Szívhalál
A babakocsi kereke átbillen az útpadkán. A szürke gumi meghajlik, kapaszkodik a járdába. A kocsi rúdja bizsergeti a tenyerem. Ki dönti el, hogy elengedem vagy megtartom? Ebben a pillanatban még fogom. A következőben talán nem. A kisöcsém hunyorogva figyel a kocsiból, és fogalma sincs semmiről. A bolt tejüvegén anya árnyéka mozog. Ő azt mondaná, hogy az én felelősségem vigyázni az öcsémre. De szerintem ebben nincs semmilyen felelősség. Csak a döntés van. Én annyit teszek, hogy kinyitom a tenyerem. Minden más csak megtörténik.
Lejártam régen a kacsáshoz köveket dobálni. Megpróbáltam úgy dobni őket, hogy minél többet ugráljanak a vízen, mielőtt elmerülnek. Figyeltem a fiúkat, akik a parton játszottak. Egyikük nagyon ügyes volt. Hátrahúzta a könyökét, megrogyasztotta a lábát. Ebben a pózban megmerevedett egy pillanatra. Nem lehetett tudni, hogy dobni fog vagy repülni, aztán megfeszültek a karjában az erek, hátrahajlott a csuklója, pólója alatt kirajzolódtak a hátizmok. Kicsúszott a kavics az ujjai közül, dehogy csúszott, inkább átfolyt a levegőn, a karja a vízben folytatódott, a bőr gyurmaként nyúlt meg és dagadt bele a gömbölyű hullámokba. A kavics háromszor szakította át a masszaszerű víz felületét, aztán végleg elsüllyedt. Megpróbáltam én is, és volt, hogy sikerült, volt, hogy nagy csobbanással rögtön elsüllyedt a kődarab. Pedig én mindet ugyanúgy dobtam.
Egyik céltalan sétámon szegődik mellém, még egészen fiatal, ünő. Úgy szakítja át a kerítés szalagját, mintha ott sem lenne. Tudta, hogy nincs benne áram. Egyre kisebb távolságból követ a tóig, csak egészen a parton érem el a szárat. Bámuljuk a vizet, nem tudom, melyikünket érdekli kevésbé, amit lát, és ki érzi jobban, hogy húz a látvány mögött a mélység.
Hideg a víz, szúrja a lábujjaim hegyét. Megfeszül a kezemben a szár, ahogy a borjú megérzi az ismeretlent. Visszalépek hozzá, átölelem a fejét. Remeg. Hozzám nyomja az orrát, a levegő melegen áramlik, megrezegteti a puha szőrszálakat. Ha tudta, hogy nem tartja vissza semmi, miért nem jött korábban? Lépek, húzom magam után. A víz a bokámat nyaldossa. Most félelmetesebb, mint gyerekkoromban, mintha figyelmeztetni akarna. Ahogy az ünő lábát eléri a hideg víz, pánikolva menekülni próbál. Megállok, csitítom. Semmi baj, ez sem rosszabb másnál.
Anya mindig ránk szólt, hogy locsoljuk le magunkat, mielőtt bemegyünk a tóba. Tudtam, hogy azért, mert a hideg víz a meleg szívet meg tudja állítani. Amikor nem figyelt, mindig kihagytam a locsolást, és rohantam. Döntsön a víz. Aztán anya persze dühös volt, vagyis úgy csinált. De igazából nem volt az, mert anya is azt akarta, hogy a víz döntsön, és ne ő. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és kihallgattam, ahogy egy barátnőjének sír. Azt mondta, tudja, hogy rossz anya, de fél. Amikor a kezében tart, alig tud ellenállni a kísértésnek, hogy a földhöz vágjon, és rá akar lépni a fejemre, ha a földön játszom. Aztán kifújta az orrát, és már nyugodtabb hangon hozzátette, hogy ez persze normális, mindenki gondol ilyesmire, de a lényeg, hogy soha nem tesszük meg.
Kipróbáltam, amit mondott és összenyomtam a katicát, amikor a kezemre szállt. Nem változott semmi. Úgyhogy leugrottam a diófa legmagasabb ágáról, és nem féltem. Fájt, de elmúlt. Anya rosszul tudta: az a lényeg, az egyetlen lényeges pillanat, amikor megtesszük.
Hagyom, hogy a kötél kicsússzon a kezemből. Hallom, ahogy a borjú kivergődik a partra és elfut, de nem nézek utána. Derékig ér a víz, a hullámok libabőrből mintát hagynak a hasamon. Lemerülök. Maradok. Senki nem nyom és senki nem húz. Minden levegőt kipréselek a tüdőmből. Szédülök. Becsukom a szemem.
Kinyitom a tenyerem.
Borítókép: Unsplash
