Éjféli mise
Minden városnak megvan a maga életritmusa, napi és éves szinten egyaránt. A miénk ma is úgy él, mint egykor a mesebeli paraszt: tavasztól őszig veszettül húzza az igát, hordja kisvonatán és riksáin betevő turistáit, lapátolja raktáraiba az üdülővendégeket, kaszálja, amit kaszálni kell, és így tovább, hogy aztán a fürdőszezon végével, sajgó tagokkal megpihenhessen végre, és egész télen mást se csináljon, csak aludjon, ahogy az egy jó medvéhez vagy sündisznóhoz illik.
Legalábbis így szeretné a parasztváros, de minderről földesurának persze egészen más a véleménye. Ő folyton azon van, hogy megnyújtsa a nyarat, rábírja a turistamadarakat, hogy kicsit tovább maradjanak. Novemberben, de még februárban is jöjjenek, tojjanak, hogy egy pillanatra se maradjon a parasztváros dolog nélkül, mert még a végén megszokja az édes semmittevést, aztán annál nehezebb lesz tavasszal ismét igába fogni a marha helyett, amit kímélni kell, hadd hízzon, erősödjön. Jó áron keljen el az országos vásárban.
Szerencsére egyelőre a földesúr intenzív istállózó várostartási törekvéseit, üvegházasítását, vetésforgóját nem koronázta kellő siker. A parasztváros egyelőre nyugodtan szundikálhat a böjti szelekben és ködben – egyelőre, mert kétség nem fér hozzá, hogy előbb-utóbb az úr itt is megtalálja a megfelelő műtrágyákat, városvédőszereket, génsebészeti és hormoninjektálási módszereket arra, hogy a város legalább az üzemi csirkék színvonalán termelhessen.
Most még szundíthat, akárcsak a medve meg a sün – de azt kevesen tudják, hogy a téli álom sem ám hónapokon át tartó teljes mozdulatlanság, mert bizonyos, az ürítéssel kapcsolatos szükségletek azt is megtörik a legtöbb jószágnál.
Akárcsak az embernél a hold fázisai, minden bizonnyal a nagyobb termetű városnál a nagyobb égitest, a Nap látszólagos közeledései és távolodásai bírnak meghatározó erővel az álom mélységére nézve. Bárki megfigyelheti, hogy mennyivel felületesebben alszik egy település (legyen bármennyire is nyárközpontú az életvitele) a téli napéjegyenlőség közelében, decemberben, az ünnepeink alatt. Ilyenkor a város előmászik barlangjából vagy az avar alól a felszínre, kicsit megrázza magát, és adventi vásár, karácsonyi fények formájában szabadul meg végtartalmaitól, mielőtt nyugodtan folytatná ismét durmolását.
Érdekes, ahogy egyre több és több munkára fogják be a várost nyaranta, ahogy mind több rajta a málha és mind csodálatraméltóbb szezonális serpasága, úgy változik az emésztése és ürítése. Megérne ez a gyorsan kivetett salakanyag a hozzáértő városorvosoktól egy gondosabb elemzést.
Aztán arra, amit a medve kivetett, előbújnak a kistestű lények is azzal a céllal, hogy még egyszer utoljára az évben jóllakhassanak a végső hibernáció előtt. Vagy mielőtt alámerülnének a szennyvízcsatornák, az istállótrágya és a mocsári iszap lágy langymelegségébe. Többnyire legyek ők, akiket nem érdemes megvetni: munkájuk nélkül összeomlana az egész nagy ökorendszer, ráadásul a színes kismadarakat is idecsalja a lehetőség, hogy együtt csemegézhessenek belőlük, mielőtt ki-ki visszatér a fagy elől a maga erdejébe.
Kedves barátaim, kiket már csak apartman vár idehaza otthon helyett, mint megannyi kis színes madár, ti is „hazaszálltok” a másik mi urunk, a Jézus Krisztus születésének hírére. Csipogásotok, élénkségetek üde fegyver a puszta zordságával szemben. Együtt megyünk ilyenkor mi, szárnyaszegetten ittragadtak, csonkacsőrű varjak veletek az éjféli misére.
Régi szokás ez nálunk, nem számít ilyenkor, ki protestáns, ki katolikus és ki az – a többség –, aki leginkább azt sem tudja e két szó mit is jelent (amitől többé-kevésbé nem is jelent ma már semmit sem).
A mise előtt egy forralt borra összegyűlünk, járjuk az adventi vásárt, lessük a karácsonnyá ölt jegenyefenyő tartós papírdíszeit. Bégetünk a jászol last minute vendég birkáira (szilveszter előtt gyorsan elviszik őket, mielőtt az új év hevében más tenné velük ugyanezt). És csiripelünk, ahogy jó madarakhoz illik.
Az egyik vándormadarat németben gyűrűzték meg, a másikat hollandban kapta el a madárfogó háló Anglia felé való röptében. A szokásos pályán vonulnak, ahogy a nagy madarász könyvben meg van írva, színes ábráktól kísérve. A költési helyet – jelen esetben a városunkat – a tengeri teknősök vagy a dunai tokhalak, vizák ösztönösségével keresik fel, hogy aztán az életkörülmények gyors, sarkvidékekre jellemző romlásával ismét útra keljenek a nedvesebb kontinentális, a Golf-áramlat enyhítette óceáni és szubarktikus régiók felé, ahol a hűs vizekben jelentősen több a plankton, a krill. Oda, ahol még érdemes rajokban úszni vagy szárnyalni.
Aztán egyszer csak megszólalnak a harangok, mire azon kapjuk magunkat, hogy az eddig szinte üres partszakaszon mozdulni sem lehet, úgy eltelt a rozmár- és fókatelepek, sirályok, viharmadarak, lundák, sarki ludak és rókák jelentette családi élettel.
Hogy történhetett ez? Talán minden egyes faj, a viharfecske meg a sarki róka is úgy el van foglalva a maga kapcsolaterősítő rítusaival és a pórul járt fióka vermelésével az örökkön fagyott, permafroszt néven ismert talajba, abban a csöppnyi időben, ami rendelkezésére áll, hogy csak a véletlennek köszönhető, ha egyáltalán néha érzékeli is, hogy más, se nem ehető, se nem fenyegető fajok is léteznek rajta kívül.
A harang mindenesetre az idő múlásának egyértelmű jele – márpedig az idővel mi is múlunk, szóval haladni kell: megindul a tülekedés a sziklafal, a templom felé azzal a hiú reménnyel, hogy még lesz hol áramvonalas testünkkel elheverni. A valóság persze az, hogy a legkövérebb és legharcedzettebb alfák már régen elfoglalták a legjobb helyeket, és nekünk, a fiatalabb hímeknek – nemre való tekintet nélkül – nem marad más, mint egymás lökdösésén gyakorolni magunkat a kapuzatban, és évről évre gyűjteni az egyre tekintélyesebb hájakat, bízva a domináns egyedek kiöregedésében. Addig ücsörögjenek csak.
Egy újabb harangkongás, aztán érkezik is a mise, mint egy fordított napfogyatkozás: egyetlen pillanatra beáll a fény teljessége, hiánytalan csendessége és vége. Ismét a megszokott sötétség köszönt a világra, mindenki szépen elindul a maga megszokott jégtáblájára.
Mennénk mi is, de hová?
A globális felmelegedés a Viharsarokban is tény. Az örökké fagyott föld felenged, megrothad benne a fióka, mielőtt a rókacsalád elé tálalásra kerülne. A jégtáblák leszakadnak, tovaúsznak, aprózódnak, mind kevesebb helyet engedve rajta az örök éj honának, vadjainak és mind jobban sürgetve a távozást valami kellemesebb klíma felé annak, aki teheti – mondjuk mert szárnya van, vagy mert van elég erő az úszójában.
Keresünk magunknak egy végső kocsmát, egy pofás kis jégtömböt, amin még elidőzhetnénk pár órát mielőtt ki-ki hazatér a maga fészkébe, csomagolni, búcsút venni két hónapra, fél évre vagy majdnem egy egész örökévre.
– Siessünk – mutatom –, arra még ígéretes sarki fények lobognak – és valóban, a Patika névre keresztelt söröző még a pultos állítása szerint legalább húsz percig ellenáll a meleg áramlatoknak, ha csak a tömeg, mi rajta összegyűlt, fel nem olvasztja előbb bősz lehelgetéseivel. Csupa fajtabéli madár nyomorog rajta, tekintetükön látszik, hogy birokra kél bennük a fajtársi köteles szolidaritás és a nehezen kiharcolt talpnyi hely féltése. Itt már a tömeg nem lehet nagyobb, csak sűrűbb. Hatalmas a zsivaj, talán azért is igyekszik mindenki túlkiabálni a mellette lévőt, nehogy meg kelljen hallania lábai alatt a jég repedezését. Titkon mindenki érzi, hogy süllyedünk, hogy az is kész csoda, hogy eddig is a felszínen maradhattunk – aztán véget ér ez is: az egyik a kirakatüveghez szorított vendég egyszer csak kint találja magát az utcán az ablak millióvá lett társaságában a barátai nélkül. A pultos kikapcsolja a zenét, egyik helyen fel-, a másikon lekapcsolja a villanyokat.
A népesség, jó tanuló módjára, követve a helyi demográfiai mutatókat tovább apad. Az egyik erre, a másik arra vész el a sötétség mélyében, mi meg bízva pár túlmozgásos madár szavában újabb mesebeli szigetek felé vesszük az irányt.
Legendás helyek ezek, a tengeri népek végső vénséges menedékei, vagy éppen tengeri vulkánok fiatal, még kopár gyermekei, akik legfeljebb, ha egy vagy két évig bírják a sós hullámokat, hogy aztán a vízszint alá kopva ismét elvesszenek számunkra, és akikhez az utat csak a legzordonabb tengeri medvék ismerik. Mi is egy ilyen öreg rozmárhoz csapódunk, egy valóságos Bolygó Hollandihoz, kit aligha vár hazai kikötő, csak sodródik egyik szigettől a másikig.
Nem is kell csalódnunk. A végső menedék pontosan olyan, amilyennek lennie kell, kopár, fagyos szelek szántotta vidék, ahol nincs helye semmi öncélú energiafecsérlésnek, hiszen drága kincs minden egyes termő porszem, amiben a gyökér megkapaszkodhat. Itt csak megállni lehet, mély levegőt venni vagy meghalni végre, mielőtt folytatná a lélek a maga útját testével vagy immáron anélkül. Gyorsan magunkhoz vesszük a bálnavadásztelepen a sarki expedíciósoknak szánt szűkös tartalékokból az adagunkat, mely, híján minden élvezeti értéknek, szemérmetlenül vállalja, hogy létezésének egyetlen célja, hogy a belső hőt fenntartsa. A pultnál elszánt Robert Scottok már indulóban a sarkpont felé, tudva és elfogadva, sőt várva fagyos végzetük, az asztaloknál meg néhány hozzánk hasonló társaság révedezve – jó helyen vagyunk. Vezetőnk, az öreg rozmár odacsapódik pár másik, a harcokból kivénhedt, agyarát vesztett fajtársához, mindenféle hajós históriák kitalálásával és elbeszélésével szórakoztatva egymást. Az ilyen helyeken mindig akad egy-egy magányos viharmadár, aki társtalan csapódik egyik fedélzettől a másikig. Olyanok ők, mint a csóka a varjak között. Egy helyen vannak, egy irányba mozognak, egy a színük, de mégsem egyforma a csőrük, és még csak nem is egy nyelvet beszélnek – de ez nem zavarja egyik felet sem.
Mihozzánk is odaszegődik egy ilyen madár, csak a csipogás kedvéért. Se őt, se minket nem zavar. Egy kukkot sem értünk belőle.
Aztán ez a mesebeli sziget is a semmibe foszlik, édesvizei elapadnak, menni kell tovább – de hová? Tavaly innen még balra vehettük az irányt a csendes-óceáni korallatollok felé, de mára már elnyelte őket is az olvadás. A vízszint megemelkedett, lakosait a kegyes és szerencsésebb szigetek osztották fel egymás között.
Szűkül a tér, fogy a kikötő, a leszállóhely – hol vételezhet ebben a kegyetlen világban még egy kis rumot, grogot, tengeri teknőcöt magához az ember? Hol pihentetheti szárnyát egy pillanatra az albatrosz örökös szálldosása közben?
Rójuk az utat, lessük a jeleket, hátha az ott egy parti madár lesz, hátha hínár úszik el mellettünk. Vajon visszatér galambunk csőrében a remény ágával?
De csak nő, csak nő körülöttünk a csendes óceán. Emelkedik a vízszint, régi, ismerős szirtjeinket elnyeli a tenger. Új, sivárabb térkép kell ide, a régi színeseket már csak emlék gyanánt őrizzük a fejünkben. Közénk kúszik az álnok nosztalgia és felsziszeg:
– Emlékszel még arra a kikötőre? – nemmel válaszolnék, de emlékszem. Mérges fogának nem áll ellen a bennünk fortyogó megannyi szesz sem. Indulni kell, vissza a messzi helyek erdeibe, ahol még nem szűkült a tér be teljesen. Ahol még a mezsgyét, hol fészkelni lehet, nem ette meg a monokultúrák hullámzó búzatengere.
És azzal, a városból minden, ami egészen eddig kitartott, aludni tér –
amíg még lehet.
A szerző a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.
Borítókép: Unsplash
