Mohamed Mbougar Sarr kötete egyszerre kísérletező kedvű, és mutat kiforrott stílusú szerzőre utaló jegyeket. A regény szövevényes, aszimmetrikus történetvezetésével számos generációnyi különleges karaktert mozgat, és megannyi helyszínt mutat fel. Az emberek legtitkosabb emlékezete Sarr negyedik, magyar nyelven pedig az első kötete, amely a Park Kiadó gondozásában, Bognár Róbert kiváló fordításában jelent meg. A borító jobb sarkában látható „Goncourt-díj 2021”-felirat igen hatásos pretextus, amely sokat ígér az olvasónak.
A történet központi figurája – a különböző utalások, referenciák által a szerzőnek is megfeleltethető − Diégane Latyr Faye, egy Párizsban élő fiatal, szenegáli származású prózaíró, aki szabadidejében hozzá hasonló szárnypróbálgató szerzőkkel igyekszik megfejteni az élet és az irodalom értelmét. A narratívát az hozza igazán mozgásba, hogy Diégane megismerkedik egy Siga D. nevű elismert művésszel, akire Diégane a szenegáli irodalom megmentőjeként tekint, magában „anyapókként” emlegeti. (11.) Siga D. a társadalom által egyszerre csodált és megvetett nő nyers, szókimondó szövegei és fesztelen viselkedése miatt. Az ő birtokában van a főszereplő érdeklődését már korábban is felkeltő, plágiumvádak okán nehezen elérhető könyv, Az embertelenség labirintusa.
Diégane irodalomfelfogására nagy hatást gyakorol az említett kötet és szerzőjének zsenialitása, rajongása megszállottsággal vegyes útkeresésbe fordul a történet előrehaladtával.
Diégane célja, hogy feltárja T. C. Elimane, a „néger Rimbaud”-ként is számontartott szerző életének kimenetelét.
Az érdeklődésének középpontjában álló könyv szerzője ugyanis szinte nyomtalanul eltűnt azután, hogy a francia irodalmi elit kivetette magából. Elimane életének rekonstruálása mellett Diégane arra áhítozik, hogy megtalálja Az embertelenség labirintusa folytatását. Sarr kötetének mottója is ezt a nyomozói folyamatot vetíti előre: a szöveg elején elhelyezett, a Vad nyomozók című Robert Bolaño-regényből származó idézet a kritika, az olvasó és a mű hármasának végtelenített (élet)ciklusát, az idő múlásával ismétlődő találkozásaikat taglalja: „[…] a Mű holtak csontjain halad tovább a magány felé. Megközelíteni, a nyomába szegődni maga a biztos halál, mégis új Kritika és új Olvasók merészkednek a közelébe”. (7.) Bolaño története Az emberek legtitkosabb emlékezetéhez hasonlóan szintén egy eltűnt költő utáni nyomozást örökít meg.
Sarr több ponton is felhasznál valós történelmi, irodalmi eseményeket és alakokat fiktív univerzumának megalkotásához,
ugyanakkor a történetben megszámlálhatatlanul sok az általa alkotott könyvcím és hozzájuk kapcsolódó kitalált írói név. A barbár balzsamfa, A homok melankóliája, a Kakaóbab a szerelemről csak néhány, inkább szórakoztató, mintsem komolyan vehető példa a sok közül. Sarr a regényt Yambo Ouologuemnek ajánlja, aki bizonyos tekintetben Elimane alakját is inspirálta. Ouologuem 1968-ban nyert Renaudot-díjat Le devoir de violence című könyvével. A kötet egy afrikai birodalom borzalmainak a krónikája, csak úgy, mint Az embertelenség labirintusa. Ouologuem az esztétizáló ábrázolások helyett egy meglehetősen negatív, erőszakkal teli képet festett Afrikáról és az ott élők történetéről. Az elismerés után nem sokkal a szerzőt plágiummal vádolták, aki bár nem tűnt el teljesen, mint Elimane, de kivonult az irodalmi nyilvánosságból, és nem publikált többet. Ouologuem és Elimane is vendégszövegeket alkalmaztak az írás során. A Le devoir de violence 1968-as megjelenésekor, bár már fájóan közel volt a posztmodern irodalmi áttörése, a kritikusok a kölcsönzött szövegek jelöletlenségét problémásnak találták.
Míg Sarr elbeszélője a szövegben többször is nyíltan ítéletet mond, kifigurázza a francia irodalmi élet működését, a Goncourt elnyerésével a szerző maga is az intézményrendszer kitüntetett haszonélvezőjévé válik (sőt, aktív alkotóként már a díjat megelőzően is része annak). A főhőst óva inti lakótársa a betagozódástól: „De vigyázzatok, afrikai írók, jó lesz óvakodni az elismerés bizonyos fajtáitól. A nyárspolgár Franciahon előbb-utóbb biztosan szentté avatja valamelyikőtöket, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét […]. De lényegében idegenek vagytok, és azok is maradtok a műveitek értékétől függetlenül.” (70.) A kötet tele van efféle játékos utalásokkal és humorral, nyelvi bravúrokkal.
Sarr mintha felfedné saját álláspontját bizonyos kérdésekben,
a szereplők „szájába ad” olyan gondolatokat, amelyekről azt feltételezhetnénk, hogy a sajátjai, mígnem néhány oldallal később megcáfolja őket.
A párizsi barátokkal folytatott beszélgetésekben és Diégane elmélkedéseiben mutatkozik meg igazán Sarr humora és aktualitásokra figyelmes éleslátása. Ide sorolható Eva Touré alakjának színrevitele: egy „francia-guineai influenszer, akiről lehet mondani sokat is, keveset is. Eva Touré a bolygónk minden jó ügyének militánsa, azonkívül öngondoskodás-menedzser, self-empowerment coach, a diverzitás modellje, galaktikus példakép.” (61.) Diégane kortárs irodalmi életet fejtegető naplóbejegyzései hasonlóan szórakoztatóak: „Salman Rushdie eleresztett egy gyilkos kis Twitter-bejegyzést, amit Stephen King és Joyce Carol Oates is lájkolt.” (59.)
A szereplők majdnem egytől egyig megtapasztalják a kettős nemzeti identitás nehézségeit,
hiszen míg Afrikát maguk mögött hagyták, Franciaországban mindig is bevándorlók maradnak. Nem tudnak az irodalmi életben nem afrikai szerzőként részt venni, hiszen a közösség és a társadalom elvárásán túl − miszerint nekik leginkább Afrikáról és az ott élőkről érdemes írniuk − saját magukat is az afrikai író szerepébe kényszerítik, annak ellenére, hogy sokuk nem akar a hazájáról írni. A kettős, kettészakadt identitás ezen pozíció mentén is értelmezhető, hiszen minél inkább elhatárolódnának a szülőföldjüktől, az annál inkább meghatározza őket íróként.
A gyökértelenséggel való megküzdési formák több generáció kapcsán is megjelennek:
míg Siga D. teljesen elutasítja a hazáját, addig Elimane a kortárs francia irodalom számkivetettjeként a kudarcok után a hazatérést választja.
Az embertelenség labirintusa történetének feltárása során Diégane sajtóarchívumban végzett kutatásaiból, internetes kereséseiből, valamint Siga D. elmondásai alapján megismerjük a fiktív kötet recepciótörténetét is.
A többségében fehér európai férfiak által jegyzett kritikákat mi is olvashatjuk,
melyek a főszöveg kontinuitását egy rövid időre megtörik, továbbá stílusukban is üdítően különbözőek egymástól. Az Elimane-t kritizálók fontos megállapítása, hogy a szerző könyve „igen kevéssé néger”. (97.) A legtöbb kritikus szerint Elimane nem tudja hűen ábrázolni Afrikát, hiszen mint írják: „[a] magunk részéről több trópusi színt, egzotikumot vártunk volna, igazi mélyre hatolást a hamisítatlan afrikai lélek rejtelmeibe.” (97.)
Sarr számos műfaji kóddal kísérletezik, mely vállalást a legtöbb esetben siker koronázza.
A szövegben legalább 6-7 szereplő nézőpontjából olvashatunk különböző beszámolókat és leveleket, naplórészletek, e-maileket, de Siga D. haldokló apja, az animista mágiát űző varázsló, Ousseynou Koumakh testamentumát is megismerhetjük. Akad még áldokumentarista, riportszerű szöveg, amely Elimane kritikusainak rejtélyes, néhol inkább groteszk haláleseteit dokumentálja. Mossane, Elimane megbomlott elméjű édesanyjának belső monológja pedig prózavers formájában kerül a regénybe.
Az emberek legtitkosabb emlékezetének gazdag narratívája leginkább két téma köré csoportosul, az egyik az írás, az irodalom, annak értelme és értelmetlensége. „Írni vagy nem írni?” − teszi fel a kérdést Diégane a könyv utolsó mondataként, és tulajdonképpen minden cselekedete ennek feloldására fókuszál. (461.) Diégane morális dilemmáján túl, Elimane életének megismerése során elénk tárulnak emberi sorsok, születések és tragédiák, mely folyamatban Diégane karaktere csupán közvetítő szerepet tölt be.
Elimane a nagyvárosban képes megalkotni a magnum opust, Az embertelenség labirintusát, a város mégis kiveti magából,
ám hazájába visszatérve már nem tud írni, nem képes az alkotásra. A történet láttatja az első és a második világháborút, a mágiában és szörnyűségekben egyaránt gazdag Afrikát, az onnan elvágyódott és kivándorolt fiatalok ragaszkodását vagy éppen megvetését. A műfaji sokszínűség okán gyakori váltások jellemzik a szöveget, s a szélsőségek Sarr végső mondanivalójában is megmutatkoznak. Gyakran él a humor eszközével, az írás szükségessége mindazonáltal nagyon is komoly kérdéssé válik a műben.
A számos történetszilánk közül a legnagyobb hatású szövegrész egyértelműen Musimbwa levele Diégane-nak,
bár a néhány oldallal korábbi rituális öngyilkossági kísérletről sem könnyű olvasni. A két jelenet egymásutánisága sokak számára túlzásnak érződhet, mégis meggyőző. Musimbwa szintén író, Diégane egyik barátja a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Vallomása arról, hogy a kongói milicisták hogyan végeztek a szüleivel olyan felforgató erővel bíró szöveg, amellyel ritkán találkozik az olvasó.
Mohamed Mbougar Sarr nem követi el azt a hibát, amit sokan mások már megtettek előtte. Bár rengeteg témát mozgósít és számtalan kérdést vet fel Az emberek legtitkosabb emlékezetében, szerencsére nem kényszeríti elhamarkodott válaszadásra magát, hagy teret az olvasói gondolatok kibontakozásának is. Okosan járja körül a felvetett problémákat, de nem bocsátkozik azok teljes körű fejtegetésébe. Történelmi korszakokat villant fel néhány rendkívül beszédes jeleneten keresztül, majd továbblép rajtuk, hogy újakat vizsgáljon meg. Csakúgy, ahogyan Elimane írói zsenialitása is rejtve maradt előttünk − hiszen rövid bepillantást nyerhetünk ugyan a jegyzeteibe, de ezek csupán elnagyolt vázlatok és öregkorából fennmaradt erőltetett foszlányok −, a nagy műből, a Labirintusból mindössze az első mondatot ismerhetjük meg, a többit csak elképzelni tudjuk.
Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete, ford. Bognár Róbert, Park Kiadó, Budapest, 2022.
