Lomtalanítás
Kora reggel rozsdás teherautó satufékez a Népszínház utca sarkán, terebélyes férfi vágódik ki belőle sámlival a hóna alatt és azt énekli: it’s the most wonderful time of the year. A kapualjban öregasszony trónol egy lyukas fotelben, hunyorogva vizsgálja az eddig felgyűlt termést. Két kincsvadász ágyipoloska-felmérésként botokkal püföl egy matracot.
Nóra átlép egy halom törött Petri-csészén és majdnem fellök egy kábeleket cipelő tinédzsert. Hú, de sietős, ciccen fel az asszony a fotelben, de Nóra nem néz oda, az utolsó slukkot lent tartva a kukába pöccinti a cigit.
A lakás éppen olyan, mint volt, és ettől valahogy még rosszabb. Az előszobai tükör előtt gyűjt erőt. Új kezdet, új kezdet, ismételgeti hang nélkül. Az első adag könnyen megy. Egy nagy szatyornyi kacatot meg egy ütött-kopott fürdőszobaszekrényt ölel szorosan magához, hogy beférjen vele a liftbe. A két fiók közé szorulva ismerős, vörösbarna szőrszál pöndörödik.
Tessék iderakni, mutat a padkára húsos kezével a sámlin ülő férfi. Segítünk ám lehozni is, ha kell, mondja, de Nóra csak a fejét rázza.
Pucold ki a lakást, így nem tudok ott lakni – írta Gergő sms-ben, mert Facebookon már nem ismerősök. Nóra csak egy OK-ot válaszolt. OK, elpakolja a cuccait, leviszi, ami már nem kell, és alaposan kitakarít, aztán megvárja Gergőt, és átadja neki a kulcsokat, hogy pontot tegyenek a végére. A legtöbb kacatot végül is ő hozta ide, Gergő már régebben is sokszor mondta, hogy zaj van a lakásban, képtelenség így zenét írni.
Még mindig a torkán csorog az utolsó csík kokain, pedig hajnal négy után már nem szállt be több körbe.
Az együtt kifestett falitükör, amit mérgében összetört. Az edzőpad, amit hat évvel ezelőtt taxival vitetett haza az irodából a pad árának feléért, hogy demonstrálja, a szép és fitt test neki nem csak randiszöveg, hanem valódi elköteleződés. Hamar elfogyott a lendület, egy ideje már virág- és szennyestartó, egyik lábára Gergő fél pár avokádós zoknija van rátekeredve. Rég ott lehet, már nincs lábszaga.
Lentről csatakiáltások hallatszódnak. Pár éve még együtt nézték a lomtalanítást az ablakból: felesező lomisok egy narancsbarna virágos kanapén, civakodás a képcsöves tévén, szétesett szerszámosládából az útra gurult csavarok, defektes 99-es busz. Szokatlanul hideg májusi este volt, összebújva nevetgéltek a káromkodó buszvezetőn. Most bezzeg dögmeleg van, ahogy a haspadra fektetett törött tükröt egyensúlyozza a liftben súlyos izzadtságcsepp gurul le a nyakától egészen a fenekéig. Nincs már miről beszélniük, mégis muszáj. Ennyi évet nem zárhat le egy postaládába dobott lakáskulcs.
Ej, ilyen szép kislánynak egyedül cipekedni, meg fogja erőltetni magát, mondja egy néni, életre kelt hamutartó a hangja. A parkoló autók helyén fesztiválruhás fiatalok vizsgálnak egy hatalmas, aranyozott lábú, szurokfekete fürdőkádat, egy lány ingerülten alkudozik a kád mellett strázsáló asszonnyal. Nekem pont ilyen kéne a filmhez, mondja, engem az nem érdekel, hangzik a felelet. A lány mérgében almacsutkát hajít a kádba, Nóra közelebb lép, és belebámul a feketeségbe. Nem látja a csutkát, egy pillanatra megszédül, a kád feneke eltűnik, és utat nyit a föld gyomrába.
Gergő külön kérte, hogy a közös képeket is vigye el. A konyhapulton, arccal lefelé sorakoznak, tiplistül szedte ki őket a falból. Nóra vakon dobálja be a képeket egy szatyorba, melléjük szórja az évek alatt dobozokba gyűjtött fesztiválbelépőket, szórólapokat, vonat- és buszjegyeket. A hűtőre néz, nem is emlékezett rá, hogy ilyen sok hűtőmágnesük van, vagyis volt: London, Rovinj, Kréta, Bali, Párizs és New York. A szatyor tetejére hajítja őket, de egyet elvét, az üveg Eiffel torony kettétörik becsapódáskor. Felsöpri a szilánkokat, aztán felmossa azt a bizonyos olajfoltot is a tűzhely előtt. Sose gondolta, hogy egy leejtett palacsinta, az utolsó leejtett palacsinta ilyen makacs foltot csinál.
Jöhetnek a ruhák, csupa fast fashion, pedig hányszor kérte Gergő, hogy legyen tudatosabb. A tigrises póló, amit poénból kapott tőle az állatkertben, meg a sárga koktélruha, amit csak őmiatta vett meg, de más miatt vett le. Két kézzel kotorja le a polcok tartalmát a földre, bőröndbe rétegezi, ami kell, zsákba dobja, ami nem.
Cigire gyújt. Mégis mit mondjon neki? Bocsánatot kérni, mindenért, leginkább a végéért. Ennyit megkövetel a tisztesség. Lebámulva nézi a kádnyi mélységet a túlexponált utcakövön, a kontraszt magába akarja szippantani. Véletlenül leejti a csikket, de hiába néz utána, nem látja, ahogy a kádban landol.
Irány a nappali. A festett vázát Gergő anyjától kapta, azt itt hagyja, a fali írótábláról csukott szemmel törli le az utolsó üzeneteket. A törött székek, a rongyszőnyeg, az újradekorált dohányzóasztal, mind Nóra szerzeményei, mind mehet le. Most a könyvek jönnek. Mindig is kevesebb volt neki, mint Gergőnek, aki nem szokott le az olvasásról egyből a gimnázium végén. Mindet bedobozolja, mert könyvet ugye nem szabad kidobni.
Odalent újabb patália, a szemközti ház második emeleti erkélyéről egy férfi hajigál le irattartókat az utcára, a szétszálló nyomtatványok megtámadnak egy biciklis futárt, a lomisok üvöltenek. És ha a gyereket találod el? Rendőrt hívok! Nóra követi szemével a lapokat, piruettezve zuhannak, aztán elnyeli őket a lakkozott feketeség. Tekintete találkozik a szemközti irathajigálóéval. A férfi kortyolás előtt Nóra felé biccenti a borosüvegét.
Két körben tudja csak levinni a lomtalanításra szánt darabokat, aztán fentről, az ablakból nézi, ahogy szétbomlanak, átalakulnak az aszfalton. Mint egy bálnatetem a tenger fenekén, milliónyi bontóorganizmus szorgalmas munkájától. Tízévesforma kislány indul a sárga koktélruhában az éjjelnappali felé, Nóra elfordul az ablaktól.
Tisztul a lakás, egy sorozatgyilkos alaposságával takarít, a fürdőszobában fél órán át sikálja a csempét, levakarja a púdernyomokat a fürdőszobaszekrényről, meg a penészt a zuhanytálcáról, már égnek a karjai. Így is túl gyorsan halad, órákat kell majd még itt ülnie, mire Gergő megérkezik. Magyarázkodni kell, komolyan és megtörten, akkor is, ha már mindegy. Fogadkozni, hogy igen, megint csíkozgat, de ez már nem olyan. És különben is, depressziós. Igen, depresszióssá vált mellette.
Ruhákkal teli bőrönd, könyvesdoboz, cipők sorakoznak a megtisztult lakásban. Talán szortírozni kéne, hogy minden beférjen a taxiba. Bal nagylábujjával felrúgja a bőrönd fedelét. Újabb cigi. Sárgák és szürkék a függönyök, hiába kérte Gergő, hogy ne szívjon bent. Végül is van idő kimosni ezeket is. Nekiáll leszedni a karnist és lefejteni róla a függöny szemeit. A létra tetejéről állva az aranylábú kád feketesége türemkedik be a perifériájába.
Nem jön le a függöny, pedig már rángatja, tépi a szemeket. Hoznia kellett volna magával legalább egy-két csíkra valót. Megfogja a konyhai ollót, és levágja a függönyt a karnisról. A szemközti erkélyen üres borosüvege mögül felnevet a hajigálós szomszéd. Nóra hátat fordít neki, a kanapéra ül és végignézi a szórt fényben úszó, kiürült lakást.
Nem fogja kibírni a várakozást, túl gyorsan érkezik a józanodás, túl lassan jön a lezárás. Tulajdonképpen mit is akar elvinni innen?
Kitárja az ablakokat és könnyed mozdulattal az utcára ejti a függönyöket. Szállnak, majd eltűnnek, most nincs odalentről kiabálás. Kilenc világirodalmi klasszikust küld utánuk, az Anna Kareninát hagyja utoljára, mindet elnyeli a feketeség. A szomszéd tágra nyílt szemekkel nézi, ahogy Nóra létrára állva, két kézzel önti a félretett ruhákat a bőröndből egyenesen a mélybe. A cipőket egyesével bukfencezteti át a korláton, egyik se koppan földet éréskor. Nem kell megvárni Gergőt. Már fölösleges bármit is mondani. Végignéz a kiürült, tiszta lakáson, de valami még mindig nem tökéletes. Az előszobatükörben megakad a szeme vörös szemű, girhes önmagán. A lakáskulcsot a konyhapultra teszi és az ablakhoz lép. A létráról könnyű a párkányra állni, most nem szédül. Odalentről a férfi és az öregasszony néznek fel rá. Nem céloz, egyenesen a kád felé ugrik, puhán érkezik, az aranyozott lábak megremegnek. Még látja, ahogy odafent a lomisok megemelik és a teherautóba teszik a kádat, vele együtt.
Borítókép: Unsplash
