Az Avatar: A víz útja sokkal jobban rászolgál az „üres techdemó” címkére, mint elődje, kompromisszummentes vízió helyett pedig inkább egy univerzumépítésen ügyködő természetfilmre emlékeztet.
Az emberiséget kiebrudalták Pandroráról, Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldana) pedig békés családalapításba fogott. Csakhogy a földlakók természetesen nem hagyták ennyiben a dolgot, és 15 év múltán még nagyobb erőkkel, valamint egy avatar-testbe ültetett Quaritch ezredessel (Stephen Lang) térnek vissza kizsákmányolni a bolygót. Mindent eldöntő ütközet helyett most
egy felemás eredményekkel szolgáló gerillaháborúvá merevedik a hőseink vezette na’vi ellenállás.
Azonban amint egyértelművé válik, hogy Quaritch elsősorban a Sully családon akar bosszút állni, ők inkább a bolygó másik felére menekülnek egy vízparti törzshöz. Ahol a főszereplőknek nemcsak a beilleszkedés kihívásaival kell megküzdeniük, hanem azzal a dilemmával is, hogy elkerülhetik-e így a háborút az életterüket fokozatosan leuraló idegenekkel.
Tizenhárom éven keresztül foglalkoztatta a filmrajongókat, hogy
James Cameron hogyan lesz képes egy eleve minimális további narratív potenciállal bíró történetet ötrészessé bővíteni.
A premier közeledtével azonban fokozatosan arra terelődött a szó, hogy az Avatar: A víz útja egyáltalán képes lesz-e megbabonázni azt a közönséget, amely már az elődjét is egyszerhasználatos cirkuszi látványosságként szereti aposztrofálni. (Noha a folytatást övező érdeklődés nem éppen ezt támasztja alá.) Az utóbbi kérdésre egyszerűbb a válasz: az új Avatar korántsem az a stúdióblockbuster-létére is kompromisszummentes szerzői munka, mint aminek rendezője láttatni szeretné. Meredekebb húzásai kimerülnek egy szűzen fogantatott karakterben, az embernél is intelligensebb földönkívüli bálnákban, illetve a húgyhólyagot próbára tévő játékidőben.
Eleve álszent a stúdióelvárások merész áthágását hirdetni,
amikor hirtelen nemcsak Jake Sully családja, de még a tőlük eredetileg komoly távolságra élő (és a kultúrájára természetesen szintén felettébb érzékeny) na’vi törzs is angolul kommunikál egymás között, nehogy elfáradjon a néző a feliratolvasásban.
Ugyanakkor a film folytatásként sokkal több létjogosultságot teremt, mint egy tetszőleges Halálos iramban– vagy Transformers-epizód: magától értetődő természetességgel hoz létre új konfliktusokat, amelyek kellő frissességgel imitálják az első rész motívumait, hogy ne fáradjunk bele azok ismétlésébe. De A víz útja hiába tűnik életképes folytatásnak,
annak súlyát már nem bírja el, hogy egyben egy négyrészes filmfolyam előkészítő etapja is legyen.
Akármennyire is nevetségesnek tűnik ezt egy bő háromórás eposz kapcsán kijelenteni, a cselekményszövés például kifejezetten kapkodó, azonban ha végiggondoljuk, hogy A víz útja mindössze 30 perccel hosszabb elődjénél, cserébe tucatnyi új szereplőt, több párhuzamos történetszálat vonultat fel, miközben Pandora egy új szegletének mitológiáját is igyekszik megteremteni, máris kevésbé tűnik ez túlzó megállapításnak. Pláne, hogy a Rick Jaffa, Amanda Silver és maga Cameron által jegyzett forgatókönyv elbeszélésmódja rendkívül körülményesen fogalmaz meg szögegyszerűségű narratív építőkockákat, többnyire öncélúan, de legjobb esetben is csak a folytatások számára ügyködve a bolygó kultúrájának és élővilágának bővítésén.
A víz útja végeredményben egy elbaltázott kompromisszumot valósít meg,
amikor abba nem mer beleállni, hogy valódi középrész módjára egy nagyobb ívű, ebben a filmben még javarészt elvarratlanul hagyott eseménysort izzítson be, ugyanakkor ehhez képest mégiscsak tetemes erőfeszítést öl olyan részletek kidolgozásába, amelyeket valószínűleg csak a franchise további felvonásai lesznek képesek kihasználni.
Azaz nem az a benyomásunk, hogy a világ minden szeletét ugyanaz a határozott történetmesélői szándék alakítaná, mint az első alkalommal, hanem éppen fordítva: mintha egy vidámparki látványossággal lenne dolgunk. Cameronék különböző
jól festő akció- és természetfilmes betétek mögé gyártanak azokat kényszeredetten összekötő és kiszolgáló háttérsztorikat.
Így viszont máris nehezebben tolerálhatók a klisék, könnyebben szakadozik a cselekmény logikája. Kapásból két új (és tulajdonképpen egymást is felülíró) magyarázatot is kapunk arra, hogy miért tér vissza az emberiség Pandorára, azonban ezek egyike sem indokolja, hogy ezúttal például vasútvonalakat építsenek ki a dzsungelben. Ahogyan azt sem motiválja semmi a történet négy filmre nyújtásán kívül, hogy az első rész élet-halál küzdelme után tulajdonképpen mindkét fél (sőt, még valamennyire maga Eywa is) stratégiai nyugalomra törekszik.
Cameron úgy ábrázol egy lényegesen agresszívebben terjeszkedő és tárgyalásképtelen emberiséget, hogy ennek apokaliptikus jövőképét az őslakosok számára egyszer sem definiálja.
Ha nincs Quaritch magán-bosszúhadjárata, ők tulajdonképpen bele is nyugodnának abba, hogy mindenféle fura halakkal úszkálnak
a korallzátonyaikon, miközben bolygójuk fokozatosan elpusztul. És mialatt ilyen kulcsfontosságú kereteket hagy lógni a levegőben, A víz útja kínosan sok időt képes szentelni a fő narratívából jobbára hézagmentesen eltávolítható bálnavadászat-párhuzam végigjátszásának.
Az efféle aránytévesztéseket pedig csak felerősíti, hogy az egymás mellé darabolt történetszálak kifejezetten szerencsétlen módon képeznek az élményt folyamatosan romboló hangulati ellenpontokat.
Átmenet nélkül zuhanunk egy érzelmes jelenetből egy kalandosba, onnan pedig egy félelmetesbe,
majd a víz alatti élővilág szépségeit csodálhatjuk meg. Így pedig sokkal nehezebb együtt élni még a jól kigondoltnak számító, a történetet valamennyire összetartó tematikai és karakterívekkel is, vagy a Sully család hibátlan kémiájával. De maga a rendezés, a fényképezés, és az eleve már csak a James Hornertől hátramaradt motívumok által libabőröztető zene sem érhet az első rész egészpályás érzékszervi letámadásának nyomába. Mintha Cameron számára a második Avatar kifejlesztése sokkal fontosabb lett volna, mint filmnyelvi megvalósítása.
Vitathatatlan, hogy lenyűgöző (sőt, még az első résznél is lenyűgözőbb) a korát ismét 10-20 évvel megelőző digitális technológiával vászonra álmodott földönkívüli flóra és fauna, a na’vi arcokon kifejeződő érzelmek döbbenetes részletgazdagsága, abba pedig laikusként igazán nem is vagyunk képesek belegondolni, mekkora innovációk szükségeltettek a hitelesség ezen fokához. Mindezt azonban elhomályosítja, hogy
ezúttal arra már kevesebb figyelem jutott, hogy egy félelmetes ragadozó feltűnésekor valóban a karfát markoljuk,
hogy minden egyes fűszálra és rovarra úgy csodálkozzunk rá, mintha mi magunk csöppentünk volna Pandora erdeibe és tengereibe, és hogy a csúcspontok valódi katarzisokkal taglózzanak le.
Ironikus módon A víz útja bizonyítja be igazán érzékletesen, hogy az első Avatar nem az ötletei (hiszen valljuk be, azok egyike sem volt kifejezetten eredeti), még csak nem is a forradalmi technológia miatt gyakorolt ekkora hatást a mozinézőkre, hanem mert minden egyes képkockáját azzal a szemlélettel alkották, hogy azok a lehető legnagyobb hatást érjék el. Miközben az Avatar egy szélsőségesen egyszerű, de legalább ennyire kompakt mozi volt,
a második rész egy szétfolyó, alkalmankénti vérfürdőkkel fűszerezett virtuális természetfilm,
amelynek látványosságaira éppen azok kontextus nélkülisége és a magával ragadó elbeszélésmód hiánya miatt könnyebb ráunni, nem pedig azért, mert képtelen már újat mutatni.
Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of Water), 2022. Rendezte: James Cameron. Írta: James Cameron, Josh Friedman, Rick Jaffa, Shane Salerno, Amanda Silver. Szereplők: Sam Worthington, Kate Winslet, Zoe Saldana, Sigourney Weaver, Michelle Yeoh, Stephen Lang. Forgalmazza: Fórum Hungary
Az Avatar: A víz útja a Magyar Filmadatbázison.
