Álmomban a Libriben
egyszer N.-t,
egykori ellenségemet pillantottam meg
az egyik polc előtt guggolva.
N.-t az egyetemi szemináriumokon ismertem meg,
és nagyon féltem tőle,
mert sosem értettem, amit mondott.
Megkérdeztem, mit keres olyan lázasan.
Azt felelte, Sz.-nek ígérte meg,
hogy átküldi neki a kedvenc Bolaño-regényéből
Hilario Cesar Madruga szerelmes levelét,
amit Isabel Aguadónak írt.
Furcsamód nem zavart, hogy éppen Sz.-nek
küldözget Bolaño-részleteket –
pedig Sz.-be
(aki különben már évek óta Észtországban él)
egész gólyaév alatt szerelmes voltam.
Ráadásul visszatérő szorongást okozott,
hogy N. már akkor lobogtatta
az Sz.-szel közös szemináriumokon Deleuze-t,
mikor én még csak Gadamernél tartottam.
Ennek ellenére most valahogy elérzékenyültem
ezen a kultúroptimista gesztuson –
ami meg is lepett ettől a mindig cinikus
és elkeseredetten fölényes fiútól.
Megkérdeztem,
tulajdonképpen miről is szól ez a levél.
Azt felelte, pontosabban idézte szabadon,
arról, hogy a neoavantgárd végül mégiscsak egy faszságnak bizonyult,
és hogy az egyetlen igazi vers,
kedves Isabel Aguadó,
az az, hogy:
te meg én egyszerre az időben –
és minden más hazugság.
Mondta, pontosabban idézte szabadon N.,
miközben a cinikus vigyor az arcán egy elesett mosollyá szelídült,
és én,
(nagyon remélem, hogy nem csak az önigazolástól)
könnyek közül mosolyogtam vissza rá.
N.-nel mostanában, az egyetem után
távolságtartó jóviszonyt ápolunk.
Néha a lapszámbemutatók,
kritikusi pódiumbeszélgetések utáni csoportos cigizések közben
megkérdezzük, ki mit csinál mostanában,
vagy elsütünk egy-egy anekdotát egykori tanárainkról.
De arról az álomról, természetesen, sosem meséltem neki.
Pedig sokszor alszom el úgy,
hogy közben abban bízok,
újra ott találom magam.
Abban a kiürült, örök átmenetiségben lebegő
Libriben,
egy nem létező regény
fiktív szerelmes levelét keresve
a végtelennek tetsző könyvespolcok között,
abban a zárás utáni vagy nyitás előtti
tompa derengésben,
ahol minden óvatos irónia és versenykényszer nélkül
végre sebezhető lelkesedéssel beszélgetünk az irodalomról,
nem tudni, egy percen, egy órán vagy egy életen át,
míg végül,
mintha csak
közepesen jelentős teendőinkre emlékeztetne,
a mielőbbi folytatás ígéretével
ránk nem virrad az ébredés.
Borítókép: Unsplash