Lézerfények szabta hullámok verődnek vissza a hangár falairól, miközben a mélytartomány ütemeire hangolódnak a sejtjeim. A dj-pult mögött Stella Bossi, a mémkirálynő mutatja meg, milyen úgy zenélni, hogy nem tesz fel kérdéseket.
A teltházas buliba egy körül érkezünk, igazi külvárosi hangulat. A helyszín az Arzenál, a Soroksári út egyik ipartelepén létesült szórakozóhely. Kígyózó, de haladós sor az éjszaka közepén: azon lelkek ideje, akik számára a csillagok világítják az utat. Mellettem Réka barátom: ahogy ránézek, a kilencvenes évek techno-divatja szerint egyébként végtelenül hosszú haja két kontyban, nagyon mosolyog, és fekete-fehér szettje már várja, hogy a tánctéren beleolvadjon a monokróm viseletbe öltözött tömegbe. Bár a késő tinikoromat
a hardtechno és a legendás Kashmir Underground határozta meg,
az azóta eltelt több, mint tizenöt év második felét a pszichedelikus elektronika szabadtéri fesztiválokra költöztetett hullámai hatották át, ahol a napfényben varázsoltunk tapasztalótársaimmal.
Azonban az elmúlt hónapok megélését követően az intuícióm és a testem is egyszerre kezdett középhangosan, lábujjhegyen állva üvölteni: MENJ ODA, AHOL SZÓL A TECHNO! És ki vagyok én, hogy ennek ellentmondjak? Mintha az égiek is ezt támasztották volna alá: miután több mint egy éve követem Stella Bossi instagramját, ahol bármilyen kompromisszum nélkül mutatja meg az élet mókás oldalának lehetetlennél is túltoltabb túlzásait, egyszer csak szembejött a hirdetés: a királynő audienciát tart hazánkban. Innentől nem volt kérdés, hogy
a péntek éjszakát a biztonság kedvéért kedd estig kihúzom a naptáramból.
A buli előtt tartottam egy kínai teaszertartást, ahol különböző teákkal ünnepeltük a megvadult ősz sikeres túlélését, így az évezredek óta ismert növény élénkítő hatásai kiváló alapot szolgáltattak, hogy rendesen el legyen járva az a bizonyos tánc.
Érkezésünkkor Sabira, azaz Pongrácz Sabira zenélt, akinek a szervezést is köszönhetjük, mely TECHNO ART néven fut, ami már eleve szimpatikus kontextusról árulkodik. Korábban a közösségi médiában láttam képeket a technojóga eseményeiről, aminek hatására a jógagyakorló, futurista, technoszerető lelkem elmosolyodott. Ezeken az alkalmakon Sabira zenél, miközben az UV-fényben, színes testfestékkel világító közönség
ászanákat gyakorol, majd a végén technóra relaxál.
Egy kicsit mintha az egyik párhuzamos életem anyabolygóját hozták volna a Földre. Ennek megfelelően ezen a rendezvényen a térben kiállított és UV-fényekkel megvilágított képekkel találkozhattunk, illetve érezhetően fordítottak energiát a tánctérre vetített vizuálokra is, amelyek határozottan hozzásegítettek az ütemekre történő transzállapothoz. A külföldi fellépők mellett a szcéna hazai képviseletében Dual DeStress, a vendéget megelőző Sabira, Bossi után pedig Kitti Kay, majd Tamas Szabo és Benke zenéltek, majd az afterre Ervo készítette fel a közönséget, így előadásban és zeneileg is jól felépített íven zajlott az este.
Hajnali kettőkor jelent meg a színpadon a kortárs acid techno egyik legismertebb alakja: Stella Bossi. A közel egymillió fős követőtáborral rendelkező instagramján található tartalom mindenképpen meghatározó, és kontextusba helyezi az előadót. Itt tipikusan nem az az eset áll fenn, amikor a szerzőt azonnal és végérvényesen le kell választani a műről annak elkészültekor. Stella Bossi egész lénye, egész kommunikált önvalója része az atmoszférának, amit maga köré teremt. A zenéjével összhangban érezni kezded, hogy miben lehet, amikor nézed az Instagram-oldalán megjelenő
brutális túlzásokat, ami nála a kiegyensúlyozott alapállapot.
Ez alapján úgy érzem, hogy a berlini KitKatClub fétisbulijain érezheti leginkább otthon magát, és a mostani öltözete sem feltétlenül elégítené ki a default vasárnapi templomba járós dress code minden elemét. Alkalmanként saját zenéket is készít, ilyen a Das Boot, vagy a legújabb, Marco Faraone-val közösen jegyzett 3 DAYS AWAKE, amely a tinikorom csodálatos hétvégéinek életérzését meséli el.
Figyeltem a nőt, aki egy pillanatra sem kérdez, ehelyett tökéletesen és sallangmentesen nyilvánul meg a belső világa a megjelenésén, a mozdulatain, az általa kommunikált gesztuscsokron keresztül. Hogy ez egy avatár, egy tökéletesen eljátszott szerep, vagy az ember maga, aki megmutatja, hogy milyen kompromisszumoktól és megfelelési kényszertől mentesen úgy létezni, ahogy csak szeretne? Nem tudom, és nem is számít.
Jelenség, aki az önazonosságával diktál,
és nem követ. Ilyen szempontból pedig számomra példakép.
Már az introval is tökéletes alaphangulatot biztosított a másfél órás szetthez, amelyben végig az acid szintik tekeredtek az öblösre kevert basszusokra. Én imádtam, hogy nem a hétköznapi értelemben vett acid irányba ment el a műsor, hanem végig a ritmusok voltak meghatározóak, és emellett kaptunk
egy elképesztően könnyen táncolható, de mégis odavágós szettet.
A közönség transzban, nekem pedig az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen évezredek óta ugyanazt csináljuk, csak a forma változik: a hétköznapi élet szinuszhullámát időnként megtörjük egy ritmusos, transz állapotot előidéző rítussal. Ilyenkor a lélek mélységei felszínre kerülhetnek, az elme kialakult rutinpályái feloldódhatnak, hogy a tudatalattiból kijöjjön, és a testből az intenzív, ütemes mozgás hatására távozhasson a felgyülemlett feszültség. Hogy oldódhasson a sejtmemóriában tárolt traumakészlet, és az így lefáradt test-elme-lélek komplexum idegpályáin új szinapszisok mentén, új perspektívában folyhasson tovább a mindennapok ritmusa.
Hogy a gyermeki énem is örülhessen, éltem a lehetőséggel, hogy a dj-pult mellől, közvetlen közelről is figyelhetem a jelenséget, akit ünnepel a tömeg. Néhány perc erejéig jó érzés volt egy másik perspektívából, talán kicsit a bennfentesség érzésével jelen lenni, de az elmúlt hónapok mentális és lelki atomháborújában megsemmisült egomon nem nagyon volt mit etetni, új meg még nem nagyon alakult. A testem orbitális veretésre vágyott, amihez sokkal jobb lehetőség volt a tánctér: ahogy az én drága jó zenész tesómtól megtanultam,
koncerteken a tánctér közepére keverik a hangot, ezért ott szól a legjobban.
Így ha a tömeg miatt nem is pont a tánctér X-Y koordinátái szerinti középen, de mindenképpen jó helyen áztattam magam a basszusokkal, miközben Stella Bossi az elmaradhatatlan napszemüvegében táncolt, mixelt, és fokozta az amúgy is zseniális hangulatot. Mielőtt végképp feloldódtam volna a transzban, az egyik utolsó gondolatom az volt: szerintem az nem is napszemüveg. Ő egyszerűen így néz ki.
Stella Bossi, Techno Art Party, Arzenál, 2022. december 16.
A fotókat Dócs Benedek készítette.
