2022 novemberében ismét megrendezték a Debreceni Irodalmi Napokat (DIN). Az országosan elismert, immár nemzetközi kitekintésekkel is rendelkező esemény több mint fél évszázados múlttal büszkélkedhet. A szervezők ezúttal nagy hangsúlyt fektettek a társművészetek iránti nyitottságra, a kortárs problémák nem csak irodalmi vonatkozású kérdéseinek körbejárására.
Kedd este elérkezett az eseménysorozat egyik csúcspontja, a DIN fő témájára fókuszáló tanácskozás és az Alföld-díjak átadása. Idén a lektűr volt a hívószó. E két programpanelt a nemrég átadott Csokonai Fórum Orfeum termében rendezték, melynek erkélyéről még nézegethettük a Csapó utcán bontásra ítélt épületeket. Borús hangulatunkon szerencsére a meghívott vendégek és a díjátadó ünnepélye hamar változtatott. Miután Szirák Péter, az Alföld folyóirat főszerkesztője, a Debreceni Egyetem tanára és a Debreceni Irodalmi Napok kurátora megnyitotta a tanácskozást, Milbacher Róbert író, a Pécsi Tudományegyetem docense adta elő referátumát, melyet Szajbély Mihály irodalomtörténésznek ajánlott, aki hamarosan 70 éves lesz.
Problémafelvető előadását egy Gyulai Pál 1872-es, Újabb magyar regények című tanulmányából vett idézettel kezdte, melyből jól látható a „kánonikresedés” jelenségének 19. század közepétől induló markáns megléte. Míg a mainstream kritikusok
Jókai Mórt „lektűr”-írónak tartották, Kemény Zsigmond írásművészetében a regény jövőjét vélték felfedezni.
A Gyulai-Jókai konfliktus nem tisztán esztétikai vonatkozású volt, melyről sérelmek és személyeskedő megjegyzések árulkodnak. Zajlott tehát Jókai karakterrombolása, hiába olvasták sokan, a kritika próbálta kiírni a kánonból. Mi a helyzet Kemény Zsigmonddal? A korabeli recepció felmagasztalta, azonban napjainkban lassan az egyetemi kánonban sem jut neki hely. Kemény a lélek betegségeinek kitűnő ismerője, ám e mélységek és örvények keveseket érdekelnek. Ezzel szemben Jókai a bátor szív, az eszmények helyreállítójaként lett elkönyvelve.
Milbacher meglátásában ezek a kritikai tipológiák visszamutatnak a schilleri naivra és szentimentálisra.
Ehhez kapcsolta azt az 1840-es évektől kezdődő tendenciát, miszerint irodalmi cél a teljesség, a harmónia visszaállítása: az ebbe vetett hit mozgatja a lektűrt. Bár nem tudta pontosan definiálni, Milbacher szerint az efféle mű olyan szerzőket és befogadókat tételez, akik hisznek abban, hogy képesek vagyunk irányítani a dolgok alakulását.
Ezután az előadó egyik barátja, Beck Zoltán dalszövegét hozta fel a naiv szemlélet példájaként: „Ha múlnia kell, én akkor sem eresztem, / hogy úgy tudlak szeretni, ahogy először szerettem.” (30Y: elsőre) Milbacher szerint a részletben megfogalmazott állítás egy szentimentális ember számára elképzelhetetlen. Hangsúlyozta, nem pejoratív módon beszél a naivitásról, ezek egyenértékű beállítódások. „Ki mondja azt, hogy Jókai kevésbé jó, mint Kemény Zsigmond, és fordítva?” Az efféle kérdésfeltevések szerinte parttalan vitákhoz vezetnek. Előadását végül három tanulsággal zárta: lektűr és nem lektűr a maga módján érvényes állításokat képes tenni az emberről és a világról; előbbi a naiv, míg utóbbi a szentimentális felől értelmezhető; a „kánonikresedés” napjainkban is aktuális.
Lektűr és nem lektűr határa, viszonya szerinte kevéssé tárgyalt, ami a kritikai nyelv hiányosságaira, reflektálatlanságára mutat rá.
A második nagyreferátumot Keserű József, a komáromi Selye János Egyetem docense tartotta. Előadása kiindulópontját az a kérdés adta, hogy miért és hogyan beszélünk a lektűrről. Meghatározni, csakúgy mint Milbacher, maga sem tudta. A kifejezés napjainkban jellemző pejoratív színezetére hívta fel a figyelmet, ami miatt kerüli a használatát. Inkább populáris vagy szórakoztató irodalomként hivatkozik művekre, de nem biztos afelől sem, hogy ezek a fogalmak teljesen megfeleltethetők-e egymásnak. Érdekesnek tartja, hogy aki lektűrt olvas, nagy valószínűséggel nem gondolja azt annak. Keserű elegánsan nem mondott neveket, hanem kihangosított egy jellemző benyomást, miszerint a lektűr „az a fajta igénytelen irodalom, amit mi aztán végképp nem olvasunk.”
Általában a szépirodalommal szemben határozzák meg, de mi a kettő közötti különbség, hogyan viszonyul egyik a másikhoz? A lektűr jellemzői között gyakran említik, hogy nem újít, hanem elvárásokat elégít ki. Nem készteti aktivitásra a befogadót, nincs tartós hatása, ezzel együtt egyszeri olvasásra szánt mű. Vagyis kapunk valamit, amit úgyis tudtunk, ami megerősít vélt vagy valós hitünkben. Keserű viszont biztos abban, hogy találnánk olyan lektűrnek tartott könyvet, amely nem felelne meg teljes mértékben a felsoroltaknak. Így érdemesebb lenne egy skála mentén gondolkozni az egyszerű szembeállítások helyett. Milbacher A magas irodalom lektűrösödéséről című esszéje kapcsán
Keserű elmondta, érzékelhetően átalakulóban van a lektűr megítélése.
Az Élet és Irodalom-cikk is érzékeny reakciókat váltott ki, illetve egyre több tanulmány születik populáris regényekről. Keserű ennek egyik okaként említi a megváltozott, technomediális befogadói környezetet. Egy idősebb kollégája egyszer úgy fogalmazott: „a mai generációnak már nem lesznek meg a nagy történetei, mert már nem olvassák el a nagy regényeket.” Keserű azt gondolja, hogy igenis meglesznek, viszont ma, amikor irodalomról beszélünk, nem szabad leragadnunk a textualitásnál. Mint láthatóvá vált, hogy mit tartunk lektűrnek, nem csak esztétikai, poétikai és nyelvi kérdés, hanem az irodalmi intézményrendszer és kultúraközvetítés különböző formái is meghatározzák.
Az előadások után panelbeszélgetés következett, melyet Fodor Péter, az Alföld szerkesztője, a Debreceni Egyetem adjunktusa moderált. Milbacher és Keserű mellé Hansági Ágnes irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem docense csatlakozott. Fodor szerint az egyik legfőbb tanulsága az addig elhangzottaknak az volt, hogy még az irodalomtudomány számára sem egyértelmű, mit értünk olvasás alatt. „Mintha úgy látszana, az a magasirodalom, amit ma már nem olvas senki, és az a lektűr, ami olvasmányos. Másfelől, az a magasirodalom, amit kevesen, de valóban olvasnak, ezalatt azt értve, hogy újra és újra problémává teszik a szöveg olvashatóságát.” Ezután átadta a szót Hanságinak, aki azzal kezdte válaszát, hogy semmiben nem ért egyet Milbacherrel, illetve, hogy ő sem szereti a lektűr fogalmat, mivel annak jelentése ’olvasmány’, olvasmány pedig bármi lehet.
Inkább az esztétikai és populáris irodalom megkülönböztetést preferálja.
Az egész populáris-nem populáris kérdés a 19. században akkor kezdődött, amikor a nyomtatott irodalom terrénumában megjelent a nem magasan képzett olvasó és szerző. A népszerű irodalmi szöveg hangulatot és jelentést akar (túl)biztosítani, semmit nem hagy az olvasóra. Ezért nem sorolná ide Jókait, mivel az ő nyelve tudatos eldöntetlenségeket épít.
A populáris irodalom nem csinál a nyelvből művészi alapanyagot.
Erről Heidegger jutott eszébe, aki szerint akkor látszik, milyen a márvány, ha elmegyünk egy múzeumba megnézni egy márványszobrot. Ennek mentén „az, hogy milyen anyag a nyelv, istenien látszik egy Vörösmarty-versen”, de egy lektűrön, amit este vagy a strandon olvasunk, már nem érni tetten a nyelv teljesítőképességét. Ettől függetlenül a populáris irodalom nagyon sok mindenre alkalmas, és nem kell rá haragudni.
Keserű egyetértett Hanságival, de szerinte a magasirodalomnak is csak egy rétegére igaz a vázolt kvalitás, a nyelvteremtő képesség megléte. Felmerült benne a kérdés, hogy tanítható-e ez a nyelvi többletet felismerő érzék? Eddig úgy tapasztalta, hogy nem. Az, hogy mi olvasmányos, attól függ, ki min szocializálódott. Van, akinek egy lektűr annak számít, ellenben egy kifinomult olvasó meglehet, hogy nem tudja végigolvasni azt. Keserű kérdésére válaszolva Hansági kifejtette, szerinte sziszifuszi munkával igenis tanítható az olvasatadás. Viszont amióta megjelent az elektronikus média, leszűkült az olvasásszocializációra szánt idő.
Nagyon tudatos oktatás szükséges ahhoz, hogy anyanyelvileg felkészült legyen valaki egy bonyolultabb szöveg elolvasására.
Az elmondottakhoz kapcsolódva a panel résztvevői különböző irányokat nyitottak meg. Keserű bevallása szerint néha elbizonytalanodik és felteszi magában a kérdést: nem csak azért tartja-e jónak az adott szöveget, mert megtanulta jónak látni? Milbacher úgy véli, a nála harminc évvel fiatalabb generáció kiválóan érzékeli a saját kulturális beidegződései és egy szövegszervezés közti különbségeket, azonosságokat. Fodor bedobta, hogy mára az irodalom szubkultúrává vált, a kortárs magasirodalmat pláne kevesen olvassák. A szubkultúrára pedig az jellemző, hogy markáns elvi, értékbeli és identitásbeli határokat húz.
Az, hogy mi a lektűr, csak az irodalomtudomány, a magasirodalom kérdése, problémája.
A lektűr szerzőit és olvasóit nem érdekli ez. Milbacher a pandémia alatt rengeteg Netflix-sorozatot nézett végig, és kiválónak tartja őket. Továbbra is tartja állítását, miszerint a mainstream kritika képtelen a maga keretei között értékelni az adott művet. Meg kellene találni egy olyan fogalmi rendszert, amely képes hozzáférni a lektűr értékeihez.
Fodor ezután Milbacher nagy port kavaró cikkére tért át. Szerinte kissé történelmi-determinista a gondolatmenete, mely leválasztotta az írók és az irodalom teljesítményét arról a folyamatról, ami úgyis végbemegy. Nevezetesen, hogy az irodalom folyamatosan elveszíti azokat a funkciókat, amelyek által kivételes helyzetét a kultúra szerkezetében betöltötte. Ezután a beszélgetés résztvevőit szólította meg, fejtsék ki véleményüket erről a szövegről és modellről. Milbacher gyorsan közbevetette, hogy részben még tartja a véleményét, ugyanakkor a tizennégyezer karakteres esszében nehéz volt cizelláltan fogalmazni. Azon merengett, ki tudja-e mondani, hogy vége, és igazuk van mindazoknak, akik pénzt keresnek a lektűrirodalomból, szórakoztatnak, vigasztalnak, a szépírók meg csupán erőlködnek.
Aztán önkritikusan hozzátette, hogy mégiscsak működik az újramondás és az újítás dinamikája.
Hansági szerint nemzetközi trend a lektűrösödés. Szerinte ez a folyamat nem is annyira a piac, mint inkább a fokalizációs és figyelemválság miatt van. Egyre nehezebben tudnak az emberek koncentrálni, pláne egy hosszú szövegre. Viszont ha az esztétikai, kísérletező irodalom nem adja meg a nyelvi komplexitást, illetve nem állít intellektuális kihívás elé, akkor szerinte egy olyan, az anyanyelvvel kapcsolatos elmozdulás elébe nézünk, mely például a szókincsbeli árnyalatok, vagy az irónia elvesztésének „válságát” fogja radikalizálni.
Keserű ebbe nem akart belemenni, helyette hozzáfűzte, hogy az olvasásélmény mindenkinek egyedi élményt jelent.
Ha egy szöveg a maguk szintjén kimozdítja az embereket, nem biztos, hogy a nyelvi többlet hiánya problémaként tűnik fel. Lehet, hogy egy szövegnek elég ennyit teljesítenie. Milbacher ezt azzal egészítette ki, hogy az embernek igénye az önmeghatározás és a történetmondás. Ugyanazok a problémák fogalmazódnak meg bennünk, csak máshogy jutunk el a nyelvhez. Érdekességként elmesélte, hogy néha néz Muzsika tévét az érdekes tapasztalatok miatt, és egyik alkalommal látta, ahogy lakodalmas rock stílusban előadják a Quimby Most múlik pontosan című dalát egy falunapon, a közönség pedig lelkesen énekli. Mindeközben azon gondolkodott, hogy mit érthetnek ezek az emberek azon, hogy „otthonom kőpokol”, miként értelmezhetik. Szerinte a vertikális kultúramodellnek és a „lecsorgásnak”, ami Kant óta berögzült, ilyesféle módon lehet valamiféle validitása.
Fodor zárásul azt tette hozzá a beszélgetéshez, hogy van valami, amit az irodalomtól még semmi nem tudott elvenni. Mégpedig, hogy tehetség révén egy autentikussá formált hang olyan tapasztalatról beszéljen, ami annyira egyedi és személyes, hogy valamiképp mégiscsak magát érzi benne az olvasó. És ezt nem tudják a lektűrírók sem, mert ha jó történetírók is, nem jó írók. Milbacher megjegyezte, hogy a Netflix-sorozatok viszont nagyon jól eltanultak mindent az irodalomtól, narrációt, idézést, időkezelést, iróniát, reflexiót, és képesek fantasztikusan működtetni ezeket.
Az Alföld-díjak átadása előtt Szirák Péter beszélt a díjról, amelyet a szerkesztőség 1978 óta ítél oda kiemelkedő szerzőinek.
A díjazottak a pénzjutalom mellé E. Lakatos Aranka szobrászművész emlékplakettjét is megkapják. Eddig 44 alkalommal 126 szerzőnek 133 Alföld-díjat osztottak ki. A főszerkesztő hangsúlyozta, hogy az Alföld-díj meritokratikus, a döntést a szerkesztőség hozza meg, a 2022-es díjakról Áfra János, Fodor Péter, Herczeg Ákos és Lapis József, illetve ő maga, Szirák Péter döntött. Ezután megkezdődött a díjak átadása, elsőként Ladik Katalin, költő, színész, performer vehette át az elismerést, akit Áfra János méltatott. Áfra laudációjában kiemelte, hogy a művész életműve nem ismer határokat: „Pályája ambivalenciák feszültségterében alakult.” Külhoni magyar nőként egy nehéz politikai légkörben kellett érvényesüljön.
Művészete nemcsak a rendszer, hanem az irodalom és intézményei tükrében is provokatív.
Lírája diverz, többnyire objektív, csatlakozik a neoavantgárd tendenciákhoz, gyakran felsejlik műveiben a folklór, a rurális világ. Reflektál a nemekre, a női testre, olykor abszurd képzettársításokra vagy hibapoétikára épít, és a megosztó témáktól sem riad vissza. Szeret rámutatni az írott költészet korlátaira, de életműve folyamatos letisztulást mutat. Ladik az 1973/11-es Alföld számban jelent meg először az Ama bizonyos torony Konstancinápolyban című versével, és azóta is a lap szerzője. A díjjal „köszönetet mondanak a lapban publikált írásaiért, és elismerik az egyedülállóan sokrétű, interdiszciplináris életművét, amely fontos inspiráció az újabb generációk számára is.”
Ezután Szirák felkonferálta a következő díjazottat, Ureczky Esztert. Az irodalomtörténész és kritikus laudációját Lapis József ismertette.
Beszédét azzal kezdte, hogy egy sikeres szakmai pályafutás fundamentuma a tehetség és a szorgalom.
Egyik sem nélkülözhető, de személyes meggyőződése szerint „a tehetség az elhivatott munka táptalajából szökkenhet csak szárba.” Ureczky eddigi pályája kiváló példája egy ideális szakmai bildungnak. Az Alföldben „elsősorban a kortárs angol-amerikai próza recenzenseként szerepelt, alaposan és izgalmasan kontextualizált, poétikai szempontokra is figyelő, ám a művek kulturális-társadalmi jelentéseire is nyitott kritikákat írt. Oktatóként, kritikusként, fordítóként és előadóként fontos közvetítőmunkát végez”, egyfelől az angolszász kulturális gondolkodást tolmácsolja a magyar nyelvű közegnek, másfelől irodalom- és orvostudomány között is igyekszik párbeszéd-felületeket nyitni.
A harmadik díjazott Mezei Gábor költő, irodalomtörténész és fordító volt, a több mint másfél évtizede náluk publikáló pályatársát Fodor Péter köszöntötte. „Megérdemelten egyre nagyobb figyelmet kapó szépirodalmi alkotásai, korszerű, teoretikus alapozottságú, szövegközeli elemzésekre épülő tanulmányai, illetve lényeglátó, biztos ízlésű könyvismertetései” fontosak a lap számára. „Versei elgondolkodtatóak, de nem bölcselkedőek, intellektuálisan gazdagok, de nem programosak. Értekező munkáiban a legapróbb részletek felett sem átsikló, nyelvművészhez illő figyelemmel, eltökéltséggel és érzékenységgel dolgozik. Tehetségének területei ritkán tapasztalható egyensúlyban vannak.”
Ezt követően Csata Zsolt, a Csokonai Színház színművésze olvasott fel Ladik és Mezei verseiből. A díjazottakkal folytatott beszélgetést Herczeg Ákos moderálta, amely teljes egészében lejegyzésre kerül az Alföld egy jövő tavaszi lapszámában. Első körkérdése az volt, mit jelent számukra a díj, illetve külön gratulált Ladik Katalinnak, ugyanis ő idén megkapta a Szépíró-díjat is. Második kérdését Herczeg hozzá intézte. Arra volt kíváncsi, hogy 60 évnyi alkotás alatt miként alakult az önkifejezési formák keresésének folyamata, hogyan lehet ennyire sok területen művelni ezt, illetve hogyan marad meg a frissessége. Ezután Ureczky Esztert kérdezte, miként talált rá erre a különleges útra, kutatási témájára.
Mezeitől a sokféle tevékenység művelése közben lehetséges koncentrációról kérdezett.
Közben Nikolaj Bojkov, a kortárs magyar irodalom „bolgár hangja” is feltett egy kérdést, hogy milyen hasonlattal írnák le munkásságukat. Herczeg utolsó körkérdésében pedig a jövőbeli tervekről érdeklődött.
Csütörtökön Jeroen Olyslaegers belga dráma-, regény- és újságíró, a kortárs flamand irodalom egyik legnépszerűbb szerzője érkezett a Méliusz Juhász Péter Könyvtárba. Védőr című történelmi regénye, és a hamarosan Fenyves Miklós fordításában megjelenő Vadasszony kapcsán a mindkét regényben megjelenő festményről beszélt. A kép nem más, mint Pieter Bruegeltől a Dulle Griet (Bolond Margit). Először 10 évesen találkozott vele, amikor apja megengedte, hogy megnézze egy művészettörténeti könyvét.
A festmény nagyon megragadta őt, de ahogy felnőtt, egyre furább lett számára.
„Ezt teszi velünk a felnövés: megőrülünk.” A kép jobb oldalán az égő város és kikötője látható, mely balra haladva a Pokolba torkollik. Az elképesztően sok részlet mellett (melyekből a restaurációk után sem látunk mindent) a festmény megmutatja, nem a Pokol szennyezi be a várost, a városban már eleve ott a szenny. Olyslaegers elmondta, hogy regényeit mindig egy „hülye” kérdéssel kezdi, amire nem tudja a választ − mint ahogy a gyerekek szokták. Ezzel a 16. századi festménnyel kapcsolatban is felötlött benne egy. Az Antwerpen fénykoraként emlegetett periódust a dübörgő gazdaság és a jólét jellemezte, akárcsak a huszadik századi New Yorkot. Az is közismert, hogy a festmény valaki megrendelésére készült. Ezzel kapcsolatban merült fel a „hülye” kérdés. Hogyan lehet az aranykorban a Pokolról álmodni és festeni? Miért rendel ilyet bárki?
Szinte városkutatóvá válva vetette bele magát a megfejtés feltárásába.
Erre próbál részben választ adni a Vadasszony, amely a 16. századi Antwerpenben játszódik, a gazdag, sokvallású kereskedővárosban, ahol az egyre fokozódó nyugtalanság és a vallási harcok előkészítik a Brueghel által megjósolt „földi Poklot”. Előadása után a szerző felolvasott a Vadasszonyból eredeti nyelven, melyet az esemény fordítótolmácsától aztán magyarul is hallhattunk. A rendezvény végén kisorsoltak húsz példányt a Védőrből, amit a művész dedikált is a szerencséseknek.
Gyakorlatilag pár perc jutott felrohanni a Méliusz emeletén kezdődő Debreceni egypercesek bemutatójára, melyen Löki Viktorral, a könyv szerzőjével a kötet szerkesztője, Juhász Tibor beszélgetett. Löki már régen a debreceniek szívébe zárta magát a Streets of Debrecen című projektjével, melynek célja, hogy Debrecen minden utcájában készítsen egy digitális fényképet.
„Kóborlásai” közepette beszélget a helyiekkel, így a fotók mellett történeteket is gyűjt.
Az elmúlt két év alatt ez már a harmadik könyve. A 2021-es Isten átnyúl a farmeron helyi élményeiből íródott, a nemrég megjelent, grandiózus Debreceni cívisházak és lakóik nyomában, melyet Harangi Attilával közösen állítottak össze, a debreceni identitást, az építészeti örökségeket és önmagában a cívisváros múltját kutatja. A Debreceni egypercesek elbizonytalanítja a műfaji határokat. Képeskönyv? Könyv képekkel? Löki a „terepmunkák” alkalmával elhangzó beszélgetések érdekes részleteit vetette papírra, melyek a képekkel együtt bekerültek ebbe a könyvbe. Juhász izgalmasnak tartja, hogy nem mindig szoros a kapcsolat szöveg és kép között, így az értelmezést sokszor kitágítja ez a konstelláció. Az örkényi egypercesekhez való viszonyáról feltett kérdésre Löki azt mondta, a kötetben szereplő anekdotákban mindig van egy kis abszurd, a magyar valóság.
A kötet képei nagyrészt hasonlóan eltérnek az általános Debrecen-képtől, a városnak nem ez a legtipikusabb arca.
Lökit érdeklik a külterületek, a cívisházakhoz hasonlóan kiveszőben lévő életmódok, mint például az állattartás. Szó esett arról is, hogyan alakult az érdeklődése. Eleinte nem foglalkoztatta az emberek fotózása, csak a természet csodáinak bűvöletében élt, de idővel az emberek mögötti történetek érdekessége miatt elkezdett portrékat fotózni. Később elárulta Juhász kérdésére válaszolva, hogy a Debreceni egypercesekben a kedvenc része a 76-77. oldal. Természetesen gondolkozik további kiadványokban, amit sokan nagy örömmel várnak.
A Debreceni Irodalmi Napok mindig felemelő és hosszan ható esemény. Szeretem az olyan előadásokat, beszélgetéseket, amelyek első blikkre nem tűnnek különösebben érdekesnek, végül mégis nagyon izgalmasnak és inspiratívnak bizonyulnak. Konklúzió: ebben az eseménysorozatban csalódni csak pozitívan lehet. A fogyasztható szakmaiság, a remek emberek, a mindenhol eluralkodó jókedv általában hiányt hagy maga után, és alig várjuk, hogy jövőre is eljöjjön a DIN. Találkozzunk 2023-ban!
Debreceni Irodalmi Napok, Csokonai Fórum, Orfeum−Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022. november 7−9.
A borítófotót Szirák Sára készítette.
