A Kolozsvári Magyar Állami Színház 2022. november 18-a és 27-e között megrendezett 8. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválja keretében az egyik legkülönlegesebb előadás a bukaresti Unteatru Itt Moszkva című darabja volt. A produkció unikális jellegét elsősorban a formanyelve képezte.
Catinca Drăgănescu rendező darabja egy, a hazájában, Oroszországban rendkívül népszerű és többféle adaptációban látható Julija Poszpelova-dráma különös megragadása. A Sztálin lánya, Szvetlana Allilujeva Húsz levél egy jóbaráthoz című könyvére épülő, szó szerinti fordításban Itt Moszva beszél című Poszpelova-szöveg ugyanis,
mivel nagyrészt Sztálin lányának apjához írott leveleit dolgozza fel, elsőként monodrámáért „kiált”.
Ezt „használta ki” a Moszkvai Művész Színház, ahol a Danyil Csasin rendezte darab a legendás színművésznő, Natalja Tenyakova egyedüli színpadi jelenlétére épül. Ám, mivel a kislányon kívül igen fontos szereplő az itt látszólag édesapai minőségben jelenlévő Sztálin is, a Drámaművészet Iskolája Színházban a rendező, Alekszandr Ogarjov például úgy döntött, hogy háromszereplősre bővíti a darabot: Szvetlánát Alekszandrina Mereckaja, az apját Oleg Ohotnyicsenko, az összes többi, a levélszövegekben feltűnő alakot pedig egyetlen színész, Kirill Fjodorov testesíti meg.
Ezekhez az orosz előadásokhoz képest Drăgănescu teljesen más színpadi eszközökkel nyúl a szöveghez és a benne rejlő hihetetlenül erős mondanivalóhoz.
Az ő színpadán nem egyedül, nem is hárman, hanem négyen, pontosabban öten vannak.
Négy színművész és az egyikük (Răzvan Rotaru) kezelte kamera mint ötödik „szem”, amely a levelekből tökéletesen összeollózott, a legfontosabb dramaturgiai csomópontokra épülő monologizálás közben a Szvetlanát – Raluca Rădulescu román fordításában Szetankát – alakító Nicoleta Leftert veszi. S nemcsak veszi, hanem a háta mögött lévő kivetítő segítségével a nézők szemében fel is erősíti mindazokat a lélekben zajló, de a testre is kivetülő reakciókat és azt a rendkívül erős arcjátékot, amely Lefter színpadi jelenlétében legalább annyira fajsúlyos, mint az általa közölt szöveg tartalmi mondanivalója. Vagyis annak érzékeltetése, hogy a fentebb már jelzett látszólagos apai minőségben funkcionáló
Sztálin hogyan válik a lánya szemében is egyre inkább egy zsarnok, szörnyeteg emberré,
a családját és – az ország „felemelkedése” érdekében – a környezetét is ellehetetlenítő akarnokká.
A kamera jelenléte azért remek formai találat, mert a sztálini rendszer lényegére világít rá, amelyet a szöveg következő mondata támaszt alá: „bármi történjék, bárhol, ő mindenről tud”. Az, hogy ebben az adaptációban a lányáról is „felvétel készül”,
önmagában tükrözi a besúgáson alapuló sztálini önkényuralom természetrajzát,
miközben a kislányban végbemenő, az apjával kapcsolatos metamorfózisnak is megágyaz. A kezdetben imádott, Szetankájának „úrnőm” megszólítással „gyöngéd” leveleket küldő, gyermekét a dolgozószobájába is beengedő, tehát őt valódinak vélt szeretettel körülvenni képes apa képe a gyermek felnövésével, öntudatra ébredésével ebben az adaptációban mintha amiatt változna meg, hogy a kislányból egyre nagyobbá váló leányzó egyszer csak észreveszi maga körül, magán a kamerát. Mintha a kamera jelenlétével párhuzamosan jönne rá arra, hogy apja az ő lépéseit is egyfolytában figyeli, mint a kezdetben náluk vendégeskedő, aztán egyre gyorsabb ütemben és egymás után eltűnő „bácsik”: Szergo bácsi, Kolja bácsi stb. ténykedéseit. Amikor egy politikai vezetőknek összehívott vacsorán a cseperedő kislányt a „bácsik” táncra szólítják fel, s az asztalra felléptetve mustrálják a mozdulatait – az előadás egyik legerősebb jeleneteként –, Sztálinnak ezen galád viselkedése,
a lánya ilyetén „áruba bocsátása” mintha még duplikálná is a kamera „megfigyelő” jellegét.
Az apja szörnyeteg mivoltára egyre inkább ráérző Szetanka „öntudatra ébredését” pedig a levelekben feltüntetett helyszínek, szituációk megképzésével annak a két színművésznek (Alex Călin, Liviu Romanescu) a játéka erősíti, akik nemcsak, hogy aládolgoznak Szetanka történetének, hanem mindezt – a lány egyes szám első személyű megnyilatkozásaihoz képest – egyes szám harmadik személyben teszik. Ami ismét csak azért remek nyelvi, de tulajdonképpen formai fogás is, mert a jóval hűvösebb egyes szám harmadik személy egyre sűrűbb használata Szetanka Sztálintól való egyre gyorsabb ütemű elidegenedését is mutatja.
Amin nem csodálkozunk, hiszen az ily módon több formában megszólaló, kamerával dokumentált jelenetsorokból álló darab előrehaladtával a lány egyre inkább érti és érzi, hogy mi zajlik körülötte: ebben a felnőtté válásnak is beillő történetben megérti, hogy a „bácsik” eltűnése mellett például az ő első osztályban megismert kis barátja,
Misa is azért nem jelenik meg többé soha az iskolában, mert az ő szüleit is letartóztatták.
Vagy amikor Fekete-tengeri utazásra küldi az apja, ahová Ukrajnán keresztül vezet az út, és a vonatablakból rengeteg csontsovány ember bámul rá, az apjáról benne addig élő kép, hogy márpedig ő jóságos és jól vezeti az országot, az éhező emberek láttán egy csapásra összeomlik benne. Ám még az ukrajnai éhezésnél, a Holodomornál is fájóbb, tulajdonképpen a legfájóbb, a „szemét leginkább felnyitó” történés a lány számára az anyja halála. Akiről a gyermeknek a dajkától kezdve a környezetében mindenki – persze Sztálin felszólítására – azt hazudja, hogy vakbélgyulladásban halt meg, ám a már angol lapokat is olvasni képes lány egyszer csak a külföldi sajtóból arról értesül, hogy az édesanyja öngyilkos lett.
Hosszasan lehetne folytatni Szetanka apjából való kiábrándulásának ezen a formanyelven is tökéletesen működő folyamatát, ám ezek alkalmazásával a darab korántsem ér véget. Pontosabban: nem így ér véget. Hanem ismét egy kiváló fogással: a kamera eltűnésével. Hogy mikor? Amikor Sztálin a világ elől bujkálva, grúziai szülőfalujában kileheli a lelkét.
Hiszen ez lesz az az esemény, amikortól kezdve a közben nővé érett lányt már senki sem figyeli.
Nincs, aki figyelje, hiszen ekkor már mindenki csak az Itt Moszkva beszél kezdetű híreket várja, Szetanka környezetében is mindenki csak arra tud koncentrálni, hogy mikor mondja be a rádió a „nagy vezér” halálát.
Ám feloldozást az apa halálának konstatálásával se várjunk a darabtól. A lány életét – legalábbis ezt tükrözi a sejtelmes finálé –
a megfigyelése után is fogva tartja apja szelleme.
Amitől egy egyszerű mozdulattal, a fajsúlyos szimbólumként működő kamera színpadról történő kitolásával nyilván nem lehet, nem lehetett megszabadulni.
Julija Poszpelova: Itt Moszkva. Rendezte: Catinca Drăgănescu. Játsszák: Nicoleta Lefter, Alex Călin, Liviu Romanescu, Răzvan Rotara. 8. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Unteatru, Bukarest, 2022. november 24.
A fotókat Sorin Florea készítette.
