az élet értelmére ez a hang sem tudja a választ. Nem utasítja el, hogy az negyvenkettő lenne, de él a kétely jogával, mikor az utolsó novella végén azt mondja: „Nem vagyok filozófus. Nem tudhatom.” (185.)
Szeles Judit: Ibsen a konyhában, Prae, Budapest, 2022.
A borítófotót Áfra János készítette.
