Nem tesznek úgy Darvasi László novellái, mintha tudnának bármit is a haldoklók gondolatairól. Ehelyett figyelik őket, hozzátartozóikat, szűkebb-tágabb környezetüket, a nem haldoklókat, másképp szenvedőket egyaránt, felfogják és közvetítik mindannyiu(n)k rezdüléseit, drámáit. Nem olyasmit mutat fel az író hatvanadik születésnapja alkalmából megjelent kötet, amit eddig még nem tapasztaltunk volna Darvasi prózájában. Ráadásul bevallottan a 2015-ös Isten. Haza. Csal. prózapoétikájához és vállalásaihoz kapcsolódik, nem pedig például a máshol rá jellemző történelmi-mágikus mesélőkedv megnyilatkozása. Azt sem mondanám, hogy Az év légiutas-kísérője azonos színvonalú, erejű szövegeket tartalmaz – a kötet közepétől mindinkább szembeszökő az írói recept. Ezzel együtt is jóleső a gyönyörűen, érzékletesen feszesre szabott novellák olvasása.
Azt nem feltétlenül értem, miért lett Az év légiutas-kísérője a kötetcím, habár figyelemfelkeltő. Persze rá lehet vetíteni a könyv egészére, például ha arra gondolunk, hogy egy légiutas-kísérő mennyiféle emberhez és helyzethez kerül érintőleges, ugyanakkor felelősségteljes közelségbe. Ugyanígy, mintha figyelmes kísérőként Darvasi kötete is panorámáját nyújtaná a kortárs magyarországi életeknek, epizódoknak (vö. a Szív Ernő-tárcák hitvallásával A vonal alattban: „Az irodalomnak eme szürke kiskatonája, a tárca, minderről mit sem tud. Neki nem ez a dolga. Neki az a dolga, hogy mindenhez közel legyen.”). A novellákban itt-ott felbukkan egy légiutas-kísérő vagy egy repülő, de olyannyira csak említésként, hogy utólagos, már a kötet szerkesztése során ejtett hozzátoldásnak tűnnek. Nem ellenőriztem a motívum (?) minden előfordulását, de a kötetcímben szereplő szintagma szövegkörnyezetét szolgáltató Peruvian Airlines esetében utánajártam: a darab egy előző változata az ÉS tárcarovatában Szív Ernő név alatt publikált Saci néni kutyája, melyhez képest a kötetbe a légiutas-kísérő nővérről kiegészítések kerültek, de nem cselekményformálóak, pusztán részei azoknak a felkavaró történeteknek, amelyekkel egy rejtélyes kamasz minduntalan traktálja volt tanárnőjét.
Mindemellett a könyv mottója, a novellák világába való könnyed bevezetésként, vélhetően két légikísérő szóváltását tartalmazza, akik épp Magyarország fölött repülnek.
Jó kis játék, hogy ehhez visszacsatolva a novellák szereplői is megpillantanak itt-ott egy repülőt az égen.
Továbbá a kötetmottó a köszönetnyilvánítással összeolvasva keretező funkcióval bír, s akár az Isten. Haza. Csal. címéhez is visszacsatolható. Ez a köszönetnyilvánítás elsőre fölöttébb ironikus, de a szövegek végigolvasása után az az érzésem támadt, hogy talán valamennyire naivan is viszonyulhatunk hozzá: „Az író hálásan köszöni hazájának és hazája állampolgárainak, hogy segítették és támogatták a könyv megírásában.”
A paratextusok mellett egy másik keret is létesül és szervezi az olvasói fókuszt: a nyitó és záró, a négy fejezeten kívülre helyezett darabokról van szó, amelyek többek között a saját történet, a mások története, a másik története (fölötti kontroll, rendelkezés), a történetek iránti vágy, a mesélés kényszerének témakörét pedzik, metareflexíven is érthető módon.
A gombaszakértő halála a könyv elején egy jó adag, a krimikből vett feszültségkeltő rejtélyességgel operál,
ki is forgatva azt – hisz milyen indok a gyilkosságra, hogy a feleség már nem bírja a leállíthatatlan beszédáradatot, ami egyszer csak megindult a férjéből? „A gombaszakértő küzdött. Amikor más embereket, tárgyakat, dolgokat, növényzetet, az időjárást, a környező országok állapotát, az újabb háborúkat, menekülteket, az ember boldogulását hozta szóba, akkor is magáról beszélt. Pedig nem akart magáról beszélni.” (12–13.) A másik végen – nagyon jó érzékkel elhelyezve a könyv zárlataként – a La strada narrátora visszatér régi városába, hogy egy 30 évvel korábbi moziélmény után járjon: akkor ugyanis áramszünet állt be egy Fellini-film vetítése közben, amelynek utolsó 10 percét a mozigépész mesélte el a közönségnek – mint utólag kiderült, alternatív befejezést adva a történetnek. A novella azt érzékelteti, hogy ebben a rendszerváltás előtt történt gesztusba a szabadság, a „minden rendben van” vágya is beleérthető.
A történetek áradata ugyanakkor elviselhetetlenné is tud válni (furcsának tűnhet ez, de gondoljunk csak a pillanatról pillanatra frissülő hírfolyamokra, a közösségi média falaira), mint ahogy a már említett Peruvian Airlinesban. Vagy a Jakabné haza akar menni című novellában, ha hitelt adunk a címszereplő volt férjének, aki szerint a lebénult, beszédképtelen asszony – talán telepatikusan – szól Jakabhoz, és inkább vissza kíván menni hozzá, mintsem hogy Eleknél maradjon, aki folyamatosan olvassa fel neki a történeteit. Az E/3-as narrátor szerint „Elek nem volt komoly ember, történetekkel foglalkozott. Milyen furcsa dolog is ez, az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni. Sokszor az derül ki, hogy a fellelt, megtalált történetek mind másokéi. Kiderülhet, hogy az embernek magának nincs is története. Nem is volt.” (108.)
Ez a kommentár pedig rímel a gombaszakértő esetére, és ironikus önreflexióként is olvasható.
(Érdekes volna, de jelen kritika fókuszait szétfeszítené megvizsgálni a fellelt történetek horizontját Darvasi László és alteregója/álneve, Szív Ernő viszonyának, akárcsak a tárca és tárcanovella viszonyának összefüggésében, az életmű kontextusán belül. Annál is inkább, mivel az itt kötetbe vett novellák jó része Szív Ernő neve alatt jelent meg először irodalmi lapokban.)
A gombaszakértő meghal, mert túl sokat mesélt másokról – vonhatnánk le a tanulságot, de persze egyáltalán nem tanulságosak ilyen értelemben Darvasi novellái. Ítélkezésmentesen beszélnek legtöbbször az élet és a halál fokozatosan szétváló dimenzióiról, melyek egy hozzátartozó haldoklása, temetése, hamvasztása alatt vagy után érzékelhetők. Esettanulmányok arról, mit kezdenek az élők a haldoklóval, a halottal, mik lesznek a haldoklók számára fontosak. Bármennyire tragikus a halál, minduntalan az látszik, hogy „[o]tt dúl az élet a sírkövek fölött.” (Koszorúk, 61.). Az idős néni kiválogatja és hazaviszi a saját ételadagját a balesetben felborult szállítókocsiból, melynek sofőrje a helyszínen szörnyethalt (A mai menü), a hamvasztó „Apa barátjaként” látogat el a halott családjába, udvarias jelenlétével követelve a neki járó borravalót (Szakmai érdeklődés).
A betegség perspektívája gyakran még jobban kiélezi a hasonló helyzeteket:
a közelmúlt felől a legdirektebb ilyen tekintetben a katonailag elkerített járványkórházban, annak intenzív terápiás osztályán zajló Fehér című szöveg, amelyben a halál mindennapos közelsége – bármennyire próbálják a szereplők a halál gondolatát, a halál kiváltotta érzelmeket eltávolítani maguktól – sosem tud természetessé válni. („Mi örökké élünk, mert aki meghal, nem mi vagyunk. Mindig más hal meg, tetszik érteni.”, 205.)
Az eddig, valamint a későbbiekben említett témák, fókuszok a kötet egészét átszövik, ezért a könyv novelláinak négy fejezetre osztása nem eredményez egymástól szigorúan szétválasztható egységeket. Viszont az egymás szomszédságába helyezett szövegek együttesen kiemelnek olyan problémaköröket, mint a túlélés magánya (a Peruvian Airlines művésztelep című fejezet), a múlt felforgató volta (Az árnyékos oldal), az idegenség, idegen és környezete interakciói (Kati és a néger), a peremen, konkrét és szimbolikus határhelyzetekben való lét (Szép csöndben egy utolsót szúrni).
Mindezek ellenére mégsem nyomasztó az alaphangoltság, van a novellákban valami, humorból, fordulatosságból, elhallgatásokból, titokzatosságból stb. származó izgalmasság, amely ugyan nem örömteli mozzanatokból fakad, mégis oldja a halál szorító közelségét. A kötet első részében a történetek szereplőit a kifürkészhetetlenség jellemzi, s mintha az elbeszélő tapintatosan nem is törekedne a megfejtésükre –
számomra ez a figyelmes, látványosságmentes, de annál érzékenyebb körülrajzolás teszi különlegessé ezeket az első novellákat.
Ráadásul ha vannak is elbeszélői vagy szereplői kommentárok, amelyek magyarázatokként szolgálhatnak, a szövegkörnyezetben szerencsére nem válnak túl direktté, de túl elvonttá sem: „A legutolsó alkalommal a fiú arról beszélt, hogy a világnak titka van, de minden ember előtt más titkot rejteget, a titok, ami előttünk áll, személyre szabott, egyedülálló. Közös titok nincsen.” (Peruvian Airlines, 37.) Ahogy haladunk előre a kötet olvasásával, egyre több szöveg indul sejtető, baljóslatú mondattal, több történet szól valamilyen megterhelő múltbeli titok lelepleződéséről (pl. Az árnyékos oldal, A beavatkozó fél), bosszútörténetről (pl. Sárga Lada, Szülői értekezlet, Szöcske), a beteg és környezete dinamikájáról (pl. Segíteni a borzon, Nem történik semmi, Meleg, Karácsony otthon).
Nem mind erős szövegek az előző mondatomban felsoroltak, többször volt hiányérzetem olvasásuk befejezésekor,
mintha nem lenne eltalálva az arány a cselekményesség és a kimerevített helyzetek között.
Mindazonáltal Az év légiutas-kísérőjének novellái, főként így egybegyűjtve, nagyon sok árnyalatot, mélységet hordoznak. Még egy aspektusukat emelném ki, amely jelentősen feldúsítja az elbeszélt fájdalmas életesemények érzelmi közegét, s amitől szívszorítóak az olyan történetek, mint Az úr operaénekes lesz („Most meg, ha elkezd a lelkében valami facsarodni, mintha soha nem akarna elmúlni, az ilyen fájdalom magáért van.”, 24.) vagy az Iván, amelyben két egymásra találó, majd szakító özvegy kapcsolatáról olvashatunk.
A leélt élet vége felőli távlat, az előtolakodó emlékek, valamint a felejtés (lehetetlensége) válnak a szereplők alapélményeivé.
A csupán félmondatos utalások arra, hogy ma már bizonyos dolgokat másképp csinálnak az emberek, nem feltétlenül a múltba való visszavágyódás jelei, hanem az idő elmúlásával és a tettek visszafordíthatatlanságával való szembesüléséé. Az Egy postamester balladájában az ellényegtelenedés, az elévülés, fölöslegessé válás csendes tragédiája zajlik. A Reiner versében egy középszerű, visszavonult színész nem tud elfelejteni egy verset, ami nehezen felgöngyölíthető, de épp ezért sokértelmű módon végzetes lesz számára: „Aztán arra gondolt, hogy amikor ütni kezdik, az biztosan olyan lesz, mint a nézők tapsa, amit már olyan régen hallott.” (23.) Az árnyékos oldalban pedig a férfi, akiről kiderül, hogy egyszer lefeküdt legjobb barátja feleségével, s ezzel a titokkal a titkosszolgálat jelentések írását zsarolta ki tőle, megállapítja magában, „[h]ogy valami úgy romlik el, hogy már az első pillanatban, és jóvátehetetlenül.” (97.) Valahogy minden történet e felismerésről szól, csak vagy korábban, vagy későbben szembesülnek vele a szereplők, más-más életkörülmények, életutak közepette.
Ezekkel az általánosabb emberi helyzetekkel együtt a kötet novellái a kortárs világba ágyazottak abban a tekintetben is, hogy ott vannak bennük a menekültek, a háború, a járvány – ha nem is főszerepben, mégsem jelentéktelenednek el. Azért nagyon szerethetőek számomra ezek a novellák, mert nem teremtenek hierarchiát a fájdalmak között, egyik szenvedés sem tűnik nagyobbnak a másiknál (legyen annak oka a magány, a megcsalás, a szeretett személy elhalálozása, a betegség), csak egyszerűen „[a] gond fájni kezd, és terjed, mint a tarack.” (A beavatkozó fél, 100.). Például a Hafsában a menekülés/beilleszkedés drámájával egyszerre történik a szerelmi dráma is: a Németországban élő magyarok által ideiglenesen elszállásolt menekült családban az anya saját férje előli szökését készíti elő, vélhetőleg szeretője segítségével.
Szép hasonlatok, az elbeszélői attitűd gyöngédsége, a direkt moralizálás kerülése/történetre bízása, a hiteles szereplői dinamikák, az életszerű párbeszédek révén lehet annyira hamar annyira közel kerülni Az év légiutas-kísérője világához. Kár, hogy három szövegben (Apokalipszis, 67595; Sárga Lada; Karácsony otthon) a szereplők nevének felcserélődése fölött elsikló szerkesztési bakik fordulnak elő, amelyek bosszantóan kizökkentenek az olvasás során. De talán ez a bosszankodás elenyészik olyan felismerések hatására, mint hogy „[a] rossz ember éppúgy űrt hagy maga után, mint a jó, amikor elhalálozik” (Egy jó ember temetése, 88.). A Darvasi-novellák ezt az űrt nagyon szépen járják körül.
Darvasi László: Az év légiutas-kísérője, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Burger Barna készítette.
