A populáris médiumok retorikái gyakorta a vidéki élet mitizáló, bukolikus idillszerű megteremtését célozzák, vagy ellenkezőleg, egyfajta városi élethez viszonyított kisebbrendűséget szemléltetnek. Ezen ábrázolások azonban tovább szélesítik a két életmód közötti szakadékot, és egyszerűsítik a hierarchikus leosztást a társadalom különböző színterei között.
A fenti megállapítás azonban nem elmarasztalás, sokkal inkább egy, a populáris alkotások általánosító jellegére vonatkozó megfigyelésként értendő. Persze messzemenő vitát folytathatnánk a populáris területek felelősségvállalását illetően, hogy miképpen törekedhetnek a morális megfontoltságra, a hiteles szociológiai cizelláltságra, de ez esetben a műfaji kereteket sem szabad kizárnunk a képből. Annak, aki az imént felvázolt viszonyulásokon kíván merengeni, remek partnere lehet Gerőcs Péter Werkfilm című regénye, melyben egy budapesti forgatócsoportot szerepeltet, akik történetesen éppen egy, a városból vidékre költöző közösségről készítenek játékfilmet. A vidéki újrakezdés, a fenntartható, nagyban önellátó közösségi élet ígéretének reményében Perőcsényre érkező családok és a városi élettől elvágyódók története ez a mozgókép, a Második eljövetel.
„Az, ha valaki odafigyel a környezetére, az csinálmány?” (260.) A kérdés a környezettudatos étkezés kapcsán merül fel a Werkfilm egy pontján. Noha a stáb egy kellékként használt műlecsó miatt keveredik heves vitába, a problémát teoretikus kérdéssé tágítják. A Werkfilm alaphelyzete és a lecsó-dilemmához hasonló esetek ugyanarra az elefántra próbálják felhívni a figyelmet abban a bizonyos szobában. Jelen helyzetben ez az „elefánt” a szubjektum, a megfigyelő, aki egyszerre résztvevője is az eseményeknek. Azonban a szemlélődő − ahogyan a kamera pásztázása − óhatatlanul kiragad, meglehet formál, teremt is. A stáb által tárgyilagosan szemlélt miliő keretei között, a kezdeti nagy lendületet követően fordul a viszony: a „mi” és az „ők” egyértelműnek hitt határai lebomlanak, a megfigyelői tekintet a kamerát uralni kívánó stábot is célba veszi.
A Werkfilm legizgalmasabb aspektusát talán éppen az elbeszélői nézőpont adja.
Egy rendkívül semleges, megfigyelői pozíciót igyekszik kialakítani és követni, azonban e törekvés nem kevés fejtörést okoz. Javarészt éppen annyira tárgyiasító és tipizáló perspektívát nyújt Gerőcs elbeszélője, mint a forgatócsoport, akik a környéken élőkről kívánnak képet alkotni. Olykor abszolút tárgyilagos hangnemet üt meg, máskor viszont átcsúszik az általánosítás terepére, ezzel kétségbe vonva az imént említett semlegességet. Mindazonáltal a narráció rögvest berántja az olvasót a forgatás helyszínére.
A betekintés könyörtelen tempóban indul el.
Laikus számára megterhelő számban röpködnek a szakzsargon terminusai, a stábtagok nevei és becenevei.
Rövid és velős mondatokban, mondhatni gépies nyelvezettel történik az események leírása, emellett egyszerű, külsőségeken alapuló karakterleírásokat kapunk. A regény során előkerülő kisebb-nagyobb jelentőségű karaktereknek csupán néhány fontosabb, expresszív jegyét ismerjük meg, amolyan másfél soros leírások formájában. Az első fejezetek tehát az akklimatizálódásról szólnak az olvasó számára. Először is, hogy kiismerje a csapat dinamikáját, illetve nagyjából elhelyezze a karaktereket szerepkörük és habitusuk szempontjából. Másodszor pedig, hogy ráérezzen a stiláris váltásokkal operáló elbeszélésre. A szabálykövetés kifejezés talán erősnek tűnhet, de Gerőcs szövege oly módon strukturált, mint egy forgatókönyv, továbbá a fejezetek szerkezete és hossza nagyjából azonos. Emellett a forgatás egy-egy jelenetébe „lépve” gyakran a Második eljövetel forgatókönyvét olvashatjuk.
A szkriptekre jellemző szedést leszámítva prózai formátumot követ a Werkfilm,
de szellemisége nem tér el egy lényegre törő, feszes forgatókönyv ökonómiájától.
Nem csak a filmes szakzsargonban tobzódó narráció szempontjából vannak kegyelt helyzetben a médium kedvelői, hanem a sztereotip stábtagok miatt is, akik archetípusaiként működnek a forgatócsoportnak: felismerhető a kedélyeskedő rendező, a félénk szkriptes, a botrányos főszereplő, a „cicababa” sminkes. Tulajdonképpen a stábtagok közötti interakciók mentén bontakoznak ki az események. Akadnak még úgynevezett „comic relief” alakok, ebből talán a legfontosabb Csipi, aki gyakorta szakít félbe eseményeket az elbeszélés során egy-egy dalolászás kedvéért. Nem másabb a helyzet Kemencés és Perőcsény lakóival sem, akik hozzá hasonlóan önmaguk karikatúráinak tűnnek.
A kötet első felében éppen ez okozza az elbeszélés követhetőségének nehézségét. A rendkívüli tempóban pörgő események sodrát − mely egyébként remekül magával ragadja az olvasót − megakasztja, hogy a röpködő egysorosok és a skiccszerű karakterek között különbséget kell tenni. Ezt csak tetőzi az, hogy forgatás lévén, gyakorta ki- és beugrálunk a készülő film jeleneteibe, melyek tulajdonképpen a történet valóságára játszanak rá vagy éppen fordítva. Ekkor történik az, ami még inkább megkavarja a karakterek közötti eligazodás lehetőségét, vagyis hogy a narráció a filmbeli karakterek nevein emlegeti a jelenlévőket. A kihívást valójában nem a nevek megjegyzése, hanem a relációk felidézése jelenti.
Az egyszerű külsődleges leírásokon túl a nyelvi regiszterek sem segítenek igazán a differenciák felismerésében,
noha a helyi lakosok kifejezetten túlzó, archaikusnak tetsző nyelvezettel beszélnek. Tehát például Lajoska, a filmben szerepet vállaló helyi kisfiú abszolút kiválik a karakterek közül, míg a stábtagok többnyire ugyanazokat a manírokat használják: türelmet próbáló a rengeteg „csillagom, édesem” és egyéb jelzőkkel tarkított interakciókat olvasni. Csaknem mindegyik karakterre ráragad a demagóg, „jópofizós” attitűd, ami szinte minden komolyabbnak tekinthető pillanatból kizökkent.
A monoton módon előrehaladó elbeszélés nagyjából kétharmadában hasonló dialógusokat vagy az események távolról történő leírását olvashatjuk. Az intimebb, úgynevezett karakterépítő momentumokban szinte pontosan várható, hogy mikor fog ismét távolítani, hirtelen elkanyarodni a narráció az addig követett karakterektől, vagy Csipi egy-egy dala mikor fogja félbeszakítani az eseményeket, hogy aztán egy újabb környezetleírást kapjunk. Utóbbiak azonban emlékezetes szegmensei a Werkfilmnek a hullámzó tétekkel bíró dialógusok mellett, noha azok között is akadnak roppant találóak, melyek nem a karikatúraszerű műviség szolgálatában állnak. A fejezetek elején, nagyobb jelenetek közben vagy
a fejezetek végén elhelyezett hosszabb leírások kétségkívül a szöveg legélvezetesebb részeit képezik.
Gerőcs jó érzékkel, lényeglátóan fest az idillhez már-már túlságosan közelítő, ugyanakkor részleteibe menően naturalista képeket. Az interakciók ezzel szemben feltűnően egyszerűen szerveződnek, melyekkel szemben folyamatos gyanúperrel élhet az olvasó, hiszen semmilyen lehetőségét nem adják annak, hogy a karakterekkel azonosulni lehessen. Az esetleges motivációk feltárása helyett a kérdés mégis sokkal inkább az minden fejezet végeztével, hogy ez az elhúzott türelemjáték meddig folytatódhat, és milyen megfontolást rejt a díszlet mögött.
A könyv befejezése után visszatekintve, a narratív építkezés nem kevés szerzői pimaszságot sejtet.
A regény próbára teszi az olvasó türelmét, egészen addig a pontig, amíg nem történik meg a már várt nézőpontváltás. Ekkor az elbeszélést addig szervező és limitáló szólam elkezd magára vonatkozni, zárójelezni a saját elbeszélését. A távolság a cselekmény előrehaladtával csökkenni kezd, míg maga az eleinte külsődlegesnek hitt elbeszélő is belekerül az események forgatagába.
A regény egyben metaelbeszélés, egymásra épülnek a különböző narratív szintek. A történet evidenciáján túl, miszerint egy játékfilm forgatásán járunk, időről időre olvashatjuk annak szövegkönyvét, mely egyébként sohasem bontakozik ki az olvasó előtt. Nem szerez önálló létjogosultságot, inkább egyfajta mise en abyme-ként szolgál, s csupán a körülményekkel együtt válik értelmezhetővé. Ezen túlmenően egyéni történetszálakra bontható a regény, melyek sohasem érik el függetlenségüket, ugyanis mind a voyeurizmus könyörtelen tárgyiasításának áldozataivá válnak. Az intimitás irányába nyíló párbeszédek gyakran alárendelődnek a távolságtartó, nyers narrációnak, mely csak az események leírására hivatott. A Werkfilm voltaképpen egy ironikus horizonton válik így értelmezhetővé.
A „kameraszem” pásztázása nem csak a helyieket veszi célba, de az eszközt uralni kívánó stábot is, így a látszólag különálló horizontok folyamatos egybecsúszását érzékelhetjük. Ez egyrészt a stáb valósága és az általuk forgatott film fikciós világa között történik, majd pedig erre épül egy újabb nézőpont, a werkfilm maga, a narráció, amely elmossa a határokat fikció is valóság között. Éppen azáltal, hogy az elbeszélő maga sincs kívül az eseményeken, ezzel megmutatva, hogy a légy a fal helyett voltaképpen végig a levesben volt. Gerőcs regényének megfigyelője korántsem helyezhető hierarchikus relációba, szemlélődése ugyanis rögvest kiszolgáltatottá válik a Másik tekintetének. Ahogyan a fotográfus a Napnak háttal nem tudja kizárni a képből az árnyékát, úgy fogja az elbeszélés is a maga útját állni.
Gerőcs Péter: Werkfilm, Kalligram, Budapest, 2022.
A borítófotót Csányi Krisztina készítette.
