A debreceni Csokonai Színházban most debütáló rendező, Alekszej Zolotovickij 2022. november 4-i premierjével a hatalmi vágynak nem csupán tükröt, hanem görbe tükröt tartott. Hisz nem Shakespeare – az adaptálása négyszáz éves története során egyfolytában baljós árnyak övezte – Macbethjét vitte színre a cívisváros társulatával, hanem annak Ionesco-féle, továbbírt változatát, a Makbettet.
A Ionesco-féle Makbett maga a gonoszság természetrajza: már mentes minden, egy-egy shakespeare-i karakterben még fellelhető fennköltségtől, jóságtól, pontosabban: tiszta jóságtól. Mert ha Ionescónál valaki a jó oldalát mutatja, az sem érdektől mentes, hanem a hatalom megszerzéséhez szükséges eszköz.
Manipuláció, amelynek érzékeltetésére a színpadi keretek között a szerző világára jellemző abszurd játékmód ad lehetőséget.
Azaz nem pusztán a humor, a vígjátéki elemek, hanem a fájón, marón szórakoztató jelenetek sokasága. Ám talán ezt az egyik legnehezebb közvetíteni a színpadról. Hisz rendkívül nehéz kiváltani azt a hatást a nézőből, hogy egyes jelenetek láttán ne csak nevessen, hanem rendesen zavarba is essen annak eldönthetetlenségétől, hogy most akkor kacagjon, sírva mulasson vagy esetleg csak sírjon?
A Ionesco-mű színpadra vitelének útja épp ezért önmagában véve is rögös, pláne úgy, hogy az 1972-ben, a hidegháború kellős közepén született átirat aktuálisabb nem is lehetne. Kiváltképp, ha mindehhez egy orosz rendező fog hozzá. Távol álljék tőlem, hogy elemzésemet az ukrán-orosz háború irányába mozdítsam el, azért sem, mert – ahogyan azt Zolotovickij a színháznak adott interjúban kifejtette – erősen ódzkodik a manifeszt-előadások létrehozásától. Ezért a darab bár bizonyos „vendégmondatok” kellő helyen és időben történő elhelyezésével
tartalmaz némi utalást a most fennálló súlyos helyzetre
(lásd például a Tiszt [Bakota Árpád] tűzszünetre vonatkozó, „természetesen” be nem tartott parancsát, vagy az USA-ba, az USA-hoz menekülés lehetőségét), de csak jelzésértékkel, mintegy belesimulva a Ionesco-mű alap-mondanivalójába. Abba, hogy éljünk bár a shakespeare-i korban, akár a 18. vagy épp a 21. században, a hatalom bárkit, bármikor és bárhol lezülleszt. Óriási jellemnek kell, kellene lenni ahhoz, hogy valakivel ezt ne tudja megtenni.
És ha Shakespeare világában még akadtak is ilyen jellemek – gondoljunk csak a nemes lelkű, a Ionesco-átiratban már helyet sem kapó Macduffra vagy Duncan gyermekére, Malcolmra –, Ionesco világában már lasszóval se foghatunk ilyeneket. Itt már mindenki egyívású, s mert (közel) azonos, kap maga mellé egy hasonmást is, hogy
a megkettőzésével még inkább érzékletessé váljék gonosz természete,
vagy a hatalom kéjes esszenciájába belekóstoló ember vadállattá válásának folyamata. Ionescónál – s ezáltal Zolotovickij adaptációjában – így nem csupán a shakespeare-i Cawdor, azaz Candor (Vranyecz Artúr) tör Duncan (Gelányi Bence) trónjára, hanem a kiköpött mása, Glamiss (Csata Zsolt) is, akik ellen Makbett (Mercs János) nem Bancót (a shakespeare-i Banquót) kijátszva, hanem vele, az „alteregójának nézett” nyerészkedővel indul harcba. Glamiss és Candor, Makbett és Banco (Kiss Gergely Máté) Zolotovickij színpadi világában nemcsak a törekvéseiket egyforma mondatokban megfogalmazott szajkózásaik során, és nem csak
az egymás tükörképeként funkcionáló eltúlzott gesztusaik, mimikájuk révén hasonlítanak egymásra,
hanem a jelmeztervező, Tihanyi Ildikó kiváló munkájának hála az abszurd módon ocsmány színű és szabású katonai egyenruháik, harci segédeszközeik miatt is, amelyek szintén közel azonosak egymással.
Ám épp a két páros tagjainak hasonmás-jellege érzékelteti azt is velünk, amit a Duncannek jelenteni kénytelen sebesült katona (lásd Kránicz Richárd kiváló, a belét a frontról képletesen és bizarr módon ténylegesen is elhúzó jelenetét) így fogalmaz meg: „Nem mindegy, ki nyer?” Hiszen akár Duncan mellett harcoljanak az illetők, akár ellene, a végén, bárki is győz, csak egy újabb Duncan kerül a trónra.
A „bárkik” között pedig bizony a hatalom iránti éhség mértéke fog dönteni.
Nem a jellem, nem a nagyság, nem az uralkodásra képessé tevő erények, nem. Hanem a másik kijátszása, becsapása, ebben az adaptációban: szó szerint tőrbe csalása (hisz csak úgy pattognak a rugós kések egy-egy „ellenfél” testén). És – kínzóan görbe tükörként mind a férfi- mind pedig a nőtársadalom számára – a női bűv- és csáberő előtti meghajlás mértéke.
A hasonmás lét működőképesnek tűnő rendszere ugyanis akkor kap némi gellert Ionescónál – és Zolotovickij színrevitele talán e motívum „arcunkba tolásában” a legerősebb –, amikor
az egyik meghatározó kettős egy asszonynak köszönhetően rövid időre triumvirátussá lesz.
Amikor a gonosz női befolyás hatására Makbett és Banco a nő – jelen esetben még nem Lady Makbett (mint Shakespeare-nél), hanem Lady Duncan (Mészáros Ibolya) – oldalára állva kívánja eltenni láb alól az uralkodót. „Megfogant benned a becsvágy” – közli ezzel kapcsolatban az ármányt hozó Lady Duncan Makbettel. De csak Makbettel. A vágy konkrét hatalomra váltásában Banco ugyanis mind a királyné, mind pedig Makbett szemében hamar akadályozó tényezővé válik. Felesleges, eltörlendő harmadikká.
Ám ha a Banco-Makbett-Lady Duncan triumvirátus csupán tiszavirág életű, annál működőképesebb ebben az asszony szőtte ördögi tervben egy másik hármasság. Lady Duncan itt ugyanis nemcsak Duncanné, hanem a shakespeare-i boszorka is, és végül Lady Makbett is, miután hozzámegy a Duncan meggyilkolásában érdekelt tettestársához. Duncanné önmagában képviselt hármasságát, amely valóban ördögi – hisz a Makbettel kötött keresztény házassági szertartás után égeti a kereszt a nyakát, s kihányja a szent ostyát –, egy újabb hasonmás erősíti. A komornája (Tolnai Hella), aki nemcsak külsőleg kiköpött mása úrnőjének, hanem a belső romlottsága tekintetében is. A hangsúlyossá tett nőuralmat Zolotovickij interpretációjában a nők egyenjelmeze még tovább erősíti: az ollókezű Edwardéra hasonlító végtagjukkal, illetve (boszorka mivoltukban) vasorr helyett
férfi falloszra hajazó vöröslő orrukkal bizony ők böködik itt a férfitársadalmat – nesze neked emancipáció.
Ám hogy mennyire minden ördögi módra jár körbe-körbe a történelemben, azt a kettősök, hármasok uralkodásának pusztán ideiglenes jellege mutatja a leginkább. Hiába ugyanis Makbett női csáberővel megtámogatott trónra lépése, a Makbett-Lady Makbett kettősség, a trónra ezt követően megint – s persze erőszakos úton – egy egyedülálló ember kerül. Aki szintén annyira egyedül van, mint a darab elején senkivel se hasonmás Duncan, és akiből megint ugyanolyan véreskezű „abszolút monarcha”,
ugyanolyan kegyetlen, népirtó uralkodó lesz, mint amilyen az elődje volt.
Az pedig, hogy a Makbettet váltó új uralkodó, Duncan mostohafia, Macol (Bakos Farkas) ebben az adaptációban még gyermek, a gonoszság eredendő, csírájában az emberben ott lapuló jellegére világít rá.
A Duncan és Macol uralkodása közötti véres közjáték tehát elvileg nem vezetett semmire, semmi újat nem hozott a Nap alatt.
Minden maradt a régiben, már ami a hatalom természetét illeti. Ami változott, az az emberáldozatok számában mérhető.
S tessék: ezzel megint oda vagyunk állítva a jelen helyzet elé tartott görbe, rendkívül görbe tükör elé. Amibe – Ionescónak, Zolotovickijnek és a végig kiváló színészi játéknak hála – bizony igen kínos beletekintenünk.
Eugène Ionesco: Makbett. Rendezte: Alekszej Zolotovickij. Játsszák: Csata Zsolt, Gelányi Bence, Kiss Gergely Máté, Mészáros Ibolya, Mercs János, Vranyecz Artúr, Bakos Farkas, Ádány Márk. Csokonai Színház, Debrecen, 2022. november 4.
A fotókat Máthé András készítette.
