Verbális és fizikai abúzusok, szexuális visszaélések poétikai megragadására vállalkozik Izsó Zita legújabb könyvében. A vékony, könnyű kötet rendkívül súlyos témákat feszeget, minden sora csontig hatol, akárcsak a művekben a kés objektuma. Izsó verseinek meglátásai élesek, témái merészek, céljuk nem egy komfortos világ megteremtése. Az olvasó beléphet és elveszhet ebben a „bekerített erdőben”, de megtalálhatja a reményt adó kiutat is.
Családon vagy párkapcsolaton belül történő bántalmazásról, depresszióról nyíltan beszélni olyan, mintha a kifejezhetetlent próbálnánk szavakba önteni. Izsó kurrens témát dolgoz fel, versei többek között a hatalom, a szexuális zaklatás, az elnyomás kérdéseiről szólnak, emellett a felismerés, a továbblépés és a kezdődő gyógyulás folyamatát is ábrázolják.
Versbeszélői a traumafeldolgozás eltérő fázisait jelenítik meg,
különböző megküzdési mechanizmusokat alkalmaznak. Félve törnek elő belőlük a mondatok, mintha csak egy alig kinyitott csapból vagy egy szelíd vízfolyamból csordogálnának, „hiszen akiben folyó van, / mindig hall valami zúgást” (A sodrás iránya). A versbeszélők azonban amellett, hogy saját traumáikra reflektálnak, viselkedésükben, beszédmódjukban olykor az áldozatléthez köthető, kollektív mintázatokat észlelnek: „mi, akik folyót hordunk magunkban, / óvatosan mozgunk, / nehogy kicsapjon rajtunk valami hullám, […] / vagy kicsússzon a szánkon, / amire mások nem számítanak.” (A sodrás iránya)
Azonban nemcsak az áldozatok küzdenek a megnyílással, a kimondás aktusával, problémáik forrásának megtalálásával: az intim lelki világokba való bepillantással láthatóvá válik, hogy az elkövetők is hordozhatnak sebeket. A bántalmazott feleség, az iskolás éveire visszatekintő fiatal nő, az alkoholista és erőszakos férj, a magányra vágyó testvér legbelsőbb gondolatai vetülnek a papírlapokra, négyszemközt zajló eseményeknél vagyunk jelen.
A versek bátorsága tehát elsősorban abban rejlik, hogy Izsó mer szerepekbe helyezkedni.
A teljes átlényegülés, a sorsokba való belehelyezkedés teszi lehetővé azt, hogy az események okai mögé láthassunk. Ez a megoldás éppúgy arcot ad az áldozatnak, ahogy az elkövetőnek is. Erre a legjobb példa az Űrséta című vers, melyben egy bűneivel tisztában lévő, azokat elbeszélni tudó, de feldolgozásukra és teljes elengedésükre nem képes bántalmazó férj szerepébe pillanthatunk bele.
Már a vers alapszituációja is tragikus:
a férj a haldokló feleségének vinne el a kórházba egy hálóinget, s a keresés közben átgondolja, párhuzamba állítja házassága és önmaga tragédiáját. A kezdeti veszekedésekkel, a munkahely által okozott feszültségekkel, a sérülten született gyermek tényével az apa csak az ivás segítségével tudott megbirkózni: „ha ittam / felemelkedtek bennem a dolgok / minden lépést egy / ismeretlen égitesten tettem meg.” Először csak poharakat tört össze véletlenül, ahogy „az űrhajósok / a Földre visszatérve / gyakran elejtenek tárgyakat”. Egyszer azonban fellökte a feleségét is, mely után sírva kért bocsánatot, „aztán egyre többször fordult elő a dolog”.
Ezt a megrázó vallomást a versesköteten belül is egyedivé teszi az, hogy a bántalmazó szemszögébe helyezkedhetünk bele. Ugyanis a Bekerített erdőben az áldozati, valamint a női vallomások jelentős túlsúlyban vannak, s ez a kettő szinte minden esetben egybeesik. Az elnyomó hatalom a kötetben visszatérő módon a férfiaknak való kitettséggel áll párhuzamban. Kivételt csak a Jég című versben ábrázolt, a gyermeke bántalmazását csendben tűrő anya, valamint a Selyem című, az áldozathibáztatást és a bűn nélküli bűntudat témáját feldolgozó alkotás jelent. Ez utóbbiban – bár a verbális abúzust az anya hajtja végre – a fókusz a fizikai erőszakot elkövető tanárra helyeződik. Hiányként érzékelhető azonban annak a kifejezése, hogy férfiak éppúgy kerülhetnek áldozati pozícióba, és nők is lehetnek bántalmazók.
Ezáltal a kötetben megjelenített szerepkörök és nemek arányai kissé eltolódnak.
Annak ellenére, hogy az ábrázolt karakterek pszichéjét, gondolatvilágát tűpontos precizitással ragadják meg a versek, mégis minden beszélő azonos hangon szólal meg, nem fedezhető fel különbség az egyes megszólalásmódok között. Az, hogy az eltérő identitásokhoz rendelhető szövegek azonos nyelvi készletet használnak, történetüket azonos poétikai megoldásokkal beszélik el, hiteltelenebbé teszi a felépíteni kívánt világot. Ezáltal az áldozatok lehetséges megnyilatkozási formái homogenizálódnak. Ugyanakkor ennek oka lehet, hogy az egyes versbeszélők a személyes traumáik mellett olykor a kollektív érzések megragadására is kísérletet tesznek.
Ennek ellenére a szövegekben megképződő narratív ív, a versszerkezet eltérő felépítést követ, az elrendezés módja nem válik repetitívvé. Közös pontot ebből a szempontból csak a tömör, a vershelyzetet hezitálás nélkül megragadó, erőteljes érzelmi hatást kiváltó nyitómondatok jelentenek. Ilyen például a szexuális erőszakról szóló Selyem című vers első sora: „talán tényleg akartam.”
Az átélt traumák azonban nem teszik roncsolttá, torzulttá a versbeli alakok nyelvhasználatát,
történeteik elbeszélése minden esetben kerek, teljes mondatokban valósul meg.
A formai tisztaság és a változatlan költői hang teremti meg azonban a Bekerített erdő egységességét, és valamelyest ellensúlyozza a megjelenített kilátástalanságot, kontrollt teremt az összevisszaság, a zavar felett. Mivel a kötet egésze kevésbé megkomponált, illetve az egyes versek olvasási sorrendje nem kötött,
jól szemlélhetővé válik a bizonytalanság, az, hogy a versbeszélőknek nincsen biztos, biztonságot jelentő helyük az életben.
Bár a művek önállóan is megállják a helyüket, a cím nélküli utolsó szöveg mégis egyfajta keretként működik, lezáró, összegző funkciót betöltve. Egyszerre szól ugyanis az egymásra való odafigyelés fontosságáról („a folyó szavai / beszivárognak a figyelem legapróbb résein, de csak az hallja meg / akin hatalmas fülek nyílnak”), és az élet búcsúlevél nélküli befejezésének döntéséről („de megrészegít / a születés előtt állók szabadsága, / ami csak annak a szabadságával ér fel, / aki búcsúlevél nélkül képes befejezni az életét”).
Ez a kettősség a költői képekben is megfigyelhető. Az egyes költeményeket a versbeszéd stílusa mellett motívumhálózatuk is erősen összekapcsolja.
A Bekerített erdő nagy erénye a metaforaválasztás,
például a kés nemcsak a zöldségek szeletelésének, hanem az önvédelemnek eszközeként is működik. Más esetekben asszociatív módon társulnak különböző motívumok, ilyen például, amikor a kihegyezett lándzsa és a lopódarazsak a szúró, éles fájdalmat idézik fel. Hasonlóan működik a vissza-visszatérő „a jéghegy csúcsa” kifejezés is, azonban nem válik önismétlővé, mivel olykor szó szerint, máskor átvitt értelemben kerül elő. Míg a képek zsúfolt jelenléte a versekben néhol rendkívüli tudatosságra utal, addig
néhány esetben inkább az ötletek burjánzása, a költői kreativitás túlhajszolása indokolhatja meglétüket.
Például rögtön a Halleves című nyitóversben az illetlen mosoly egy nyitva hagyott sliccel, a pici konyha egy korán kimondott vallomással kerül párhuzamba, míg a férj rossz foga éppen csak nem törik bele az általa kimondott kemény szavakba.
Szintén gyakori megoldás, hogy a választott motívumok a hiány és a(z önmagunk gondolataiba való) bezártság összefüggéseire világítanak rá. Ilyen a kötet két hívószava: az űr és a bekerített erdő is. Utóbbi értelmezésem szerint a személyiség falait, az ördögi körben cikázó gondolatainkat szimbolizálhatja, ahol „olyan sűrű a növényzet, / hogy az itt élők / még sosem látták az eget”. (Bekerített erdő) A bekerítés ugyanakkor az általunk vagy mások által mesterségesen teremtett határokra, korlátokra is utalhat. A bezártságot olykor egy másik (szintén mesterséges) helyszínnel, a szobával jelenítik meg a művek: „itt van veled a szobában minden, / ami létezik” (Némaság).
A saját teremtett világtól nem lehet elszakadni, más emberek pedig csak nehezen nyerhetnek betekintést,
ezáltal a „bekerítettség” két oldalát, az önmagába zártságot és a sikertelen nyitást is megjelenítik a versek. Mindezzel reflektál a Bekerített erdő a kapcsolatkialakítás, a segítségkérés és -adás nehézségeire, a megközelíthetetlenségre, az elidegenedésre is. Ezt jelképezheti a borítón látható űrhajós sisak, melynek célja a veszélytől való megóvás lenne, de a versekben ábrázolt burok nem védő, hanem inkább elszigetelő funkciót tölt be.
Az elszigeteltség, a (megfelelő) kapcsolatok hiánya jelölheti ki ennek a kötetnek a kulcskérdésköreit. A fájdalom csak a trauma újbóli átélésével, szavakká alakításával dolgozható fel Izsó versei szerint, de a kifejező szavak megtalálása nélkül szinte lehetetlen a traumáról való nyílt beszéd. Ugyanis a beszédnek tétje van, ahogy a szembenézés, a beismerés verseinek is. Az olvasó – a borító és a fülszöveg sugallata ellenére – nem egy távoli világba lép be, hanem saját belső valóságával szembesül. A versek azonban megteremtik a más élethelyzetekbe való helyezkedés, az együttérzés és a megértés lehetőségét is. Izsó Zita könyve bár megkísérli feltárni a traumák elbeszélésének egy lehetőséges módját, legnagyobb erénye mégis az, hogy eközben rávilágít az önmagunk által felállított korlátokra, saját bekerített erdőnkre.
Izsó Zita: Bekerített erdő, Scolar, Budapest, 2022.
A fotókat Veres Laura készítette.
