Egyszerre húzza magához szinte zavarba ejtően közel, és taszítja el az olvasót Claire-Louise Bennett eredeti nyelven 2015-ben megjelent, debütáló kötetének elbeszélője, szüntelenül játszva befogadó és a szöveg közötti távolságokkal. A Tó tudatfolyam-szerűen, egy nagyon őszintének ható, nyitott és túláradó, ugyanakkor a bezárkózásra, elhallgatásra alapozó perspektívából fejti fel az elbeszélő belső világának legapróbb részleteit, önkeresésének útját és belső vívódásait. A szöveg legfőbb tétje pedig talán éppen az, hogy tudjuk-e ezt a történetmesélésben rejlő ambivalenciát kapcsolódási pontként, afféle fogódzkodóként és az önmegértés velejárójaként jelentkező magányelbeszélés sajátos, jól működő eszközeként olvasni.
A kötet középpontjában egy harmincas éveiben járó, az akadémikusi pályát maga mögött hagyó irodalomtudós hétköznapjainak pillanatai, interperszonális kapcsolatai, illetve az ezzel összefüggő magánytapasztalatának lenyomatai állnak. A főhős, akárcsak az őt körülvevő világ szereplői és sokáig az elbeszélés helyszíne is, név nélkül jelenik meg a szövegben. A ritkán feltűnő mellékszereplőknek a kötet végére érve sem tudjuk meg a nevét, illetve azzal kapcsolatban is csak elszórva kapunk néhány rejtett utalást, hogy a történetek helyszíne Írország, valahol vidéken, a természet közelében. A kimondatlanság és a konkrét tényektől, nevektől való tudatos elszakadás a távolságtartás eszköze lehetne, viszont a hangvétel, és a személyes, nem ritkán intim témák (párkapcsolati nehézségek, szexualitás, testiség megélése stb.) nagy erővel húzzák az elbeszélő saját belső, burjánzó, fantáziadús világa felé az olvasót.
A nevek, vagy azok hiányának jelentősége izgalmas módon kimondottan a kötet egyik leglényegesebb, okosan érzékeltetett aspektusa.
Sokatmondó például a kötődésről és a főhőst körülvevő tér megkerülhetetlen, szinte transzcendens monumentalitásáról szóló szöveghely: „Ha nem az adott helyről származol, a története másképp éled fel benned, mint a helyiekben […] Ugyanakkor mintha a hely története tisztában lenne a benned tátongó űrrel.” (69.) A nevek hiányát egy sornyi szünet beiktatásával még alaposabban kiemeli a narrátor, ráadásul épp egy tagadásra építkező alakzattal: „A nevek semmit nem jelentenek neked, a neved semmit nem jelent nekik.” (70.) Itt, akárcsak a kötet számos más pontján, az olvasó érzi, hogy
Bennett szövegei soha nem csak arról beszélnek, amit látszólag épp mondanak:
az első pillantásra egymástól jelentésben távolinak tűnő fejezetcímekkel (Először is; Kever-süt; Ó, Paradicsompüré; Reggel, 1908 stb.) ellátott szövegrészek az olvasással pedig csak egyre rétegeltebbé, szorosan összefüggővé válnak.
A kötet tagolását szemügyre véve azt láthatjuk, hogy a Tó szerkezetét, illetve műfaját tekintve is határmezsgyéken mozog: a szövegek elbeszélésekként, regényfejezetekként is működnek, a fokozott önreflexiónak köszönhetően monológokként, de akár naplótöredékek együtteseként is olvashatók, mindemellett a nyelvezetet átjárja egy hullámzó intenzitású líraiság is –
többször lehet az az érzésünk, hogy prózának álcázott lírai töredékeket olvasunk.
„Az alkony jár a fejében, fagyalsövény, előrezuhanó könyvespolc. Kíván valamit. Ruhaszegélyt emel a mocsokból. Rojtolódó bélés lóg, beleakad a tövisbe, szakad. Az esőfelhő lezúdul a tóba.” (48.) Hasonló stílusváltás következik be a kötet egyik legfeszültebb pontján. Egy szokatlan esti sétát felidéző fejezetben (melynek címe a Reggel, 1908 címet viseli) az emlékek felelevenítése lírai leíró nyelvvel, végül pedig a hagyományos prózai forma megbontásával jár: „Fekete fák / Billenő égbolt / Tehén párálló orrlika / Szétterülő csillár / Finom csipkeszegély / Összetapadt, fésületlen hajam”. (90.)
„Hogy egészen őszinte legyek, az utóbbi időben egészen leváltam a közvetlen környezetemről” – ékeli elbeszélésébe ugyancsak az említett szövegrészben, szinte mellékesen a Tó megszólalója. E mondat mögött – akárcsak megannyi hasonló, a megbízható narrátori szerep elbizonytalanítását szolgáló részlet esetében – ismételten ellentmondásosság rejtőzik: a történetek elbeszélője nemcsak a leírt helyek és terek szerves létezője, de egészen nehezen elkülöníthető tőlük. Ezt elsősorban az eleven, roppant részletességgel leíró, nem ritkán humoros elbeszélői stílusba újfent be-belopódzó lírai nyelv, a helyszíneknek saját atmoszférát, mi több, személyiséget biztosító narráció, valamint a szöveg mögött éppen csak fel-feltűnő cselekmény(ek) fókuszpontjai, egy-egy mozgalmasabbnak érződő jelenet, illetve a szöveghelyként létesülő Tó miatt érezhetjük így.
A főszereplő mindennapjai a terek rendezése, dekorálása, belakása, megismerése körül forognak.
Visszatérő például a fürdőszoba helyszíne, illetve annak kifestése és használata is, utóbbit egészen természetfeletti tapasztalatokhoz kapcsolja, és onnan viszi tovább a gondolatfolyamot a regény elbeszélője. Szintén kulcsfontosságú helyszín és metafora a kötet címében is jelölt tó, amelyet magával az írással, a kötet elbeszéléseinek megírásával is összekapcsolhatunk: „Ha rajtam múlik, biztosan nem jelzem táblával, hogy a tó az tó, akkor már inkább kiírom, hogy Moslékosvödör, vagy hagyom az egészet”. (27.)
Az efféle kikacsintásként is olvasható utalások teszik igazán izgalmassá a szöveget,
és leplezik le szándékosan, duplacsavar-szerűen annak működésmódjait. A kötet egy pontján így válik kimondottá a főszereplő és a környezete közötti ambivalens, ám erős meghatározottság: „A hely – pontosabban a helyünk meghatározása – ellen van kifogásom, azt szeretném valamivel elhárítani. […] Házon belül olyan buta, könyörtelen szavakat ejtek ki a számon, a falak, a padló, a mennyezet annyi hülyeséget préselnek ki belőlem – védekezni kezdek, kritikus leszek, kezelhetetlenül makacs és távoli”. (44.)
A terek és a táj mellett maguk a tárgyak, és a hozzájuk kapcsolódó mindennapi tevékenységek is elválaszthatatlannak tűnnek a főszereplő személyétől. Erre jelentenek példát a motorikusan végzett konyhai feladatok, az örömöt okozó, monoton zöldségaprítás, a tárgyak szemlélése, az elektromos rezsó vagy a golyóstoll küllemét, valamint a típusok történetét a legapróbb részletekig bemutató szakaszok, és az elbeszélő ehhez kapcsolódó nyomozásai – melyek nyilvánvaló módon konkrét szövegek, nevek és adatok felkutatásával valósulhatnak meg. Ezeknek a történeteknek a felderítését, majd pedig leírását ismételten közel érezzük a narrátor személyéhez, a szűnni nem akaró (ön)megismerés iránti késztetéséhez.
A tárgyakhoz fűződő elemi viszonyt már a kötet legelső rövid története is előrevetíti,
ami a főszereplő gyermekkorába viszi el az olvasót – akárcsak az utolsó szöveg, keretes szerkezetet adva ezzel a teljes kötetnek.
Miközben a megismeréssel, és az elbeszéléssel kapcsolatos ellentmondásos attitűd megléte egyértelművé és félreérthetetlenné válik, felvetődhet az olvasóban az elbeszélői megbízhatóság, őszinteség kérdése. A szövegben arra is találunk utalásokat, hogy az elbeszélő nem mond igazat, vagy bevallottan pontatlanul, hiányosan idéz fel emlékeket, gondolatokat. Ilyen a történéseknek nyilvánvalóan ellentmondó „Sok szempontból igényes vagyok, ritkán kell rágódnom valamin” (105.), vagy például a „Közben kiderült, mi mindent meséltem el rosszul a könyvvel kapcsolatban” sor. (68.) Szerkezetét, motívumait és elbeszélői technikáját tekintve
az elbeszélő a leplező gesztusok ellenére érezhetően nagyon is tudatában van az egész kötetet átható ellentmondásosságnak,
valamint a mindazonáltal bekövetkező, az olvasó irányába történő mély megnyílásnak. Mi több, lépten-nyomon rá is játszik erre egy magát nyelvi szinten színpadiasan távolságtartónak beállító attitűddel. A szöveg ezt megerősítő, rendszeresen alkalmazott retorikai elemei például a befogadó ehhez hasonló megszólításai: „Ha tudni akarjátok, múlt szerdán festettem ki őket…” (9.), „Elárulom nektek, egyszerűen nincs birtokomban a vezérfonal…” (33.) vagy „Tudjátok, hosszú és aranyló a ruhámon a cipzár.” (71.)
Az írásra és az olvasásra történő reflektáltság a kötet egyik leglényegesebb, Forgatógombok című fejezetében is megmutatkozik.
Ebben az elbeszélő megosztja olvasmányélményét és benyomásait a világ utolsó élő emberéről szóló regényről, és nyíltan utal arra az elhallgató írói gesztusra, amely a Tó olvasási lehetőségeit is alakítja: „Mondanom sem kell, hogy mivel ez a könyv gyakorlatilag az utolsó életben maradt ember naplója, nincs benne másik emberi lény, mint szereplő, ami ritka élvezet […] nem az a lényege, hogy a nő körülményeit apokaliptikusnak fesse le, vagy a narrátor sokat szenvedjen”. (59.)
A Tó szövegeit olvasva úgy érezhetjük, hogy a narrátor maga is valami hasonlót kíván véghez vinni. Az elzárkózás iránti erőfeszítések ellenére azonban ő nincs teljesen egyedül. Hiszen, ha nevek nélkül is, de körül veszik őt más szereplők – és akármennyire tagadja ezt a szöveg, akaratlanul is hatással vannak a történetek alakulására vagy az elbeszélés hangulatára. Erre rakódik rá az a sokszínű, rendkívül személyes, sokszor fantasztikus vagy álomszerű beszédmód, amely minduntalan határmezsgyén tartja a befogadót. Például annak kapcsán, hogy épp miként tudunk, tudunk-e kapcsolódni a főhőshöz, mikor hiszünk a szövegnek,
elragad-e bennünket az elbeszélés sodrása, vagy összekacsintunk-e a narrátorral.
A szintén ide köthető, már említett elbizonytalanítás pedig ezért lehet kulcsfogalom, hiszen a forma, a nyelv és a tartalom szintjén egyaránt meghatározza a szöveget. „[M]indig hittem a feneketlen mélységben. De egy nap, amikor bedobtam valamit, amitől szabadulni akartam, egy értékes, törött tárgyat, nem süllyedt el, csak lemerült. Valahogy beékelődött, és borzasztóan látható maradt.” (37.) Bár a kötet fülszövege kiemeli, hogy a szerző a magánytapasztalathoz keres nyelvet, olvasatomban ez a magánytapasztalat inkább a(z) (ön)megismeréshez szükséges eszköz, melyhez egy nagyon is tudatos, tervezett nyelvi technika, egy tapintható feszültséget generáló textuális keret társul.
Claire-Louise Bennett: Tó, ford. Lázár Júlia, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Joe O’Shaughnessy / Irish Times készítette.
