Lukas Dhont rendező szerint félelmetes és kétségbeejtő annak a gondolkodásmódnak a lappangó ereje, amely átitatja a társadalom legalapvetőbb szöveteit, tagjainak szótlanul is parancsol, látszólag spontán cselekedeteiken pedig utasítások nélkül is uralkodik. Igen, mindmáig is. Igen, a boldog Belgiumban is.
A Közel a melegség sajátos kérdéseivel foglalkozik. Szól a melegekkel szembeni, mindenütt megbúvó előítéletekről, a kirekesztésről, az erőszakoskodásról, a magyarázkodásról, és a néha méltatlan, néha a személyiség lényegét csonkoló alkalmazkodásról a heteroszexuális viszonyrendszerekre méretezett társadalmakban. És szól az előzőek miatti meghasonlásról, önpusztításról és önvádlásról is.
Éppen csak melegek nincsenek benne igazán.
Illetve a kérdés – bár nagyrészt lényegtelenné válik – de nyitott marad: ki meleg, és ki nem az. Adja magát, hogy azt gondoljuk: a Közel egy jobbfajta romantikus felnövéstörténet. Képei viszont gyanúsan túlmutatnak ezen az értelmezésen. Ráadásul vannak a Közelhez így-úgy hasonló meleg felnövéstörténetek, amelyekben már könnyűszerrel találni nyilvánvalóan meleg szereplőket, különböző lelkiállapotban és kölcsönösségben (A szív melege, Mi mejor amigo, Szerettem másképp is). Ezekhez képest egy erőtlen szemérmeskedés csak visszalépésként volna értelmezhető. Ráadásul főszereplőinek kora miatt a Közel nem egyedi, hanem teljesen komolyan vehetetlen, ezen belül cselekményében is irreális szerelmesfilm volna.
A meleg szereplők tulajdonképpeni hiánya azonban egyedi, nagyon tudatos döntés Dhont részéről. Így arra sem ad esélyt, hogy művét egyszerű, szociálisan érzékeny reprezentációs kísérletként értelmezhessük, ugyanakkor könnyebben rá is tud vezetni két említett „meta-témájára”: a homofóbiára és a heteronormativitásra. Akkurátus filmjében ezekről úgy tud beszélni, hogy nem adja meg a szokásos szenvedő alanyt, így biztosak lehetünk abban is, hogy
a fiúkat nyomasztó minden kényszer forrása külsődleges, létezésük még látványosabban igazolhatatlan,
de hatásuk ettől még kegyetlen és végzetes. És biztosak lehetünk abban is, hogy nem kerülhet elő olyan, alternatív magyarázatként megjelenő belső dinamika, amely lehetőséget adna a nézőnek a kényelmetlen valóság önámító mellőzésére. Ilyen szokott lenni például az internalizált homofóbia, amely tálcán kínálja a feloldozó megoldást: a melegekre tulajdonképpen a melegek jelentik a legnagyobb veszélyt (Amerikai szépség, Eltörölt fiú, Hooked, Beach Rats, 13 Reasons Why).
A történet szerint Léo és Rémi inkább legeslegjobb barátok. A nyúlánk, és még sokkal inkább gyerek, mint kamasz fiúk élete kezdetben bukolikus gondtalanságban telik. A főszereplő, Léo családja virágkertészettel foglalkozik, így a rendező kapva kap a lehetőségen, és
az idő múlásának mindig nehézkes érzékeltetését a vallon tájra bízza.
Ezzel egyúttal kiváló ürügyet is talál arra, hogy kameráját sokatmondóan a határon időztesse. És a táj, mint a megénekelt Árkádia: figyelmes együttérzéssel kíséri Léót. Tarkálló rétet hint elé, ha gondtalanul szaladni vágyik, sötét zivatarral együtt sír vele, s útvesztős erdőbe rejti, ha el kell bujdosnia. Mintha isteni rendként nem is közönnyel, hanem gyámolítással fordulna felé.
Léo világának többi része is idilli. Elé baktat egy kis paskolásért a szomszédok kutyája, este bemászhat a bátyja mellé, ha rossz álmok gyötrik, és Charles át is öleli, hátha az segít. Anyja és apja biztatják, óvják, játszani is engedik. Hiba itt sincsen. Léo a nyáron gyakran Rémivel alszik, egy ágyban, ahogy az a két gyermek között már természetes. Katonásdit játszanak, megvárják egymást a keresztútnál reggel, és a másikon nyugtatják elnehezült fejüket.
A két barát határozottan bensőséges és már-már anakronisztikusnak tűnő, így kortalan életet él.
Környezetükben nem kelt megütközést, hogy a fiúk sülve-főve együtt vannak, ahogy élénk haptikus viszonyuk sem, sőt, például Léo Rémi anyukájával ugyanannyira közvetlen.
Majd hirtelen eljön az iskola, és vele a kamaszok szemléletváltása is. A pasztell iskolabelsők, a virágfüzéres belga határ, a smaragd és a méregzöld árnyalatú réteken keresztül kanyargó út snittjei között folyamatosan ott ólálkodik a nyugtalanság. A két serdülő nem képes nevén nevezni mi, de észlelik, hogy valami más lett.
Léot inkább a tehetetlenség, Rémit inkább a kimondhatatlanság érzése keríti hatalmába,
ahogy elkezdenek alkalmazkodni az elvárásokhoz. Léo kettős nyomás alatt nyög: Rémivel a barátságuk, „közelségük” természete nem illeszthető bele abba a normalitásba, amibe ugyanakkor tartozni kíván. A barátság és a társadalmi normarendszer összeütközésében Léo egyensúlyozási kísérletei csak elodázhatják a pillanatot, amikor a megkerülhetetlen feszültség felfakad, mert kezét sok súlyos bilincs köti meg. A legfelzaklatóbbak között vannak azok a képek, amelyeken azt látjuk: egy többszörösen elárult barát új esélyt ad, olyat, aminek a viszonzását a normalitás tételesen zárja ki.
Rémi helyzete más. Neki aligha számít, mit gondol a padszomszédja: nem hebeg, ha tolakodót kérdeznek tőle, nem zavarja, ha megbámulják, viszont értelemszerűen nem azért, mert nihilista, hiszen Léo és ő mindenben számíthatnak egymásra. Vagy gyermekibb, vagy eredendően más, de mindenképpen ő a „furcsa” a két fiú közül. Rémit így kirekesztik, oda, ahová Léo ösztönösen nem akar kerülni – ahonnan nincsen visszatérés, ahová nincsen átjárás, és ahol nincsen más, csak a megszomorítottak.
Dhont a realizmus felé hajló klasszikus színészi játékot favorizálja,
ami jól illik a sokszor hallgatag, mégis mély érzelmekkel operáló forgatókönyvhöz. A két főszereplő, Eden Dambrine (Léo) és Gustav De Waele (Rémi) kivételesen nagyszerű alakítást nyújtanak. A színészi munka nagyrészt egységes, kivéve a film két vége közötti különbséget Dambrine esetében. Dhont rendezői utasítása alighanem valami olyasmi volt felé, hogy nézzen kifejezéstelenül, és majd az utolsó drámai fordulópontnál minden érzelem még élénkebbnek tűnik, amikor kitör belőle – a többit pedig Kulesov megoldja. Annak ellenére dönthetett így Dhont, hogy Dambrine-nek minden bizonnyal végig ment volna ennél több színészi eszköz használata is.
Különösen látványos a kettősség, amikor Dambrine Émilie Dequenne-nel játszik együtt a film végén,
és Dambrine kivár még, tekintete nem árul el semmit, Dequenne arcán viszont már nyugtalanító érzelmek sejlenek fel. Léo őrlődésének látható hiánya az egyik a két apró részlet közül, melyek talán egy kicsit megtörik a film sodrását.
A film nem kifejezetten szimbolikus, ugyanakkor a megkomponáltság minden rétegét áthatja. A fekete hajú Rémi földszínekben és sötétpirosban, laza ruhákban jár. Ezzel szemben a szőke Léot főleg fehérben és sápadt árnyalatokban, kicsit formálisabb ruhákban látjuk. Dhont élelmesen használja fel szimbólumként az ágyat is, amely kétszer is átlényegül. Először a nem szokványos normalitás indexe, majd egyre inkább Léo lelki állapotának kifejezőtere lesz.
A mise-en-scène mellett a tudatosság hangban is megjelenik.
Dhont a heteronormativitás tulajdonképpeni kantátájának választja a hírhedten homofób labdarúgást: a kisfiúk, akik a legnagyobb sérelmeket okozzák gonoszkodó megjegyzéseikkel, általában focisták neveivel dobálóznak szabadidejükben, mintegy aláfestő zajt keltve az iskolai jelentekhez. A diegetikusan is felcsendülő filmzene végig visszafogott, de sikeresen és gyorsan képes erőteljes motívumokat alkotni.
A néha fojtogató, máskor meghitt közeliket tájképek totáljaival vegyítő alkotás fényképezése kifejezetten emlékezetes stíluselemmé válik a mű többi eszközével összehasonlítva is. A legbölcsebb döntés a készítők részéről viszont azért mégiscsak az volt, hogy
sokszor, és nagyon kifejező beállításokban látjuk az érzelmeket hitelesen megjelenítő színészek arcát.
A filmnyelv klasszikus eszköztárából egyedül a vágás az, ami esetleg kizökkent majd pár nézőt – sőt, ez sokkal inkább, mint a már említett színészvezetési sajátosság. Dhont szeret (nagyon) hirtelen berekeszteni kulcsjeleneteket. Ezzel talán azt kívánja érzékeltetni, hogy bizonyos lelki események feldolgozása nem egy alkalomra és a bevezetés-tárgyalás-befejezés szerkezetre korlátozódik csupán, hanem sok megszakítással – olykor váratlan – pillanatokban ott folytatjuk, ahol egyszer korábban abbahagytuk. Bár a vágástechnika tulajdonképpen sikeresen lényegül stíluselemmé és fejt ki hatást, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az egymás sarkára taposó hangulatok olykor-olykor disszonánsak.
Dhont filmjében néha kérve, néha kérlelve, de rendületlenül kiáll az emberség mellett. Igyekszik úgy mutatni, hogy az is lássa, aki nem érti, és az is érezze, aki nem ért vele egyet: szomorú és szükségtelen következményei vannak az önmagukért tartott szokásoknak,
az érzelmesség bezárásának és az illetlen és illő viselkedésminták vaskalapos megkötésének.
És láthatjuk azt is, hogy milyen távol vagyunk még attól, hogy két kis barát igazán közel lehessen egymáshoz.
Közel (Close), 2022. Rendezte: Lukas Dhont. Írta: Lukas Dhont, Angelo Tijssens. Szereplők: Eden Dambrine, Gustav De Waele, Émilie Dequenne, Léa Drucker, Kevin Janssens. Forgalmazza: Cirko Film
A Közel a Magyar Filmadatbázison.
