A legelső „szépirodalmi” szövegemet az akkori kedvenc egyetemi tanáromnak mutattam meg, aki aztán hónapokig nem szólt hozzám. Még a tekintetemet is kerülte. Így kezdődött „irodalmi pályafutásom”. Viselkedését valószínűleg nem a szélsőségesen perverz és frivol szöveg tartalma indokolta. Szerintem nem akart sem megbántani, sem elkedvetleníteni. Azt hiszem, ha valaki most mutatná meg nekem ugyanezt a dilettáns novellát – amely a nagymamám meséjén alapult, és egy halott barátról szóló bárgyú történet volt a következő címmel: Nagymamám meséje a halott barátról –, valószínűleg én is hasonlóan járnék el.
Tisztán megvan az a nap is, amikor a könyvem első novelláját kezdtem írni: e verőfényes júniusi délutánon ugyanis kirúgtak a munkahelyemről. Pontosabban: nem hosszabbították meg a szerződésemet. Tanár voltam egy általános iskolában, és a kontraktusom lejárta előtt két nappal – mikor máskor?! – behívtak egy beszélgetésre, ahol az igazgató úr közölte, a legnagyobb problémája velem az, hogy nem vagyok sem vezéregyéniség, sem pedig falkavezéralkat. Noha egyáltalán nem kértem tőle sem ingyen pszichoanalízist, sem spontán jellemrajzot vagy életmód-tanácsadást,
valóban egész korrekten leírta a személyiségemet.
„Ennek köszönhetően nem igazán vagy alkalmas a posztra” − zárta monológját az iskola első embere. Ledöbbentem, mert bár igaznak éreztem a megállapításait, ettől a minden vonatkozásában inkompetens ficsúrtól ez mégiscsak úgy hangzott, mintha a Trónok harca törpekaraktere, Tyrion Lannister közölte volna velem, hogy a száznyolcvanhat centimmel és a kilencven kilómmal meglehetősen alacsony és gyenge testalkatú vagyok ahhoz, hogy beférjek a kosárcsapatba. Abba a kosárcsapatba, aminek ő – a legabszurdabb módon – történetesen a csapatkapitánya. Így lettem tehát életemben először egyik pillanatról a másikra munkanélküli, és így kezdtem el a könyvemet írni – ugyanazon a délutánon.
A kötetemben szerepel néhány olyan szöveg, amit felkérésre írtam. Ilyen például az Éjjeli című, ami az Irodalmi Szemle 2016 áprilisi „Bevetés” tematikájú számában jelent meg; az említett lapba pályakezdő szerzőktől kértek írásokat. Ez azért volt emlékezetes és megtisztelő a számomra, mert egy: örültem, hogy valaki egyáltalán kíváncsi ránk és foglalkozik velünk, kettő: annak is örültem, hogy mi, teljesen amatőr írók is megszólalhatunk. És három: ez volt az első igazi találkozásom valódi szerkesztőkkel. Emlékszem, az egyik novellában valami olyasmit írtam, hogy „én” egy lehányt kutyaszar kellős közepén állok, amihez a szakértő-szerkesztő hozzáfűzte, hogy ő ezt a „gondolatkísérletet” azonnal törölné, mert „esztétikailag semennyire sem emeli az elbeszélés színvonalát”.
Kicsit értetlenkedtem, majd megfogalmaztam az első igazi ellenérvemet.
Nem kevés öniróniával válaszoltam neki, hogy legyen szíves, ne húzza ki az említett sort: ennél a mondatnál ugyanis semmi nem szemléleti jobban azt, ahogyan általában érzem magam.
A könyvemben szereplő első négy-öt prózámba (Gyerekzár, Éjjeli, Kígyótér, Hepp, Pongyola) meglehetősen sok obszcén és trágár kifejezés került; nagyon-nagyon csúnyán szólaltak meg a karaktereim. Amikor visszaolvastam ezeket az írásokat, az jutott eszembe, hogy miért ne lehetne az első kötetem egy többé-kevésbé undorító kifejezésekkel teli groteszk disznóságokból álló massza? Egy pszichoszexuális blöff?
Az egyes novellák miért ne szólhatnának alapvetően a hősök elfojtott, perverz vágyairól és tudattalan szorongásairól?
Szerepelhetne benne egy-két olyan írás is, amelyben arrogáns, de limitált szókincsű tinédzserek beszélnek, akik képtelenek artikulálni a saját problémáikat.
Írás közben szinte végig arra törekedtem, hogy minél betegebb, trágárabb és szélsőségesebb legyen az éppen készülő szöveg. Pofonegyszerű volt a képlet: a szereplők bevesznek egy tudatmódosító szert – legyen az varázsgomba, fű, alkohol, gyógyszer stb. –, esetleg már eleve elmebetegek, aztán az álmodozásaik és hallucinációik révén jöhetnek a rajtuk keresztül elmondott marhaságok, azaz a mindenféle cél nélküli, bármilyen oda-nem-illő provokatív és obszcén szexuális őrületek, amiknek – bevallom őszintén – kimondottan élveztem a megírását.
Olykor elrejtettem a szövegekben néhány rettenetes szóviccet is,
pusztán azért, hogy a történetek még abszurdabbak legyenek, és közvetítsék az olvasók felé a tényt: az itt megfogalmazott dolgokat nem kell komolyan venni. Én például – ha utólag visszaolvasom valamelyik írásomat – nevetek. Ez lehet, hogy a lelkivilágomról árul el egyet s mást. A pszichoszexuális víziókat többnyire József Attila Szabad ötletek jegyzéke és az amerikai irodalom klasszikusai – Bukowski, Carver, Ellis, Palahniuk stb. – mellett trash tévéműsorok, továbbá szexuális motiváció miatt gyilkoló pszichopatákról készült dokumentumfilmek ihlették; a legtöbb ötletet ezekből merítettem. Az írásaimmal kapcsolatos tipikus történet, hogy egy kimondottan nívós magyarországi irodalmi lapnak küldtem el – a kötetemben is szereplő – A fasszal pofozás filozófiája című, Hamvas Béla hasonló elnevezésű (A bor filozófiája) munkája által ihletett „csodálatos” és „mélyenszántó” rövidesszémet;
a lap szerkesztői persze azóta sem válaszoltak.
Remélem, nem gondolták komolyan, hogy én ilyesmit teszek, hogy bárkit is valami hasonlóra szeretnék rávenni vagy inspirálni. Bízom benne, hogy csak azért nem közölték, mert nem fért bele a profiljukba. Várok: hátha a szerkesztők közül valaki utólag lát benne némi fantáziát…
Gyűltek tehát a publikációk, amelyek jelentős részét – a felsoroltak mellett – egy barátom történetei alapján írtam. Például a Migrént, a Lufit vagy a kötet címadó novelláját, a Hugyos malacot. A jó barátom által elmesélt sztorikat persze megváltoztattam, de az alapötletek kétségtelenül hozzá köthetők. Amikor például a koronavírus-járvány legaktívabb időszakában árgus szemekkel követtem az Operatív Törzs tájékoztatásait, ez az ismerősöm egy nap felhívott, és csak ennyit mondott: „támadt egy remek ötletem”.
Mindig így kezdődik. Támad egy remek ötlete.
Aztán rendre előáll a beteg őrültségeivel. Szerinte elbeszélést kellene írnom arról, hogy valaki, lehetőleg egy öreg, kivénhedt, perverz disznó beleszeret az immáron mindenki által ismert tisztifőorvosba, az Operatív Törzs tagjába, Müller Cecíliába. A látványától az élő tájékoztatási idő alatt minden áldott nap maszturbálni kezd. Miután a koronavírus lecseng és az Operatív Törzs nem kerül többé adásba, az idős úr depresszióba esik, mert már semmi nem tud neki örömet okozni az égvilágon; ahhoz pedig ez a karakter túl hülye, hogy az interneten keressen vissza ismétléseket, vagy régi felvételeket halásszon élő és nézzen újra álmai asszonyáról. Az írásnak a barátom még címet is adott: Napi rutin. Noha a szöveg végül nem született meg, zseniális az alapötlet. Minden pályakezdő szerzőnek ajánlom a barátságát.
Időközben lassan összegyűlt egy kötetre való novella. A könyv szerkesztője Németh Zoltán költő, irodalomtörténész lett, akinek évek óta élvezem a támogatását. Ha ő nincs, biztosan nem sikerült volna megírnom a Hugyos malacot. Rengeteg időt és munkát fektetett bele. A szlovákiai magyar fiatalok közül sokan neki köszönhetjük, hogy elindultunk ezen a pályán.
Jellegzetes történet a könyvemmel kapcsolatban az is, amikor a grafikusánál a borítóról kezdtem érdeklődni. Megnyugtatott. „Ne aggódj, malac biztosan nem lesz rajta! De kell még nekem pár nap, mert keresem a borítóképre szánt »ideális« lehugyozott szemetesládát.” Megtisztelő volt érezni, hogy ő is nagyra értékeli a munkásságomat. Mindenesetre kuka szerencsére nem lett rajta; ennek egyszerű oka van: a grafikus hosszas keresgélés után sem találta meg azt a szemetesládát, amit elképzelt. Tett rá helyette egy istenverte lepisált betonfalat. Egy pszichológus lány, akivel akkoriban találkozgattam, meg is kérdezte tőlem, hogy vajon szerintem milyen ember lehet az, akinek az első könyvét egy levizelt fal díszíti. „Nem is beszélve a címéről, szerintem borzalmas” − tette hozzá. „Valószínűleg önironikus ember az ilyen” − reagáltam, majd kifejtettem neki, hogy én az a típus vagyok, aki szívesen gúnyolja ki saját magát; azaz, mondtam, örömmel leszek az olykor obszcén, hülye és perverz humorom első számú célpontja is.
Talán ez lett a könyv. Az olykor obszcén, hülye és perverz humorom első kézzelfogható manifesztációja.
A randizgatás a pszichológus lánnyal persze gyorsan abbamaradt. Volt azonban kettőnk közös történetében valami groteszk: felemelő érzés ugyanis tudatában lenni annak, hogy már két találkozás után is sok vagyok egy évek óta az emberek lelkivilágának gyógyításával foglalkozó szakembernek…
A kötet tehát megjelent, és unalmamban gyakran böngészem át a róla írt olvasói megjegyzéseket és véleményeket. Van, aki azt írja, hogy „túl későn születtem ahhoz, hogy a »prózaírás Gingsbergeként« bárkit is megbotránkoztassak”. (A prózaírásnak szerintem van Gingsberge, úgy hívják, hogy Jack Kerouac.) De akad olyan hozzászóló is, akinek a megállapítása szerint ezt a könyvet, „mert annyira unalmas, trágár, beteg és szar”, egyszerűen nem lehet végigolvasni. Azokon a fórumokon és felületeken, ahol értékelni szokták az alkotásokat – és öt csillag jelenti a legjobb minősítést –, maximum két csillagot kapok. Ez a rekordom. A két csillag.
Már arra is gondoltam, hogy poénból írok álnéven a saját könyvemről egy nagyon lehúzó bírálatot;
olyat, amelyben még a legborzasztóbb hozzászólásokat is felülmúlom. Belefogalmazom majd, hogy „ha lehetne, én mínuszos minősítést adnék, mert ilyen papírra vetett hányásszagú ocsmánysággal még soha életemben nem találkoztam, és ha tehetném, a szövegek írójának egyenként törném el az ujjait”.
Végezetül és önmagam védelmében a nem felkapott könyvekről leggyakrabban hangoztatott frázist szeretném megfogalmazni; az én „művészetemet” minden bizonnyal csak azért „nem értik meg”, mert az annyira „innovatív”, hogy „meghaladta a korát”. A halálom után viszont rám is vár majd a megdicsőülés. Addig pedig osztom Palahniuk egyik karakterének markáns véleményét, aki azt állította, hogy az írók közül talán mégiscsak Anne Franknak lehetett a legjobb: neki legalább nem kellett hülye felolvasóesteken meg dögunalmas könyvbemutatókon jópofáskodnia…
A szerző az esszé megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.
A fotók forrása a szerző archívuma.
