Fecskék
Mozdulatlanok,
ahogy mi is.
Fekszenek együtt a villanypózna alatt,
olyan szorosan,
mintha nem lenne annyira fájdalmas a halál,
ha egy testben összpontosul.
De mégis, bármennyire szorosan voltak,
olyanok,
mintha két eldobott követ néznénk a mező végében.
Kendőzetlenül és frissen.
Minden lámpa gyenge,
meztelen testükön ül,
még a vér sem száradt meg,
beleolvadt a tekintetünkbe.
Magukra hagyott szerelmesekként,
haláltusájuk közepette,
hangos csordák nyelik el az utolsó perceiket.
Tragédia az összes
Homokkal locsoltad meg a pocsolyákat a sivatagban.
A porhegyek látványát
most emberi árnyékok helyettesítik.
Szomjasak,
gyengék
és homályosak.
Itt szép az este.
A horizont kékje takarja be,
a homoktenger végtelen párnáit,
közöttük
a kopár puszta bája,
az utazó bordájától
el tudunk látni az éhhalálig.
Húscafatok locsognak az aranytengerben.
Már színük is más,
már alszanak,
már lebegnek,
hasukba szorult szavakat próbálják
kienni az éhes keselyűk hadai.
Csontokból épült hídon
haladunk a sivatag homokkal
locsolt pocsolyáin át.
Borítókép: Unsplash
