Nem szoktam
Nem szoktam apámra gondolni. Sem a kopasz fejebúbjára, sem a mindig-ferde szemüvegére, ami az orra végére csúszott. Főleg akkor nem szoktam apámra gondolni, mikor kellene. Születésnapon, halálnapon, karácsonykor, húsvétkor, bár akkor talán nem is szokás. Mintha szándékosan tenném, mint mikor csakazértis otthon hagyom a matekfüzetet, ezeken a napokon egyszerűen elfelejtem. Aztán egy másik, teljesen esetleges napon, például egy szeptember huszonegyedikén váratlanul víz megy a fülembe. És akkor máris ott van, kéretlenül, apám krákogás és más kellemetlenségek nélküli mása, besétál az ajtón, csoszog, belép, a zsinórfüggöny fagolyói egymásnak koccannak, és féllábon ugrálva ütögetni kezdi tenyerével a fejét, pont a füle fölött. Felszólít, hogy hajrá, csináld te is. Aztán ott ugrálunk, ketten, és a kis panzió kopott parkettája minden huppanásra megnyikkan, mintha macskára lépnénk. Ez pont így megy, mint régen a zuhanyzó csúszós csempéjén a csopaki strandon, ameddig ki nem csorog a víz a fülemből. Meleg, melegebbnek érzem, mint a bőröm, pedig az nem lehet, a víz is mint én, legfeljebb harminchat fokos. Hálásan törlöm le a nyakamról. Aztán eltűnik, mármint az apám, és egy ideig nem is hallok felőle. Ameddig egy reggel, keménytojást nem főz az anyósom, összekoccannak, ahogy óvatosan beleengedi őket a Herendibe, amiben kézzel hímzett szalvéta is van, anyósom hímezte tévézés közben, belőle meg majd ez marad. Gondolom, és akkor, amikor kézbevesszük a tojást, és feltörnénk a külön erre a célra szánt tojástörővel, magától megemelkedik a karom, és a velem szemben pöfékelő apámra kacsintok, ahogy a homlokomhoz verem a keménytojást. Az márványosra reped, és ahogy a vékony bőrről lekaparom a héjat (nem akar tisztán lejönni), addigra apám újra eltűnik és nem is hallok felőle egy ideig.
Legközelebb csak akkor, mikor egy messzi úton valami egzotikus baktérium miatt minden fönt és lent távozik, és félhomályban a kóla után nyúlok. Akkor leül az ágyam szélére, amit egyébként nem szokott, és újra mesélni kezdi ugyanazt a történetet Algériáról és valami szép nőről, akitől végül nem lett gyereke. És arról, hogy a kóla mennyire jó a hasmenésre, bármilyen körülmények között bent marad. Úgyhogy lelkiismeretesen iszom a kólát, diktálom magamba és közben arra gondolok, ha abban a titokzatos nőben a testvérem mégis bent marad, akkor neki mi maradt volna meg apámból.
Aztán sokáig nem mutatkozik, elvan idegen földben a diófa alatt, amiről később kiderült, hogy hárs, és az sem biztos, hogy az a föld neki még tényleg idegen. Csak olyankor jön elő, mikor kettétöröm azt a csúzli alakú csirkecsontot és érdeklődve nézem melyik kezem tartja a hosszabbik felét, mikor simára lapítom körmömmel a szaloncukor papírját, mikor kagylót eszem vagy éjszaka bezárom a lakást és a kulcsot a közelben hagyom, hogyha tűz ütne ki, gyorsan meglegyen. Meg egy ajándék töltőtoll, gravírozás nélkül, mert arra már nem futotta az időből karácsonyig.
Borítókép: Unsplash
