Vannak könyvek, amelyekre elsődlegesen könyvtárgyként tekintünk. Mert szépek, igényes a borítójuk (jelen esetben a szerző káprázatos fotója), és szedésük nem bántja a szemet. Már elolvasásuk előtt sokszor kézbe vesszük, és az asztalunkon jól látható helyre tesszük őket, szemezünk velük. Szöllősi Mátyás új könyvtárgyával nekem is hasonlóan indult a viszonyom. Noha leplezetlen gyanú uralkodott el rajtam minden alkalommal, mikor kézbe vettem. Ugyanis a cím, Szabad, gyanúra ad okot. Nem pusztán azért, mert az efféle felirattal ellátott pólók elsekélyesítették a szónak minden mélységét, hanem azért is, mert egyszerűen kevés izgalmat ígér. Lássuk, mennyire igazolódott be a prekoncepcióm.
A könyv gyűjteményes kötet, melynek alcíme Válogatott és új versek. Több mint 15 év terméséből került kiválogatásra a Szabad versanyaga. A szövegek négy ciklusba rendeződnek, amelyek jól körülhatárolható módon, tematikusan válnak el egymástól. Az világos, hogy a szubjektum szabadságának megléte vagy annak hangsúlyozott hiánya (pl. a Gyulladás című ciklusban) adja az egységek közti kapcsolatlétesítés vezérelvét. Ugyanakkor az alapvető emberi szemléletformák egyik legelemibb dichotómiája önmagában kevéssé válik érdekessé, hiszen ez a megkülönböztetés szerves része azon kategóriakészletnek, amely mentén a mindennapokban értékeljük a minket közvetlenül körülvevő világ jelenségeit. Szöllősi kötete pedig nem ajánl más kapcsolatteremtő fórumot, a problémát nem emeli magasabb szintre, nem idegeníti el azt a hétköznapi automatizmustól. Tegyük hozzá: ez talán nem égbekiáltó hiba, felírhatjuk a gyűjteményes jelleg számlájára.
A szövegek poétikai megvalósulásának két főbb tendenciáját különíthetjük el. Ezek egyikét nevezzük – a fülszöveget jegyző Lator László nyomán – prózaverseknek. Az idetartozó szövegek, melyek főként az első, Kamaszkor címet viselő ciklusban kaptak helyet, nem sűrítenek, trópusokkal nem vagy csak alig élnek, történetmondásuk pedig javarészt lineáris. Prototipikus példa erre az Emlékfoszlányok egy testvérnek című vers, amely egy idősebb, feltehetően fiútestvér gondolatait rögzíti.
Ez a szöveg egyrészt azért sem különösebben izgalmas, mert unásig ismert közhelyeket sorol végig,
másrészt semmi nem indokolja a lírában szenvtelenebbnek ható prózai hangütést: „A mi jelentése egyszerre érdekelni / kezdett, ahogyan az is, neked bizonyos / szervekből miért van másmilyen, és a kérdés: / több vagy-e nálam, és szebb-e?” (kiemelés az eredetiben). Továbbá vannak szövegek, amelyek esetében nehéz eldönteni még csak megközelítőleg is, hogy mi történik (Fenyítés; Gyanú), az átláthatatlanság pedig nem válik a versek javára. Azt is érdemes kiemelni, hogy a Kamaszkor versei közül kettő (Emlékmű; Vihar) konkrétan értelmezhetetlen a Szöllősi előző könyvében helyet kapó, Illegál című kisregény ismerete nélkül.
Ráadásul a Viharban figyelhető meg először markánsan a probléma, amely aztán többé-kevésbé az egész kötetben jelentkezik,
jelesül a túlmagyarázás, túlértelmezés. „A szájakon a döbbenet betűi úgy jelennek meg, / mint a kifosztott sírok körüli törmelék, / értéktelenül, mégis jelentőségteljesen.” Kezdjük az elején: a döbbenetnek vannak arcai, tekintetei, mozdulatai, viszont betűi nem igazán – kivéve, ha egy burleszk szituációt képzelünk el, amelyben természetesen az „Ó!” a döbbenet betűjeként értékelhető. Megérzésem szerint azokat a sírokat szokták kifosztani, melyek könnyen hozzáférhetőek, erről pedig inkább egy kiásott földhalom tud árulkodni, nem a műben említett törmelék. De ha ezt elengedem, akkor is teljességgel szembetűnő aránytévesztés a két hátravetett határozó szerepeltetése.
A ciklus végén szereplő, a kötet címét adó Szabad című versben hasonló jelenség észlelhető:
„A kordon alól fölszabadult fal végre üres, / és a fény is máshogy vetül, egyértelműbb, lágy.” Az „egyértelműbb” nyelvtani szempontból zökkent ki. Noha a fényre vonatkozik − tehát a fény egyértelműbb, nem a vetülés −, ebben a szórendben a vetüléssel is asszociálódhat. Mindkét esetben szemantikai fenntartásaim vannak arra vonatkozóan, hogy milyen az egyértelműbb fény és/vagy az egyértelműbb vetülés. Ez a széttartás inkább zavaró, mint gyümölcsöző.
Érdemes górcső alá venni az első ciklus egy jellegzetes darabját, a Sóvidéket.
A megszólaló egy sóbányába ereszkedik alá turistaként:
„A nyugatról hozott tákolmány halad befelé, / és a rozsdás vasrudakba kapaszkodva / nagyjából négytucatnyi ember zötykölődik / egy holt világ felé.” A látogatószintre érve „[s]zinte minden egyszínű és tág. / A fontos talán csak az, hogy itt légy, / még akkor is, ha percenként papír / csörög és jócskán zsibbaszt az ütemes / harákolás, miközben bizarr képed / szétfolyik a tükörsima talajon.” A versbeszélő biztosra megy: „és egy tehéncsorda / biztos halála lenne, ha ide leengednék.” Majd az utolsó versszak, a tézis: „Itt minden játék álca, hisz időleges. / Az ámulat helye ez, ahol elidőzöl, / hogy aztán menj még.” Egy sóbánya viszonylag szenvtelen, és főleg az elsődleges benyomásokra szorítkozó leírása nem feltétlenül indokolja azt a metafizikai mélységet, amelyet az záróversszak ajánl. De mi is pontosan az állítása? Azzal indít, hogy „Itt minden játék álca, hisz időleges.” Alapvetően minden játék álca. Akik nem vesznek részt benne, azok nem érthetik (vö. Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások).
A játék az ismétlés alakzatán alapul, szublimálja, elmaszkolja a komolyságot, a valós téteket.
A játékban feloldódik a szubjektum, megszűnik annak lenni, aki a játék előtt volt (pl. most te vagy a kapus, a fogó, a hunyó stb.). Tehát nemcsak a sóbányában, hanem máshol is álcaként jelenik meg a játék. Az időlegességre vonatkozó kitétel pedig felettébb zavarba ejtő. A játék tragikuma − ahogy persze az emberi lét tragikuma is − abból fakad, hogy időbeli jelenség. Milyen többletjelentést ad ehhez a „hisz időleges” kitétel azon kívül, hogy látszólag filozofikusabbá teszi a regisztert, amint egy ősi fenomenológiai problémát aktivizál? Úgy folytatódik, hogy „Az ámulat helye ez, ahol elidőzöl.” Játék, időbeliség, utána pedig rögtön ámulat.
Nagy tétek mozognak, kérdés, hogy mi végre –
egyáltalán mi motiválta ezt a vers előző szakaszaiban? Majd a konklúzió: „Hogy aztán menj még.” Őszinte leszek: itt már teljes a káosz. A megszólaló kiemel egy atemporális mozzanatot, az ámulást, olyan élményt implikálva, mely felfüggeszti az időtapasztalatot, átrendezi a szubjektum időre vonatkozó fogalmi keretét. Hogy aztán menjen még. De hova és miért?
Az előbbi demonstráció nagyon iskolás, de ezáltal azt igyekeztem bemutatni, hogy miként jelenik meg a kötetben a látszólag semmiből jövő nagyotmondás. Ha pedig közel hajolunk a szövegekhez, akkor a látszólagosságra vonatkozó kitétel hatálytalanná válik. Az európai eszmetörténetbe mélyen beágyazott metafizikai fogalmak egymás mellé pakolása nem fog semmit sem feltölteni tartalommal. A Sóvidék című vers pedig ennek eklatáns példája.
A második ciklus a Gyulladás címet viseli. A megszólaló krónikus gyomorpanaszokkal küzd, az orvosok sem teljesen értik, mi lehet a baja. A gyomorbántalmak testi hatásai többször egészen naturalisztikusan ábrázolódnak.
A kötet üde színfoltjai ebben a ciklusban foglalnak helyet, habár ezek a versek sem hibátlanok.
A Rajzás azt mutatja be, hogyan megy tönkre egy pár szexuális élete a férfi betegsége miatt: „Egy fertőzött testrésztől / akár egy kapcsolat is megrohadhat.” Az intimitás nyelvi dimenziója bántóan hiányzik: „megfogtad a nemi szervem, / akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok.” Elképesztően modoros a „nemi szerv” szintagma ebben a kontextusban. A vers pedig úgy zárul, hogy „[g]yere le erről a drogról. Rólam.” Ha a megszólaló férfi teste a drog, akkor nem értjük, hogy mi a probléma (vagy olcsó szójáték, amit viszont nem sikerül kijátszania). A külön mondatot kapó személyes névmás pedig ismét redundáns, a metafora – még ha nem is jó – enélkül is érthető. (Závada Péter Bontás című versében a hasonló problematika poétikailag izgalmasabban van megoldva.)
A betegség miatt elvesztetted a munkát elég beszédes címmel él, nem árul zsákbamacskát.
A munkatársak különböző, ám lényegében mindig megalázó reakciói, majd a munkaképtelenség, amelyről nem eldönthető, hogy hátterében a betegség vagy a munkakörnyezet áll-e, húsba vágó probléma lehetne. Kár, hogy a vers ezt csak felvillantja.
A harmadik ciklus, a Noktürn a leghosszabb. Egy kifejezetten egészségtelen kapcsolatot, főképp annak tönkremenetelét követhetjük hellyel-közzel végig. A ciklusnyitó vers (Lélegzet) semmi jót nem ígér. A szöveg retorikai szervezőeleme az anafora: „Milyen volt az első lélegzetvétel. / Milyen volt leküzdeni a sírást, pedig valakit eltemettél a téllel.” A megvalósult szerelemre a szakítás után visszatekintő szubjektum jól ismert toposzokat halmoz, látszólag céltalanul: „Miért engedted éreznem, / vágysz rá, hogy valaki lásson.” Majd csupa olyan retorikai kérdés következik, amely azt pedzi, milyen érzés volt a megszólalót érzékelni. Kicsit az Akarsz-e játszani utóérzése ez a szöveg, ugyanis a koramodernség nyelvi regiszterét mozgatja meg. A ciklus a nyugatosok szerelmi lírájának megszólalásmódjait idézi, de reflektálatlanul teszi, miáltal a szövegek nem válnak poétikai játékká, kísérletező átértelmezéssé vagy kiforgatássá.
Úgy tűnik, a megszólaló még mindig ezt tartja a szerelmi beszédmód érvényes nyelvének.
Vannak ebben a ciklusban olyan szövegek, amelyekről nem derül ki, miért kerültek beválogatásra (A fákról; Reggel). Vannak olyanok, amelyek nem gyümölcsöző módon keltenek képzavart: „Hatóránként változik benned minden. / Pont úgy jön, akár az apály, dagály, / nem lehet tudni, melyik van épp, / és tenni ellene csak úgy, ha vársz, / mert hátha megtörténik majd a meglepő, / de a vízből lehet, hogy csak üres illat, / fölösleges remény marad, játszani azzal, / ami alig volt, a te meg ő, / a szabad-nem szabad” (Árapály).
Vannak olyanok, amelyeket Kármán József is megirigyelne:
„Késleltetés: vágy egy cseppnyi magány után. / Hirtelen elérzékenyült. / Közben szemerkélni kezdett kint az eső. / Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.” (Árulás). Vannak olyanok, amelyek sokat akarnak mondani az időről: „Egy szökőévnyi együttlét, idő / határolja be számunkra a kort.” (A testről). Vannak olyanok, amelyek sokat akarnak mondani a játékról: „A haragot ne csak mímeld, de játszd is / tovább, ha lehet, öntudatlanul.” (Közös rettegés, kiemelés: B. B.).
Vannak olyanok, amelyek sokat látott olvasókat is zavarba hozhatnak:
„Te választottad a nedvek birodalmát, / ahol időről időre foglyul ejt a vágy, / de a szívedet közben mégiscsak / egyetlen igaz szó vagy a szurdok szikláinak mohás emléke zabálja föl.” (Búcsúlevél). És a sor folytatható.
Pikánsabb témát jelentenek a kontraintuitív szóképek: „Szelíd, akár egy megcsonkított vizsla, / akit etetnek, mert elhitte, hogy éhes.” (Kontraszt); „A másik meg sűrűn kezet szorít, / mint egy domináns hím.” (A betegség miatt elvesztetted a munkádat); „Remélve, ébredő nosztalgiád / számára mindez megnevezhetetlen”. (Lüktetés); „Akár egy tökéletes tárgy a térben, / olyan vagy.” (A néma környék); „tudásom elégethető, mint a száraz fa, / amely hasábokra szelve olyan, akár / az elme, sosem mutatkozik parancsra / bárhol.” (Galilei védőbeszéde).
Elképzelhető olyan kontextus, amelyben a hasonló eljárások izgalmasan működnek, de jelen esetben kizökkentik az olvasót.
A Szabad komoly állításokat szeretne tenni,
borongós hangulatot teremteni, a szubjektum tapasztalatai nyomán valamiféle általános emberi felé eljutni. De miért is kellene elhinni ezeket a szentenciákat egy olyan megszólalónak, aki szerint a megcsonkított vizsla szelíd, nem pedig halott, és aki úgy látja, a domináns hímek szorítanak sűrűn kezet, nem pedig a szubmisszívek, alárendeltek?
A záróciklus a Szégyenlős álmok címet viseli. Szerepverseket olvasunk, a valós történelmi személyek fiktív megszólalásait drámai monológ formájában tárja elénk a megszólaló. Ám ezek a beszélők pont azt mondják, amit amúgy is gondolunk róluk. Cirénei Simon a keresztről beszél meg Jézusról, Ábrahám Izsákról, Commodus pedig apjáról, Marcus Aureliusról vélekedik így: „Mindig is gyűlölte a háborút.” (Aurelius Commodus elmélkedéseiből). A történelmi személyek fiktív megszólalásainak olyan nézőpontokat, megdöbbentő vagy egyenesen tabudöntögető formákat kellene beszédalakzattá rendezniük, amelyek a történelemről vélt tudásunkat kimozdíthatnák kereteikből. Azonban a legközhelyesebb, már-már metonimikusan hozzájuk kapcsolt történetük merül fel lírába tördelve, és ez egy cseppet sem érdekes.
Nincs mit összegezni, ez a könyv az egyik legrosszabb kötet, amit valaha olvastam.
Szöllősi Mátyás: Szabad, Helikon, Budapest, 2022.
A borítófotó forrása a szerző Facebook-oldala.
