Taneli Mustonen új horrorfilmje, Az iker kicsit olyan, mintha a kortárs zsánertrendek keveréke szeretne lenni. Egyszerre fedezhetőek fel benne art horror megoldások és toposzok, ugyanakkor bővelkedik a műfaj tucatdarabjainak fogásaiban is.
Bár Taneli Mustonen rendező életművében nem számít fekete báránynak a horror, és mostani alkotásában az atmoszférateremtés is működik, a fárasztó klisécunamiból mégsem törnek felszínre a film lappangó értékei. A mozis közösségi portálok értékelései alapján eddig jobbára gyengécske vígjátékokat készítő Mustonen a Bodom című, 2016-os slasherjével váltott zsánert. A Bodom-tavi gyilkosságokat feldolgozó film már hazáján kívül is megismertette a rendező nevét a horrorrajongókkal, bár különösen nagy visszhangot nem volt képes kiváltani. Erős a gyanú, hogy második horrorja, Az iker is hasonló sorsra jut majd:
az ügyes hangulatkezelésen túl ugyanis semmi olyan maradandót nem nyújt, ami miatt emlékezetes lehetne.
Vagy legalábbis pozitív értelemben nem. De mentségére szóljon, hogy lefelé sem lóg ki bántó módon a zsáner átlagterméséből. Ez a tökéletesen felejthető középszerűség és átlagosság pedig valahol mégiscsak az egyik legfrusztrálóbb dolog, ami filmmel történhet.
Az iker jóformán minden elemében ismerős lehet, és már az első percekben képes kiváltani az „ezt már láttam” érzést. Rachel (Teresa Palmer korrekt alakításában) és Anthony (Steven Cree) egy halálos kimenetelű autóbalesetben vesztették el egyik ikerfiukat, a tragédia után pedig feladják New York-i életüket, hogy a férj szülőhazájában, egy kis finn faluban lábadozzanak. Az életben maradt Elliot (Tristan Ruggeri) azonban furcsa jelenéseket kezd el észlelni új otthonukban.
Meg van győződve róla, hogy Nathan továbbra is velük van, és rövid időn belül Rachelt is rémképek kezdik gyötörni.
Mindez a gyász szüleménye lenne csupán, vagy a furcsa finn falucskában természetfeletti erők garázdálkodnak? És vajon miért viselkednek olyan furcsán a település lakói?
Az iker leginkább pozitív tulajdonságai a fényképezésben és a hangulatteremtésben nyilvánulnak meg.
Az operatőr, Daniel Lindholm képei úgy tudják megragadni a finn tájban rejlő békességet, hogy közben az eldugott vidékből eredő nyugtalanságot is kommunikálják. Ehhez persze nincs szüksége nagy bravúrokra: a helyszín hangulata, valamint a műfajban gyakran alkalmazott döntött képszögek és az alsó kameraállás dinamikus kezelése elégnek bizonyul. Remek példa erre a furcsa szertartás jelenete, ami a cselekmény szempontjából megkérdőjelezhető ugyan, de a kivitelezése a műfaj legjobbjait idézi. A belső terekben készült felvételek rádobnak a nyugtalanító hatásra, és ahol meleg meghittséget kellene érezni, ott is a bőr alá fészkeli magát a nyomasztó hangulat. Még akkor is, ha a vágás néha kellemetlenül kizökkent azzal, hogy megbolygatja a folytonos filmes térszervezést és érzékelést.
A horror hatásmechanizmusait is láthatóan jól ismerik és alkalmazzák az alkotók. A film nem gyakran próbál megijeszteni, de amikor igen, akkor sikerrel alkalmazza a fokozást, és a jump scare-t sem használja túl. Hatáscentrikus műfajnál nyilvánvalóan fontos, hogy miként és hogyan éri el a megfelelő eredményt: Az iker pedig elsősorban
a nyugtalanító atmoszférateremtéssel, az elbizonytalanítással és az információk visszatartásával próbál meg borzongatni.
Míg azonban az előzőben sikeres, utóbbi kettőben már nem mindig.
Ennek elsődleges oka pedig az, hogy a rendező megoldásai tényleg minden elemükben ismerősek. Tapasztalt horrorfogyasztók számára már az első képsoroktól, de extrém esetben akár a címből is kikövetkeztethetők Az iker főbb eseményei és fordulatai. Ez pedig nem túl szerencsés a végső hatás elérése érdekében. Nem pusztán arról van szó, hogy nem eredeti és kiszámítható a film. Már menet közben
több olyan kulcsot ad a leggyanútlanabb néző kezébe is, melyek alapján a “rejtély” könnyen megfejthető lesz.
Nem a sötétben tart, lényegében nyitott könyvvé válik. Ez pedig a közel kétórás játékidőben képes megfojtani a misztikumfaktort, elvenni a tétek súlyát, a kliséhalmozással karöltve pedig unalmassá teszi a filmet. A történetben rejlő potenciálhoz képest így a játékidő is hosszabbnak érződik a kelleténél, amin az sem segít, hogy az alapvetően lassabb történetmesélés mellett gyakran redundáns és nem kellően jól ritmizált a film felépítése.
Pedig témaválasztásában is meglehetősen kortárs Mustonen filmje – a gyász, a családi tragédiák és a traumafeldolgozás az elmúlt tíz év horrorjainak nagy kedvence. Az iker viszont nem képes megfelelő hatékonysággal megragadni sem a téma érzelmi súlyát, sem a pszichológiai hatásait.
A szenvedő fél gyötrelmeinek bemutatása mellett azonban behoz egy újabb, érdekesebb szempontot: a segítőkre nehezedő terheket.
Sajnos azonban erről sem igazán akar, vagy tud friss, releváns gondolatokat megfogalmazni. Továbbá, a forgatókönyv számos kérdést hagy nyitva. Némelyiket egy ideig lehet magyarázni azzal, hogy a látottak feltehetően a sérült pszichéjű Rachel elméjének szüleményei, de olyanok is akadnak, melyek valóban a levegőben lógnak (a falu közössége és a szertartás, vagy a segítő Helen karaktere).
Az iker koporsójába pedig a lezárás üti be az utolsó szöget. Nem elég, hogy a fordulatok felfedésére szolgáló végső ütközet elnyújtott és semmi meglepőt nem tartogat, de mind vizuálisan, mind verbálisan túlmagyarázza a konklúziót, amivel A csodagyerek rossz emlékeket ébresztő végső képsorait idézi meg. A finnek tehát egyelőre
úgy tűnik, nem találták meg a saját Ari Asterjüket, bár kétségtelen, hogy a zsánerérzékenység ott van Taneli Mustonenben.
Végeredményben pedig Az iker egy olyan feledhetően középszerű pszichológiai horror, aminek az erényeit rendre arcul csapják a gyengébb megoldásai. A horrorrajon góknak semmi újdonságot nem ad, cserébe frusztrálóan klisés, még ha a hangulata rendben is van. A zsánerbe újonnan érkezők viszont sok más jobb produkcióval is kezdhetik az ismerkedést.
Az iker (The Twin), 2022. Rendezte: Taneli Mustonen. Írta: Aleksi Hyvärinen, Taneli Mustonen. Szereplők: Teresa Palmer, Steven Cree, Barbara Marten, Tristan Ruggeri. Forgalmazza: ADS Service Kft.
Az iker a Magyar Filmadatbázison.
