Tóth Krisztina legújabb prózai munkája, A majom szeme egy különleges üldözésjelenettel, mondhatni, az események kellős közepébe vágva indul, és ez a feszes, a befogadói figyelem számára talán elsősorban a film mediális megoldásaira emlékeztető, intenzív szcenírozás a kötet elejétől végéig érvényes marad.
A 43 fejezetből álló regény cselekménye részben a Dr. Kreutzer Mihály férfi pszichiáter és Gizella/Giselle nevű női páciense között zajló terápiás beszélgetésből bontakozik ki (a fent említett epizód is annak részeként hangzik el). Egy disztópikus társadalom kulisszái között járunk, ahol az elképzelt államhatáron belül megvalósult az Egységes Össznemzeti Kormányzóság (röviden: EÖK) uralma, a hatalom számára nem kívánt „elemeket” pedig szegregátumokba különítették el.
Időben és térben nehezen elhelyezhető, a kelet-közép-európai olvasó számára talán mégsem annyira ismeretlen alternatív valóság rajzolódik ki.
A nemzeti érdekeket kizárólagossá tévő hatalmi hálózat szerves része a két főszereplő is: míg Kreutzer a regnáló kormányzó orvosa – akit titkon illegális (gyógy)szerekkel is ellát – addig Gizella/Giselle a politikai befolyásoltság alá tartozó Új Egyetem docenseként a pártelvek kiszolgálója, azzal együtt, hogy belőle még nem veszett ki teljesen a munkakörülményeire vonatkozó reflexió képessége.
A keretet adó hatalmi rendszer működése bár érezhetően végig meghatározza a narratívát, annak belső működésére nem látunk rá,
csupán a fő- és mellékszereplők részleges perspektívájából. A női főszereplő az oktatási intézmény zord atmoszféráját lényegre törően ragadja meg: „A sterilen berendezett irodában mindenki figyelte egymást, jóformán egyetlen személyes mondatot se váltottunk. Inkább fecsegtünk csak, hogy szavakkal fedjük el gyanakvásunkat, kételyeinket. Diákokról, vizsgaidőpontokról, időjárásról. Beszélgetni, a szó eredeti értelmében, már évek óta nem beszélgettünk. Hallgattunk azokról, akik elmentek, és hallgattunk arról, hogy mi miért vagyunk még mindig itt.” (17.)
A nézés aktusa a regény elsődleges szervezőelve: a totalitárius rendszerekre oly jellemző besúgóhálózat éppúgy tetten érhető a történet szövetében, mint az intimitással és szexualitással összefüggő voyeurizmus. A nézés aktív és a nézve levés passzív aspektusa nemkülönben nyomasztó tapasztalat, ennélfogva állandó, kisstílű éberségben tartja a szubjektumokat.
A kiszolgáltatottság nem csupán diktatúrakritikaként kerül megjelenítésre,
hanem a modern, digitális világok görbe tükre is a regényben, ahol térfigyelő kamerák sűrű hálózata veszi körül a közösségi és privát helyeket. Egy intim szexuális együttlét során szembesül a pszichiáter is ennek az intimitásnak a tulajdonképpeni illúziójával: „[Dr. Kreutzer] a testükön átkúszó fényszóróra felpillantott, és észrevette, hogy a parkolóház be van kamerázva. Ott meredezett a plafonon a forgófejes kamera, nem is olyan távol tőlük. Homály volt ugyan, de a tudat, hogy egy harmadik ember mégiscsak belepillantott az együttlétükbe, sőt esetleg szándékosan bámulta őket, még jobban felajzotta. Az már csak otthon, a zuhany alatt villant belé, hogy a felvétel illetéktelen kezekbe is kerülhet.” (67.)
A narráció elsősorban két fókusz mentén szerveződik: a külső elbeszélő szólama túlnyomórészt a férfi pszichiáter nézőpontján keresztül valósul meg, ezzel párhuzamosan Giselle homodiegetikus fokalizátori pozíciója domináns.
Felőle nézve egy eszméléstörténethez férünk hozzá,
amelyhez a saját és mások hazugságainak leleplezésén – legfőképp éppen a pszichiáterrel folytatott szerelmi viszonyon – át vezet az út. Ez a reláció határozza meg a regényvilág komplex atmoszféráját is: a pszichiáter részéről egy kiüresedett, rideg gépezet operatív működésének fenntartása a cél, holott a praxisában megismert, személyes sorstörténetekben felvillanó életnarratívák ezzel tökéletesen ellentétes irányban hatnak. Ám a hatalom szolgalelkű ágenseként karrierjét a fásultság érzése, a kiégettség állapota övezi: „Az ösztöneit kellett működtetnie. Igyekezett összpontosítani, de már évek óta kísértette a sejtelem, hogy valójában ugyanazt a történetet hallgatja folyton, csak más-más előadásban, hogy tudja, milyen fordulatok következnek, ismerte a nyomorúság összes koreográfiáját és a menekülés suta, bizonytalan tévútvonalait is. Az egymást követő eséseket, aztán a földön maradást.” (152.) (Kiemelések az eredetiben.) Ebben a kiüresedett, eltompult, közömbös, végállapotában agonizáló társadalomban kézenfekvő, ámde hiábavaló késztetésként hat, hogy a női főszereplő éppen a terápia eszközéhez folyamodik, hogy identitásának töréspontjait azonosítsa.
Gondolatfolyamok révén feltáruló önvallomásába, a megértés fokozataiba vonódunk be olvasóként:
„Mások arra próbáltak átszellemült arccal rábírni, hogy azért kísérletezzek, bízzam az életre, a véletlenre, hogy megfoganok-e, és ne próbáljam kontrollálni azt, ami mégiscsak túlmutat a saját, mulandó életemen, vagyis adjam a sorsomat valamiféle láthatatlan, nálamnál hatalmasabb erők kezébe. […] Itt, ebben a városban, ebben az országban? Komolyan? Ezen a földrészen, ezen a bolygón? Itt kellett volna nekem gyereket szülnöm?” (16−17.) Giselle számára a gyermekvállalásban a reprodukció kényszere nyilvánul meg, ami súlyos felismerést implikál: a jelenleg egzisztáló világ nem nyújt perspektívát a jövőre, mi több, ennek tudatosítása teljes mértékben nélkülözi a megrendülést. Nem marad érzelmi reakció, csak az elmerülés a közönyben.
A szövegben többször is megidézett ekphraszisz, a leeresztett szemhéjú rézuszmajom portréfotójának leírása (mely kép dr. Kreutzer rendelőjének falán köt ki) egy hetvenes évekbeli majomkísérletet elevenít fel, amely fenyegető ígéretként, nyomasztó motívumként van jelen a regénytérben. A test és lélek dichotómiája, a karteziánus filozófia központi kérdése egészen új megvilágításba helyeződik: a testről leoperált és egy másik testre átoperált állatfej pervertált sebészeti misztériuma tartja bűvöletben az orvost.
A majom totális kiszolgáltatottsága szimbóluma a minden kegyetlenséget eltűrő, érzéketlen tudományos világnak,
ahol a kutatómunka figyelmen kívül hagy bármiféle etikai megfontolást a létezés méltóságának megőrzése, az áldozatiság kérdésében. „Ez lógott otthon, gimnazistaként az ágya felett, és később, ébenfával újrakeretezve, a következő munkahelyén is. […] Gyemihov többször is megismételte a kísérletet, az ő dokumentumfelvételeiről azonban hiányzott az, ami a majom portréján olyan jól tükröződött: hogy a roncsolt, két részből összevarrt, meggyötört testbe egyszer csak megérkezett, pontosabban visszatért a csodálkozó, a világ lehetetlenségén megütköző, ámuló lélek. Ez az, ami az orvost már diákként is annyira megragadta, és ami miatt azóta is úgy ragaszkodott ehhez, az eszmélés pillanatát megörökítő felvételhez.” (51−52.) Az állatkísérlet morális dilemmája a regény „itt és most”-jában egy nukleáris erőmű meghibásodásának elhárítására irányuló, önkéntesekből szerveződő expedíció kapcsán merül fel, ahol a valódi veszélyt elhallgatva kockáztatja a rendszer saját állampolgárai életét.
A félkövérrel szedett mondatelemek a regény fejezetcímeiként térnek vissza:
ez ösztönözheti az olvasót arra, hogy a lokálisan egymástól távol eső részek között hálózatos kapcsolatot létesítsen. A párhuzamok ennek a szövegben közvetlen módon jelölt gesztusnak a segítségével tárulnak fel: kísértetiesen hasonló jellegű traumákra derül fény a szereplők között egy-egy családtag élettörténetének vonatkozásában. Mintha a szöveg azt sugallná, hogy abban a társadalomban, ahol a közönyösség eluralkodott, csak a traumák feldolgozására irányuló késztetések válthatnak ki kölcsönösséget az emberekből. Ez esetben is pusztán átmeneti jelleggel, a pillanatnyi kielégülés igézetében: a traumatikus élmény kollektívvé formálása nyomán alakul ki a szexuális vonzalom, a közösülés vágya.
Később viszont a felelősségvállalás akaratának valódi hiánya kényszeríti felemás, homályos szerelmi viszonyba az érintetteket,
melynek nyomában jár a kiábrándulás, és végül a közönyösségbe való visszasüllyedés tapasztalata. „Mit lehet ezzel kezdeni. A tudással, hogy az a hús-vér lény, akibe kétségbeesett eltökéltséggel kapaszkodsz, mint valami kiszáradt növény a virágcserép földjébe, abba a savanyú földbe, amit már egyben ki lehet emelni a cserépből, hogy ez a hús-vér lény valójában semmiben sem hasonlít a képzeletedben megteremtett másikra. Csak egy avatar, amit felruháztál a vágyaiddal. Veszélyesen ismeretlen.” (224.) Érdemes megemlíteni, hogy a cselekmény előrehaladtával
az addig a történet peremén mozgó mellékalakok egyre hangsúlyosabb szerepbe kerülnek.
Az e karakterek életében felmerülő rokon tapasztalatokat is negatívumok szervezik kvázi-közössé: klausztrofób hatású, izolált szenvedéstörténetek, a hiány különböző változatai tárulnak fel. Talán csak fokozza a letargiát annak felismerése, hogy a több-kevesebb traumát átélt, emberi kapcsolataikban elhasználódott és tönkrement, egymástól elhidegült, értelmi és érzelmi kommunikációra alig képes fő- és mellékszereplők így is kiváltságos pozícióban vannak azokhoz képest, akik a szegregátumok árnyékvilágában, névtelenül és arctalanul, a halál állandó fenyegetettségében tengetik létüket. Az úgynevezett Üllő mutatkozik meg transzgresszív szimbolikus helyként, ami valójában egy félbemaradt szobor félelmetes talapzata, és az Egység dicsőségét lett volna hivatott hirdetni.
Ami a szegregátumokban élőknek a vegetáció helye, az a külső kerületben lakóknak ugyanakkor határvonal:
aki a torzón innen lévő világ része, annak semmi dolga nincsen az azon túlnanival, és ebből talán meríthető némi nyomorúságos életvigasz. Bár az összképet tekintve egy disztópia víziója tárul elénk, azon érdemes elmerengeni, miként lehet, hogy ennek megalkotásához a szerző kizárólag realisztikus elemeket használt fel. Miért alakulhat mindig úgy, hogy a totalitárius hatalom végül minden szubjektumot maga alá gyűr nemtől, kortól, meggyőződéstől függetlenül, az elérhetetlen, távoli szabadság reményében tett kitörési kísérletek ellenére? Épp e remény kihunyása miatt?
„[Kreutzer] indulás előtt közelebb lépett a fekete keretes tükörhöz, és még egyszer belepillantott. Hirtelen, egy töredék pillanatra valami ismerősség érzése járta át. Tizedmásodperccel később értette csak meg, hogy miért.” (340.) Talán nem is csoda, hogy a negatív hős bukása nem vált ki semmilyen katarzist az olvasóból, az elállatiasodás tükörben felcsillanó lehetősége aligha bír revelatív erővel, csupán járulékos következménye az érzelmek nélkül végbemenő egyéni sorstragédiának. Tóth Krisztina ehhez a belsővé tett, rideg közönyhöz enged hozzáférést A majom szeme által.
Tóth Krisztina: A majom szeme, Magvető, Budapest, 2022.
A borítóképet Bielik István / Origo készítette.
